Jelige: Mei

Aki hisz

Néhányszor előfordult, megfordult és felkiáltott: az én világom! - senki nem értette, nem is számított. Egyedül volt nem csak otthon mindenhol. A semmi lebegett lelkében, beitta a szaga a ruháit, még a szappanjába is beférkőzött. Értette ő is, hogy alakul az élete, csak megszokta már a sötétet. Ez nem volt mindig így.

Néhány évvel ezelőtt építész volt, szép családdal - két gyerekkel és egy gyönyörű feleséggel - egy nagy házzal, és nyúllal. Egyszóval azt mondaná az ember, hogy meg volt mindene. A látszat pedig nem hazudott, ő is így gondolta. Egyik nap, hazafelé betért egy pékségbe, gondolta meglepi valami kis aprósággal csemetéit. Belépett és hirtelen szürkeség lett. Nem értette miért beszélget felesége egy másik férfival, s miért csókolja szájon, majd miért vesz ölébe egy kisfiút. Hazatérve anyósa konyhában gyerekek valahol iskolában. Hálószoba, majd jött a konyak, nem érdekelte már semmi ő válaszokat akart! Látta, hogy elfúvódnak kezéből a lapok, ahogy a felesége megtalált naplóját olvasta. Sötétedett teljesen szívéből a keserűség.

Hajnalban már elindult dolgozni. Ezt a szokását vette fel pár héttel a notórius megfigyelés után. Pár órával később cseng a telefon. A rendőrségen aztán készséggel kiadták fiát, ki még magyarázatra sem méltatta apját, miért volt nála annyi kábítószer. Minden fiatal ezt csinálja, nincs ebben semmi, minden rendben van.

Héttel később halott egy nagy sikítást. Rohant le majd megbotlott lábában, csak hogy elérjen. Kisebbik fiú tombolva üvölti, mennyire mérges a nyúlra, mert kézen találta harapni. Szürkés volt már minden, de jól megmagyarázta magának a helyzetet. Hisz megtiltotta a fiának, és ő azt mondta nem is nyitja ki többet a ketrecet, s mégis most ordít. Nyúlra is haragudott kicsit, hisz betanította, hogy meg kell egye gyógyszerét mégis az alom alatt volt.

Másnap felkelt reggel, megcsókolta feleségét, fiaira mosolygott, nyulát simogatta. Aznap már nem ment haza. Ment , ment vonattal el, messze, messze a világosságba.

Mire megérkezett látta, még mindig a sötétséget, kérdőn nézett az égre, hisz oly messze ment. Így lett ő az ember, aki már soha nem hitt.

Jelige: KN

Bizakodva hajtom le fejemet

Lassan egy éve beszélgetek magamban. Székhez szögezve, szemem rögzül a képernyőre. Az üres fehérséget igyekszem kitölteni gondolataimmal. Neki állok érzéseim versbe foglalásának, talán könnyebb lesz.

Áldozni a közelgőnek

Néhány hete megadatott,
hogy megszokott gondolatod
hétköznapitól eltérjen,
maradék idődbe férjen...Kinti világot kizárni,
ma-létedet elbírálni,
szembenézni önmagaddal
nem is könnyű egy feladat!Még próbálod elterelni,
sok bánatod másra kenni...
Elkerülni mégsem tudod,
hogy elmerengjél a múlton.Értelme volt megszületned,
milyen volt eddig élted?
Bűneidért meglakoltál,
vagy még mindig haragszol rá...?Jobb lett volna bűntelenül!
De sok igazság elkerült...
Isten melletted van - hitted,
hiú vásár lett az inged...Most kellene lenyugodni,
méltó szívvel ábrándozni,
áldozni a közelgőnek:
elmúlásnak, jövendőnek...

Többször bele javítok, majd megosztom néhány fészes csoportban.

Magammal is dacoskodom. Alig múlt el a tél, de még mindig fagyokat jelentenek. Ez sem öli meg a vírusokat! A tavalyi nyár forrósága sem...? Hát milyen lények ezek? Az emberek pusztulhatnak miattuk, ők meg tovább élnek, fejlődnek, és köszönik szépen, jól vannak! Azért is megmutatom, hogy én is jól vagyok!

Kinyitom a gardróbszekrényt. A mélyén megtalálom tavalyi strand kellékeimet. Fölnyalábolom a nagy szatyrot, és máris libegek a tükör elé.

A szétdobált göncök között ráakadok a kedvenc fürdőruha együttesemre, melynek színei összhangban vannak hajam színével: a napsárga bikini, kicsi sort, kivágott topp, és könnyű anyagból készült türkiz kék virágrátétes köpeny.

Vetkőzés előtt - megszokásból - körülnézek. Az ablakon túl fenyők hajladoznak az erős szélben, néha hópelyhek kergetőznek, ráolvadva az üvegre.

Már húztam fel a bikinit, amikor elakadtam a combomnál. Mi az ördög - szisszentem fel - ez nem akar feljebb menni. Akkor láttam, amivel már rég nem foglalkoztam behatóbban magammal, hogy jól elhízott a testem középső tája. Valahogy azért feltornáztattam a falatnyi szalaggal megkötött nadrágot, de azonmód le is erőltettem magamról. A szép kis darab egy halk reccsenéssel adta tudtomra, hogy jaj, tőle már elbúcsúzhatok...

Még dühösebb lettem a vírusra. Ezt ő okozta. Aztán lenyugodtam. Örüljek neki, hogy csak meghíztam, talán még az immunrendszerem is megerősödött. Szerencsémre én még vele nem találkoztam. Na ja, jó, hogy nem! A karanténba csak nem látogat meg...?

Szóval ma csak versírással tudtam magamnak örömet okozni. Pedig minden napra előjegyeztem valami boldogság okozó placebo tablettát. Aztán vagy bejött vagy nem. Pedig szeretnék kikapcsolódni, hát leülök a gép mellé. Egy régebbi versem jön elő oldalamon. Jé, ez már a 22.!

Karantén versem 22.

Csendben kissé belehalok...

Csend társammal négy fal között

süketít a néma közöny.

Nem fecseg a zajos felszín,

a hallgató mélység sem int.

Négy falon túl milyen zaj van?

Vajh' hány embert butítanak,

Kik hisznek dajka mesékben...

bár veszélyes mindünk léte!

De jó, hogy itt belül csend van,

magamnak regélek halkan,

bölcsességekre rájövök,

már békés időmet töltöm.

Nem zavar ki tör éltemre,

magamnak vagyok értelme,

még tudok következtetni...

Nem fojtogathat az elit!

Halk angyalok látogatnak,

ördögök nem háborgatnak.

míg a négy fal közt hallgatok,

csendben kissé belehalok...

Az ablakon beragyog az áprilisi Nap. Tiszta fénye feledteti a nemrégi havazást. Beengedem a friss levegőt. Látom ám, hogy a hegyek felől acélkék fellegek közelednek. Ez lesz a mai harmadik hófúvás. Áprilisi bolond idő, vírussal koronázva...

Azért nevelő hatású is ez a vírus! A lakásom ő kegyelme óta soha sem marad takarítatlanul és rendetlenül, mint régen. Hisz akkor rohantam ide, oda, sőt amoda is... sokszor feleslegesen. Szórtam a pénzt bolond kütyükre, kacatokra. Most meg amikor befejezem a tisztogatást, van rá időm, hogy kezdjem elölről. Olyan módszerekre jöttem rá, ami "megszerette velem" ezt a házi munkálkodást. Éreztem, hogy kezdek mániákus lenni. A könyvszekrényben már ötször kezdtem neki a több száz könyv lajstromozásának. Hol "ábc" sorrendben, hol az írók neve, művek címei alapján. Van, hogy csak azt kerestem, hogy mit olvasnék szívesen. Rájöttem arra is, hogy nem akarok ezekbe a kényszer-tevékenységekbe pszichésen belebetegedni, ezért végtelenített relaxáló zenéket hallgatok naphosszat.

Ja! És hogy miért szedtem fel jó pár kilót! Hetente 3-4-szer is főzök. Nem rohanva eszem a hamburgert vagy a lángost "sarkinál". Oh, nem! Finom zöldséges erőlevest, többféleképpen elkészített húsokat, köreteket. És még sütni is megtanultam! Piskóta torta, vargabéles kedvenc édességek.

Hát ez az! Mi mindenre jó a net! Recepteket bújok, verseket olvasok, csodás filmeket nézek /ugyan van TV-m, de az már nem érdekel, mindig elszomorít és általában ugyanazt mondja a járvánnyal kapcsolatban/.

Nagy figyelmet fordítok az új festési módszerekre. Előjött belőlem régi hobbim, egyre több képet festek végtelen "szabadidőmben".

Tegnap egy net kép megihletett és festésre késztetett. Szép tájkép volt, egy nagy tóval. Partja hasonlított a Balatonra. Fehér vitorlásokat is biggyesztettem a hullámok közé. Megelégedve raktam fel a szobám falára. A falat már tapétaként díszítik festményeim, alig van néhánynak még hely. Majd ha túl leszünk ezen a nyavalyán, megnyitom otthoni karantén galériám.

Végül is már kezdem megszokni magamat, senki nem zaklat. A családom ugyan hiányzik, de én is hiányzom nekik. Ki tudja meddig, de ez egy másik lap... Még jó, hogy van telefon! Csak a vírus azt is meg ne fojtsa! Még más komolyabb kérdéseken is jól mulatok magamban. Pl.: mi lesz, ha... és akkor meg megint mi jöhet...? Persze, minden lehet, meg az ellenkezője, vagy egy más, vagy még másabb... Mindenesetre várok, várnak embertársaim is. Ki türelmetlenül, ki meg elkeseredetten.

Én mindenesetre feltalálom magam, csak az a fránya vírus ne találjon meg!

Csöngetnek. Az ismerős postás. Vírusmentes napot kíván, és egy levelet dob az ajtómon lévő postaládába.

- Megkapta a behívóját az oltásra! - kiáltja kajánul a bejárati ajtón túlról. Nem látom, de hallom a hangján, hogy dupla maszk van rajta.

- Aztán regisztrálni ám! - szólít fel ellentmondást nem tűrő hangon, de már csenget a szomszédhoz.

Elgondolkodom. Most mi van? Eddig nyugalmam volt! Tovább gondolkodom. Már egy éve karanténban... Mondják nem lesz többé, úgy mint régen. De akkor mi lesz, és mi nem...? Megszűnik a kényelem, a pazarlás, a sok felesleges "hasbeszéd", értelmes munka lesz az élet tétje? Hát, ez tetszik nekem! Hogy néha milyen szépen tudok fogalmazni! Az más kérdés, hogy ki fogja elolvasni - morfondírozok magamban. - lesz-e egyáltalán aki... Vagy minden megváltozik...? Mi által, ki által?

Megint erős szél döngeti ablakom, egyre több hópehely rakódik a le a fenyőfákon. Az időjárás is megújulna már, a tél koronás hó leple alól menekülni szeretne. Még türelem egy kis ideig várni kell. Hinni kell az új világban, vége lesz a bezártságnak. Lélekablak nyílik. Egy emberibb élet nyitottságát vágyjuk mi emberek. Ezzel a gondolattal írom mai utolsó versemet. Majd nyugodtan hajtom pihenésre bizakodó fejemet.

Az új élet "koronája"

Sokáig tartva vajúdott

vér szárító fertős úton,

mosolyt mart le az arcokról,

egészséggel hadakozott.

Tán mást is el akart érni.

Sok emberben él a tévhit:

nem érti azt, hogy mért pont most

sújt minket isteni ostor?

Föld-haragtól félnek mások:

- Vírussal támadok rátok,

kék bolygóból szürke lettem,

Föld-anyaként eltemetlek!

Gazdag retteg, aranyat gyűjt,

hogy lerázza magáról a bűnt...

Előbb éhen hal a drága,

mint a szegény ember társa.

Tisztul a Föld, a Nap fénylik,

egészséges növény érik.

Jó emberek hosszú sorban

túlélőként gondolkodnak.

Viszik tovább az életet,

tudják alázattal lehet,

s az isteni új világra

tiszta lelkükből vigyáznak.

Jelige: Melb Lorea

Kitörés a négy fal közül

(avagy a COVID-ról szóló pozitív történet)

- Ennyi volt. - mondta Linda férjének, amikor este nézegette a híreket a telefonján. - Minden boltot, cukrászdát, kávézót bezárnak. - egy nagyot sóhajtott, majd az éjjeli szekrényére helyezte a készüléket, és lekapcsolta az olvasólámpáját.

- Hát drágám, erre számíthattunk. Lassan az én munkám is csődbe megy... Mit írnak még? Nincs még hír, hogy meddig?

- A vészhelyzet elmúltával. Szerintem az még biztosan eltart egy darabig... Jaj mit kezdünk majd? Egy cukrász és egy ingatlanügynök nem a legjobb párosítás ebben a helyzetben!

- Linda, nehogy már túl aggódd ezt, kitalálunk valamit jó? Én majd dolgozok home office-ban, te pedig feltalálod magad! Nyugodj meg, abban biztos lehetsz, hogy nem leszünk utcán zenélő hajléktalanok!- mondta kedvesen Feri és nyomott egy puszit felesége arcára. Linda halványan elmosolyodott és átölelte a férjét.

- Azt azért sejtettem Feri... - grimaszolt a nő - az, hogy kiejtettem egy apró ,,jaj"-t a számon, jelenti azt, hogy túlaggódom a helyzetet, csupán csak a munkámat búcsúztattam el, remélem ennyit megengedsz nekem!

- Persze drágám, csak nem szeretném ha emiatt minden nap a melankolikus fejedet kéne nézegetnem - mondta Feri elnevetve magát.

- Köszi, rendes vagy! - próbálta szemrebbenés nélkül végig mondani Linda, ám a száján látszódott, hogy mosolyog.

Tehát Linda cukrászdája a Feketeerdő bezárt. Ezzel a gondolattal aludtak el aznap este, kicsit félve a jövőtől, de nevetéssel és optimizmussal álltak elébe az elkövetkezendő napoknak, heteknek, sőt hónapoknak. A reggelük nem indult könnyen, Boti a két éves kisfiuk és Lujzi a három éves kislányuk mindig emlékezetesebbé teszik a hajnali órákat. Boti még csak most kezdett beszélni, leggyakrabb és egyben legfontosabb szavai az enni, az 'iszizni', az 'anu' és az apu. Ezeket reggel rendszerint egy kis sírással, kiabálással fűszerezi meg. Lujzi pedig a ,, mindent megkérdezek" korszakában van, ezért a szülők mindig szóval vannak tartva. Feri és Linda igyekeznek a legeslegtöbbet adni a két kicsinek, mindig fontosnak tartották a gyerekekkel való foglalkozást.

Boti és Lujzi bölcsődéje bezárt, így az egész családnak otthon kellett maradnia. Linda foglalkozott a kicsikkel, sétáltak a környező erdőkben, játszottak a babaházzal, és sorba rakták Boti kisautóit. Mindeközben Feri az ingatlanokkal volt elfoglalva, délutánig gép előtt ült. Így ment ez két hétig, mígnem egy este, az ágyban Linda oda fordult férjéhez, megszorította a vállát, és beszámolt neki egy új lehetőségről.

,, Kedves Erdősi Melinda! Sokat hallottunk híres cukrászdájáról, a Feketeerdőről! Egy új álláslehetőséget biztosítana önnek és kedves családjának a Zuckerbäcker kft. az osztrák kisvárosba, Hallstattba! Úgy gondoljuk ebben a nehéz időszakban rendkívül sokat segítene az ott élő home office-ban dolgozókon, vagy idősembereken, azzal, hogy egy kis vidámságot csempészne a mindennapjaikba, egy-egy finom süteménnyel! Ne feledje, a munka időtartama április 1-től, június 1-ig tartana, a jelentkezési határidő jövő hét kedd! Eme ajánlat felvetői egy mesebeli hangulatú, alpesi faházat biztosít az először jelentkező cukrásznak! Legyen ön az első! A részleteket megtalálja honlapunkon.

Üdvözlettel: Zuckerbäcker kft, Bécs

Linda még egyszer átolvasta az ajánlatot, és érezte: jobban elköteleződött a festői hangulatú osztrák állás mellet, mint gondolta volna. Bár férje nem sok lelkesedéssel fogadta a hírt, de úgy gondolta egy kis puhítással talán rá tudná venni Ferit az utazásra. Teljesen lázba jött! Az, hogy ez a cég ilyen kedvező ajánlatot tett neki, és családjának, úgy érezte talán itt az idő a COVID-tól való szabadulásra. Ki fognak törni a bezártságból, mint egy viharos tenger a medréből, csak ők nem egy várost árasztanának el, hanem a városban lévő embereket ajándékoznák meg egy kis törődéssel. Ez volt az ő felfogása az útról, családtagjainak azonban nem ez a hasonlat jutott először eszébe az utazással kapcsolatban.

- Hajstatt? Mi az a Hajstatt? Hajstattban van vírusz? - Lujzi éppen a kérdéseivel árasztotta el Lindát, miközben Boti elsírta magát a felfordulásra, Feri pedig elkiáltotta magát:

- Gyerekek, sehova nem megyünk, a családnak itthon kell maradnia amíg a vírus tart. - jelentette ki, és mint amikor a bíró mondja ki a végítéletet, olyan halálos csend telepedett a családra. Linda teljesen ledöbbent, hogy férje ilyen egyszerűen nem-et mondott az utazásra. Hiszen nem dönthet az egész család nevében!

- Azonnal beszélnünk kell! - mondta férjének olyan higgadtan, ahogy csak tudta.

- Mégis mit gondolsz, ez az én lehetőségem, jogom van beleszólni a döntésbe!- kiáltotta Linda. - Gondolj bele egy ilyen szép helyen tölthetnénk a bezártságot! Milyen élmény lenne ez a gyerekeknek!

- Linda, nem utazhatunk a vírus alatt, tudod mennyien betegek ott? Pontosan tudom mit jelentene neked ez az állás, de gondolj csak bele, mennyi veszéllyel járhat ez az út.

- Meg tudjuk oldani, azt olvastam, hogy két negatív teszttel át lehet menni a határon! Láttad ezt a helyet? Mert úgy gondolom, ha láttad nem tartanád ennyire reménytelennek! Egy modern faház mindennel felszerelve, hatalmas nagy kerttel, fantasztikus tájjal, erdőkkel! Ki hagyná ki ezt a lehetőséget? -mondta Linda emelkedett hanggal Ferinek.

- Tegyél amit akarsz, én itthon maradok a gyerekekkel. - azzal kilépett az ajtón, lement a lépcsőn és Linda hallotta, ahogy csapódik a dolgozószoba ajtaja.

Linda magába roskadva ült a kanapén, és éppen a zoknikat párosította. A pár nappal korábbi lelkesedése oly mértékben lelohadt, mint egy hirtelen támadt szélvihar áprilisban. - Ez hihetetlen. - gondolta, a férjét tartotta a legkönnyebb akadálynak az utazással kapcsolatban, és erre kiderül, hogy ez nem is így van. Inkább fordítva! Feri a legnehezebb akadály, és a PCR teszt kérés a legkönnyebb. De hisz ez egyre reménytelenebb... Most már nincs lehetőség kitörni a négy fal közül.

Lehangoló gondolatmenetét az ajtó nyílása szakította félbe. A férje csörtetett be a nappaliba egy óriási bevásárlószatyor kíséretében.

- Meggondoltam magam. - jelentette be ünnepélyesen - Rájöttem, hogy ezzel a húzásommal megint csak a melankolikus fejedet kéne néznem, hónapokig... Ehhez nincs kedvem, de szerintem neked sem! - Azzal kihúzkodta a vásárolmányokat a szatyorból: öt csomag FFP maszk, és tíz darab orvosi fertőtlenítőszer került elő a táska mélyéről.

- Készen állok az utazásra. - mondta ki Feri, mire Linda teljesen ledöbbenve a nyakába ugrott, mint egy kisgyerek, és végig ezt skandálta: köszönöm, köszönöm, köszönöm! A hír hallatán valami rettentő melegség, a szeretet áradt szét az egész testében.

- Gyerekek, készüljetek, indulunk Hallstatt-ba, képzeljétek el! - keltette fel a kicsiket Linda, s máris elkezdte összepakolni a gyerekek holmijait.

- Tényleg? Hallstattba megyünk akkor? Apu is jön velünk ude? - az ébredező Lujzi a szemét törölgetve pislogott anyukájára.

- Igen, kicsim, megyünk Hallstattba, és apu is jön velünk! Rengeteg kaland vár rátok, de ahhoz, hogy holnap indulni tudjunk össze kell pakolnunk.

- Medünk, medünk, medünk! - kiáltotta Boti, mire anyukája kivette az ágyból, megforgatta a levegőben, és megpuszilta.

- Igen drágám, megyünk!

Linda bezárta a házat, de valami még eszébe jutott, és még gyorsan befutott érte. Feri bekötötte a gyerekeket, mindent amire szükségük lehetett a hosszú út során odaadta nekik.

Az útjuk kellemesen telt, a határon felmutatták a szükséges papírokat, meg a teszteket, majd lélegzetvisszafojtva várták az engedélyt az átlépésre. Az ellenőr mindegyiküket alaposan megnézte, Lujzi még meg is jegyezte ,,milyen ijesztő a bácsi". A pár perces csendet a sorompó nyílása törte meg, és a család egyszerre tört ki üdvrivalgásban. Feri azért megjegyezte: ,, bolond vagy szívem." , de ő is nevetett. Sikerült, kitörtek a bezártságból, mint valami veszélyes ragadozó a kelepcéjéből, és folytatódott az útjuk az alpesi ismeretlenbe

Egy hónappal később, májusban Linda éppen egy macaron-tálat állított össze mesebeli faházukban, ami a havas hegycsúcsok felé nézett. Hihetetlenül jól érezték magukat Ausztriában, Linda sütött, Feri tudott dolgozni az árnyas kertben, a gyerekek pedig olyan aktívak voltak, hogy este szinte úgy kellett lelőni őket. Boti egész nap a ház és a kert között tologatta a kisautóit, Lujzi pedig annyira örült a nagy kertjüknek, hogy be se akart menni a házba. Hirtelen egy bácsi csengetett maszkban a kapujuk előtt, és Lindát kereste. A nő kiszaladt a macaronos kötényében és üdvözölte az osztrák bácsit. Aki mosolyogva ezt mondta neki:

- A feleségemmel üzenjük, imádjuk a süteményeiket, és ha lehet, szívesen kérünk minden héten belőlük. - próbálta mondani a lelkes bácsi, ám látszott, hogy talán most először szólalt meg magyarul, Lindának nagyon kellett figyelnie, hogy megértse. Amikor rájött, hogy mit mondott a bácsi, csak elmosolyodott megköszönte a dicséretet, és megvonta a vállát. Ez a kimozdulás annyira jó hatással volt rá, hogy nem is tudta szavakba önteni. Csak nézte ahogy játszik a fia és a lánya a homokozóban, nézte ahogy a férje játékosan meghúzogatja Lujzi copfját, és nézte ahogy a nap éppen megsütötte az alattuk elterülő tündérszép falut. Csak nézte lelkes családját és a tájat, és érezte ahogy lénye egészét elönti az az életérzés, hogy boldog. Egyszerűen szívből jövően boldog, és tudja, hogy ezt a tökéletes érzést ki kell használnia, mert ez a legszebb dolog az életben: szeretni, mosolyogni, és rátalálni a boldogságra.

Jelige: kisbodaki

RIZA MONDTA

Ami történt, az egyszerűen botrány! Felelőtlenség, a biztonsági óvintézkedések semmibevétele! Pedig ezidáig mindenki fegyelmezetten tartotta magát a szabályokhoz. És most tessék! Hiába, fogytán az emberek türelme, ezen nincs mit csodálkozni. De azért ez mégiscsak botrány! Így szipoghatott aznap Riza még mielőtt elszégyellhette volna magát.

Hárman vagyunk lánytestvérek, falun nőttünk fel és szépen sorban repültünk ki a fészekből. Egymás után vettük meg a vonatjegyet másodosztályra, egymástól örököltük meg az utazó hátizsákot, amibe a sok minden egyéb mellé bepréseltük a becsomagolt rántott húst, meg a lekváros buktát is, de mire a kollégiumban kipakoltunk, úgy kellett lehámozni róla a lekvártól ragacsos alufóliát. Aztán ahogy lenni szokott, elég volt egy ígéretes munkalehetőség, rosszabb esetben egy meló, amiből fizetni lehet az albérletet. Elég volt egy nagy szerelem vagy egy holtodiglannak hitt füllentés ahhoz, hogy a fővárosban maradjunk. Karácsonykor, ünnepek előtt és nyaranta is hazautaztunk, eleinte vonattal, majd céges kocsival. Jött velünk kutya, pár, újabb pár, férj, egy gyerek, két gyerek. Volt, hogy csak egyikünk-másikunk érkezett, de amikor éppen egyikünknek sem volt vizsgaidőszaka, halaszthatatlan munkája vagy influenzás gyereke, akkor újra egy asztal mellett ettük a csirkecombot krumplipürével. Aztán ők álltak tovább, de nem vonatra szálltak és semmi szükségük nem volt az utazó hátizsákra. Először Apu, aztán másfél év múlva Anyu. A családi házat eladtuk és nem ültünk vonatra, autóba. Vagyis nem azért, hogy hazautazzunk. Az első kávé után a zsúfolt reggeli négyeshatos és a hajléktalan újságárus ismerős arca segít felejteni, vagy legalábbis túlélni. Túlélni, becsomagolni a családi otthont, a szülők hangját és arcvonásait, a négyszáz lelket számláló falut, aztán ahogy a buktából a baracklekvár, az emlékek szorításából is kicsordul néha a hiány és összemaszatol mindent. A nagyváros túlélésre edz. A hajléktalan újságárus mindig ugyanazt a három mondatot ismétli el, ugyanazzal a hangsúllyal. Arra a négy megállóra én is a telefonomba feledkezem, mint mindenki más, és amikor olvasom, hogy a régi szomszédaink nyaralni mentek Zalakarosra, akkor melegséget érzek a mellkasomban, dobok egy lájkot, aztán leugrok a villamosról, mert majdnem túlmentem az Oktogonon. Az újságárus hajléktalan ugyanazokat a mondatokat ismételgeti és néha megcsörren az aprópénz. Egy ideje nem jártam az Oktogon felé. Az életteremet a lakás és a szupermarket közti rövid szakaszra rendeztem be és szűkösebb a hely, mint a reggeli zsúfolt négyeshatoson. A március szeszélyes, percnyi tavaszt söpör el percnyi tél, a maszk néha úgy tart melegen, mint egy sál. Aztán eltelik a március, az április és májusban már rutinosan éljük a karanténvárosiak életét. A nagyváros túlélésre edz. Az emberek pici betonkalitkákba húzódtak, esténként kilépnek az erkélyre, hogy tapsoljanak és kiszellőztessék szorongásaikat. Piros szíveket ragasztanak az ablakba, a saját szívverésük zakatolását meg elnyomja a tévé duruzsolása. A fotelben bámulom a telefonomat. Néha eszembe jut a hajléktalan újságárus, biztos nehéz időket él. Aztán kapom a híreket otthonról. A közeli-távoli otthonról.

Az egészről Riza elbeszélése alapján szereztünk tudomást és Riza szavában egyikünk sem kételkedne. Kissé szemérmesen adta elő a történetet, nem szívesen mond rosszat senkiről sem. Etus néniről végképp nem. Habár nem voltunk különösképpen szoros kapcsolatban Rizával, többnyire tőle értesültünk arról, ha otthon történt valami. Sokszor nem is történetek voltak ezek, hanem elbeszélt képeslapok. A felújított faluvégi bagolykemencéről, a betlehemesekről, a Duna alacsony vízállásáról. De ez most más volt. Otthon, a fotelbe süppedve is biztos voltam abban, hogy Riza lélegzet visszafojtva írta le a történteket. Etus néni nyolcvannyolc éves volt és szerencsére jó egészségnek örvendett. Sosem keverte össze a hat dédunoka nevét, sosem hagyta ki a vasárnapi misét és sosem ivott többet egy gyűszűnyi cseresznyelikőrnél a vasárnapi ebéd mellett. Csak a veje nevét felejtette el, mikor válásra került sor, de azt készakarva és egyetlen egyszer mondott Istennek nem tetsző dolgot, azt is a veje miatt. Máskülönben Etus néni feddhetetlen volt. Ezért is esett nehezére Rizának elmesélni a történteket. A négyszáz lelket számláló faluban mindenki tudta a dolgát. Hiába kongott az ürességtől a kisbolt kilenc és tizenkét óra között, senki nem tette be a lábát, akinek nem lehetett. A májusfa állítás idén elmaradt. Azon a vasárnapon mégis megbomlott a rend. Etus néni fél nyolckor lépett be a templom ajtaján. Rajta kívül mindenki viselte az önkormányzattól kapott textilmaszkokat és gondosan kihagytak három széket maguk között a hívek. De most a pöttyös, a lepkemintás és az egyszínű okkersárga textil felett tágra nyíltak a szemek és senki nem tudott megszólalni. A mise elkezdődött és Etus néni fedetlen arca ott és akkor mindenkit megdöbbentett. A plébános hangja egy pillanatra elcsuklott és alázatra figyelmeztette magát, hogy ne kelljen folyton folyvást Etus néni arcába bámulnia. Senki nem értette, hogy mi történt. Nem felejthette el, hogy mi a szabály, Etus néni semmit nem felejt el, csak a veje nevét, de azt is készakarva. Amikor a misének vége lett, Riza szemlesütve köszönt csókolomot Etus néninek. Riza is, ahogy sokan mások, értetlenül álltak a történtek előtt. Talán mégiscsak elfelejtette. Talán szemet lehet hunyni felette, hiszen Etus néni nyolcvannyolc éve mégiscsak az emlékezet sokadik próbáját kiálló nyolcvannyolc év. De az is lehet, hogy Etus néni aznap a lepkemintás maszk után nyúlt, majd egy határozott mozdulattal az asztalra vágta úgy, hogy még a cseresznyelikőrnek kikészített poharak is megcsörrentek a vitrinben. Lehet, hogy Etus néninek a nyolcvannyolcadik évében a mai napon lett elege, miután a Duna mellett magas talajvizek áztattak falakat, kormányváltások borzoltak kedélyeket és még az a piszok veje is kibabrált a lányával pár éve. Lehet, hogy Etus néni ma állt keményen a sarkára, szabályok ide vagy oda. De Etus néni úgy is gondolhatta, hogy a Jóistennek jobban tetszik az ő barázdált és szelíd tekintete, mint a ciklámen lepkék az arcmaszk textiljén. Az is lehet, hogy Etus néni csak a Jóisten oltalmából kér, és mindenki más oltalma csak alamizsna a számára. Nem tudom. A pesti albérlet kopott foteljébe süppedve honnan is tudhatnám. Riza csak annyit írt, hogy Etus néni maszk nélkül ment misére. A többit Riza rám hagyta, anélkül, hogy tudna róla. Anélkül, hogy lelkiismerettel mérlegelhetné, szabad-e ilyet. Nem számolt azzal, hogy elképzelem a többit.

A becsomagolt bukta mindig kilapult az utazótáskában és összemaszatolt mindent. De valahogy mégis szerettem azt, ahogy túlcsordul a baracklekvár.

Írói név: Erdélyi Anika

Online randi

Remegő ujjakkal teszem le a mobilomat az íróasztalom sarkára...

A közel három óra hosszúságúra nyúlt (vagy ez inkább rövid?) telefonbeszélgetés után még mindig mosolygok és nem tudom teljesen feldolgozni az eseményeket. Ha bárki azt mondta volna nekem, hogy ez fog velem történni, nyilván azon nyomban szembe röhögtem volna.

Hangosan kifújom a levegőt, igyekszem megnyugodni. Nem vagyok zaklatott, inkább azt mondanám, hogy zavarom, izgatottságom és kíváncsiságom felkorbácsolt hullámai mossák még mindig lelkem partját.

Miután összeszedtem magam, kissé rendeztem még csapongó gondolataimat, majd újból kézbe veszem a mobilt, ami egyébként is hozzám van nőve, ahogy egy rendes mai fiatalhoz "illik". Magamon is kissé botránkozva... Nem is! Magamon is kissé hitetlenkedve pötyögöm be a következő sorokat a barátnői chatcsoportomba:

"No, hát megvolt az első online randim." - küldés.

Fejemet enyhén csóválva, nagyot sóhajtva még hozzá fűzöm:

"Annyira borzasztó ezt leírni is, de hát ez van. 😂" - küldés.

Viszont Drága Olvasóim, Önök némiképpen alulinformáltak szegényes szerelmi életemmel kapcsolatban, így ezt azt űrt most gyorsan ki is tölteném, míg a haverinák megnézik az üzenetemet.

Tehát dióhéjban az előzmények - illetve a későbbi eseményismertetések főszereplője is - egy srác, akivel egy bizonyos (ha nem A) társkereső applikáción kezdünk el beszélgetni. Az követhetőség kedvéért, valamint a közel sem maximális diszkréció szellemében (hisz ez esetben meg sem írnám a történteket), hívjuk őt Srácnak. Remélem, ha ezen blogszerű alkotásom egyszer kezébe kerül, megbocsátja majd ezt a szerény álnevet, de ami fontosabb, maga a mű létezését. Oh, elnézést elkalandoztam!

Felvéve az előzmény mesélésének fonalát, ami kezemből gyakorta úgy csusszan ki, mint kellő ideig formalinos lében ázott agyvelő a gyakorlatlan orvostanhallgatók kezéből, a helyzet a következő. A Sráccal pár hónapja, pontosabban három (Drága Olvasóim kedvéért visszakerestem, hogy minél részletesebben tárjam eléjük az eseményeket) beszélgettünk egy másik, szerintünk kényelmesebb közösségi oldalon, amire időközben áttértünk. Természetesen ezen intervallumban többször is felvetődött a személyes találkozó lehetősége, de azok hamarabb lettek semmivé, mint hogy valójában megszülettek volna, köszönhetően az önhibánkon kívül eső a járványhelyzetnek. Így jobbára a chatelés maradt. Ennek is megvannak a maga előnyei, például nem kell azért aggódnia az ember lányának, manapság fiának se, hogy egy esetleges online szervezett randevú után kevesebb szervvel térjen haza. (Ne adj' ég ez a veszteség élettel összeegyeztethetetlen legyen!) Továbbá elkerüli a pénztárcát karcsúsító gyakorlatokat is, valamint sokkal kevésbé lesz faragatlan az ember, ha egy-egy üzenetre később (ritka esetben egyáltalán nem) válaszol, mintha személyesen szó nélkül sarkon fordulna és hazamenne. Mindennek ellenére lássuk be nem az igazi, sőt, nem is érhet fel soha egy személyes találkozóval. Kiváltképp a hozzám hasonló embertársaimnak, akik kihasználva a nonverbális kommunikáció végtelen lehetőségét beszélgetnek a legegyszerűbb témákról is, illetve ezen téren is figyelnek partnerükre, hova tovább a tudatalatti (vagy direkt) szóhasználatra. Ezek mind-mind kisebb nagyobb mértékben rejtett információkkal szolgálnak az illetőről. Mármint arról, akivel beszélgetünk.

Itt engedje meg, Drága Olvasó, hogy visszatérjek a jelenbe, ugyanis tucatnyi kívánságtól csöpögő üzenet érkezett aziránt érdeklődve, hogyan is zajlott az a bizonyos online randi és ami minden bizonnyal a kis felvezetőm után mostanra Önt is hasonlóképpen érdekli. Továbbá elnézését kérem nyelvezetem és helyesírásom pongyolasága miatt, melyet az indokol, hogy pontosan nagyrészt úgy írom le most is, ahogy a barátnőimnek küldtem.

Szóval, az úgy volt, hogy délután instan megbeszéltük, hogy hogyan legyen. Szerencsére teljes egyetértésben abban maradtunk, hogy kamera nélküli hívás lesz, ugyanis én pontban akkor keltem, mikorra megbeszéltük a "találkozót". Úgyhogy éppen csak egy gyors pisire volt időm elmenni, ráadásul a hajam olyan szörnyű, hogy jaaajjj! 😂😂😂😂

Sokat vetyengtünk a kivitelezési módon, végül az lett, hogy felhívott egy olyan ingyenes szolgáltatáson keresztül, ami mindkettőnknek le volt töltve. De halljátok, azzal is úgy bénáztunk. Nem akartam már neki mondani azt a hasonlatot, hogy valahogy ilyen bénának képzelem el a szűzlányok első nemi aktusát is, mivel a következő kifejezések gyakran elhangzottak: "ahan", "oké, akkor hogy legyen?", "hol legyen?", "készen állsz?" stb. 😂😂😂😂😂😂😂

Előjátékként - maradva az előbbi hasonlatnál - beszélgettünk kicsit. Semmi konkrétról, olyan általános sztorizgatás volt. Aztán egy online oldalon sakkoztunk, mert imádja, a tavalyi tavaszkor meghirdetett karanténban nagyon beleásta magát a témába. Én meg ezzel 3 legyet csaptam egyszerre, mert:

1. Közös progi vírusmentesen

2. Tanulok is vmit

3. Eees az, hogy tanít nekem vmit, azzal legyezem a férfiúi egóját 😂😂

Úgyhogy így is volt és halljátok, hát én nem hittem volna, de ez a Srác úgy tud beszélni, mint én. Vagyis helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy annyit. Amit pedig - a családomon kívül - Ti tudtok legjobban, hogy az közel sem kevés, sőt néha(?) túl sok!

Ha már egy pillanatra csönd volt beszélt, 😂😂 pedig én azért szeretem kiélvezni a témákat, egy-egy fél perces csönddel elgondolkodni rajta, de hát na, Őt biztos zavarta. 😂😂😂

Szóval sakkoztunk és sztem hagyott nyerni, hogy tudjon tanítani. 😂 Mert volt egy olyan lépés, amit elrontottam, de visszacsináltuk. Aztán volt egy lépés, amit Ő rontott el, amire azonnal rá is jött. Mondtam, hogy csináljuk vissza azt is és lépjen mást, de nem akarta. Azt hiszem, ebben hasonlítunk. Minél nagyobb a játék állította feladat, annál élvezetesebb játszani. Bár magunk között szólva talán emiatt veszített. Jobban mondva ez is közre játszott, ahogyan az is, hogy kvázi egyszerre játszottunk mindkettő színnel. Na úgy értsétek, hogy együtt gondolkodtunk, vagyis minden lépését megmagyarázta, ha nem értettem, illetve vele együtt kielemeztük, hogy nekem mit kellene lépnem és miért. Meglátszik a "jó tanár" szülői nevelés, ami határozottan tetszett. Engem is hasonlóképpen neveltek.

Egyébként én úgy képzeltem el, hogy majd játék nekem kell beszélni, hogy mi van a fejemben, de nyomta helyettem is, így ezzel nem volt gond, mint már mondtam.😂😂

Aztán utána próbáltunk volna egy másik játékot is, de nem működött, úgyhogy levezetőnek még dumcsiztunk egy kicsit.

De hát halljátok, én annyit és úgy nevettem, hogy egyszer kétszer még az asztalra is ledőltem. 😂😂😂😂😂😂 Meg húzza az agyamat rendesen! Hát mondom mi a feneeee, a pimasz mindenedet! 😂😂😂😂 Szólunk be egymásnak, röhögünk, hát én nagyon élvezem. 😂😂 Komolyan mondom, veletek kedvesebb vagyok, pedig a felvágott nyelvemnek lételeme a veletek való élcelődés - ami természetesen semmilyen kivételt nem tartalmazóan NEM bántási szándékkal, hanem humoros atmoszféra megteremtéséért történik! <3 (Mondjuk ebbe a Sráccal folytatott beszélgetések is beletartoznak, vagyis Őt sem akarom megbántani.)

Szóval jah, tulajdonképpen ennyi volt. "Nem sok, de őszinte munka volt", ahogy a meme is mondja.😂😂😂 Jah, egyébként hál' egek nem akkora meme-huszár, hogy minden egyes üzenete tartalmaz egyet, amitől falra is másznék, de azért szokott küldeni. Szerencséjére a jóízlés határain belül, mind minőségben, mind mennyiségben. xd

Először egyébként nagyon furcsa volt a hangja. Vagyis konkrétan az, hogy idegen férfi hangot hallok, főleg telefonon. 😂😂😂 Amuuugy az a durva, hogy ugye eddig kb. 3 hónapig elképzeltem valahogy a hangját és úgy "szólt" a fejemben az üzije. És most nem tudok átállni arról a rendes hangjára. 😂😂

Úgy egyébként semmivel nem volt vele gond, sőt...! Olyan normális volt, ahogy a chatek alapján gondoltam. (Mondjuk kinek mi a normális, ugye!) Az egyedüli megjegyezni való dolog, hogy magabiztosságért nem kell a szomszédba mennie, de ez végül is jó dolog.

Összességében zavarban voltam, meg nem is. De utána ilyen tipikus tiniliba módon vigyorogtam, mint akit ... visznek. Pedig akkor tettük le. 😂😂😂😂😂

Úgyhogy, jah, ennyi.

Nos, Drága Olvasó, ennyi lett volna egy online randi rövidke (?) története. Remélem kellemes szórakozást nyújtottam erre a pár percre.

Remegő ujjakkal teszem le a mobilomat az íróasztalom sarkára, majd hangosan felkacagok.

- Igen, ha én írnám, biztosan így történne egy online randi és így is mesélném el - motyogom magam elé, a nevetéstől még mindig könnyes szememet törölgetve. Majd közel három órásra nyúlt ábrándozásomból kiszakadva visszatérek a tanuláshoz.

Jelige: Minka

Egy majdnem normális család

- Én azt hittem, teljesen normális családunk van... egészen mostanáig - kezdtem bele mondandómba, miközben fel-alá járkáltam a nappaliban. Nagyi a fotelben ült háttal nekem, és csak a feje búbja látszódott ki a hatalmas háttámla mögül. "Biztos kötöget" - gondoltam magamban. "Olyankor szokott ilyen csendesen üldögélni."

- Úgy értem, te nem vettél észre valami különöset? Mióta tart a karantén, azóta a családban mindenki furcsán viselkedik...legalábbis rajtam kívül.

Mivel nem kaptam semmiféle választ, még egy apró biccentést sem, folytattam a monológomat.

-Sosem hittem volna, hogy a bezártság ilyen dolgokra képes, de úgy látszik, nagyot tévedtem. Mondjuk én már lassan fél éve tanulok online oktatásban, és nem vettem észre, hogy bármi is változott volna a viselkedésemen. De a többiek?!

Nagyi továbbra sem reagált semmit. "Lehet, hogy elfáradt és pihenni szeretne" - gondoltam magamban, majd halkan elhagytam a helyiséget és a konyha felé vettem az irányt.

Leültem az ebédlőasztalhoz és ellenőriztem, hogy minden feladatot leadtam-e, amit a tanárok küldtek. Egyszer csak apró neszezést hallottam a kamrából. Mivel az ablakok be voltak zárva, elvetettem azt az ötletet, hogy a huzat játszadozik odabent, és kíváncsian elindultam az ajtó felé, megnézni, hogy akkor mégis mi adhat ki ilyen csörgő hangot. Persze sejtettem a választ, szinte biztos voltam benne, hogy Zalán keres valami nasit, hisz újabban az evés lett a hobbija. A kamrába benyitva a kisöcsémet a földön ülve találtam, mellette 2 üres zacskóval, előtte pedig egy betűtésztából kirakott mondókával.

• Ezt mind te csináltad?
• Igen! -felelte büszkén, majd folytatta a rakosgatást.
• Klassz.
• Nem láttál véletlenül egy csomag K betűt?
• Figyelj öcsi, amikor gyártják ezeket a tésztákat, akkor nem csak egy fajta karakterből raknak bele, tehát ha K betűt keresel akkor át kell nézned az egész csomagot- próbáltam vele tapintatosan közölni ezt a szomorú tényt.
• Nem szükséges! - emelt fel egy apró tasakot, amiben csak B betűk voltak. - Előre kiválogattam mindet, és zacskónként ABC sorrendbe raktam őket, csak a K betűket az előbb eltettem valahova és elfelejtettem hol lehetnek- mondta, majd lázas keresgetésbe kezdett.

Majdnem kitört belőlem a nevetés, de látva Zalán komoly arckifejezését és a földön heverő apró tasakokat, rá kellett jönnöm, hogy nem viccel. Tényleg betűrendbe rakta a tésztákat. Sietősen távoztam a kamrából, mielőtt még kerestetni kezdett volna velem egy adag K betűt.

• Anyu! - kiáltottam a konyhából kilépve. A hálószobájuk felől dúdolást hallottam, ezért elindultam a hang irányába.
• Zalán eléggé furcsán viselkedik... - kezdtem a mondatot, miközben észrevettem, hogy egy légy köröz a helyiségben. -Várj, hozom a légycsapót! - mondtam anyának, aki egészen addig nyugodtan ült az ágyon és a laptopján pötyögött valamit.
• Isten őrizz! - kiáltott fel. Olyan rég volt nálunk vendég! Le ne üsd már szegényt-mondta, és akármennyire is szerettem volna, hogy vicceljen, sajnos ezt teljesen komolyan gondolta. Úgy döntöttem, jobban járok, ha másik beszélgetőpartnert keresek, ezért inkább kisétáltam a szobából.

"Itt mindenki kezdi elveszíteni a józan eszét" - gondoltam magamban. Apa az egyetlen rajtam kívül, akin nem vehetők észre a karantén "tünetei", mivel ő nem home office-ban dolgozik és mindennap bejár a munkahelyére. Én viszont karantén óta alig jártam el otthonról, és nagyon hiányzott már a társaság. Hetente egyszer, kétszer elmentem sétálni Stefivel, a legjobb barátnőmmel, de nem igazán tudtunk miről beszélni. Mivel egyikünk se jár iskolába, sőt az igazat megvallva szinte sehova, így alig történt valami, amit meg tudtunk volna vitatni. Leginkább nosztalgiáztunk, és azokról az időkről beszélgettünk, mikor mindennap történt valami érdekes. Régebben egy 5 napos kiruccanás alatt több emléket szereztünk, mint az elmúlt 5 hónapban. Őszintén szólva ez az, ami a legjobban hiányzik, mióta itthon vagyok. Az élmények és a társaság. Jó lenne valakivel beszélni, de anya és Zalán most nem tűntek a legjobb választásnak. Elindultam ki a kertbe, hátha ott találom a nagypapit, és tudunk néhány szót váltani. Ahogy kiértem az udvarra, furcsa zörgő hangot hallottam, mintha valaki egy vödör kavicsot öntött volna ki a betonra." Biztos csak Polli szórakozik" - gondoltam magamban, miközben papát kerestem.

• De jó, hogy jössz! - hallottam a hangját a garázsból. Pont most akartam idehozni Piroskát, de ha már itt vagy, megtennéd te, légyszi? - kérdezte teljesen természetesen, holott nekem fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az a Piroska.
• És hol találom Piroskát? A farkas mellett? - kérdeztem viccelődve, ugyanis sejtelmem sem volt, hogy kire van szüksége.
• Ott van Kálmán mellett - felelte, majd folytatta a szerelést.
• Nagyapa, nem tudom, kit kellene idehoznom, nem ismerek semmiféle Piroskát, sem Kálmánt -mondtam, mivel elképzelni sem tudtam, hogy kikről beszélhet.

Nagypapi kikászálódott a kocsi alól, majd az asztalról leemelt egy piros szerszámosládát.

• Piroska - mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne - és Kálmán - mutatott masinára, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda.
• Te elnevezted a dolgaidat? - kérdeztem meglepődve.
• Miért, ti nem szoktátok? - érdeklődött.
• Nem igazán -válaszoltam, majd úgy döntöttem, magára hagyom papát Piroskával és Kálmánnal, és elindulok vissza a nappaliba. A nagyi azóta biztos kipihente magát, és tudok vele csevegni egy kicsit. Amint beléptem a helyiségbe, egyből a nagymami göndör hajára siklott a tekintetem. Még mindig csak a feje búbja látszódott ki a háttámla mögül. Úgy döntöttem, folytatom a monológomat onnan, ahol az előbb abbahagytam, hátha időközben felébred és tudunk egy kicsit beszélgetni.
• Szóval ott tartottam, hogy a többiek kezdik elveszíteni az irányítást a józan ész felett. Én már megszoktam a bezártságot és igazából a társasághiányon kívül más bajom nincsen. Az meg nem olyan vészes igaz? -kérdeztem miközben fésülködni kezdtem a kisasztalon lévő fésűvel.
• Réka, te mit csinálsz Lujzi baba fésűjével? - hallatszódott mögülem Polli vékony hangja. A kishúgom egy apró rózsaszín tükröt és csatokat tartott a kezében.

Gyors pillantást vetettem a kezemben lévő tárgyra és tisztáztam magamban, hogy tényleg a Lujzi baba fésűjét használtam. Annyira hasonlított az enyémhez, hogy észre sem vettem az oldalába karcolt monogramot.

• Csak kölcsönvettem, mivel nem találtam az enyémet - szépítettem a helyzeten, anélkül, hogy be kellett volna vallanom, hogy egy játékbaba fésűjét használtam. -De beszélj halkabban, mert felkelted a nagyit! - csitítottam a húgomat.
• A nagymami nem is alszik! Kint van az udvaron és válogatja a kavicsokat! -kiáltotta Polli.
• Akkor ki ül a fotelben? - kérdeztem azonnal, hisz el sem tudtam képzelni, hogy mégis kihez beszélhettem eddig.

A húgom egyetlen mozdulattal a karfa mögé nyúlt és felemelt egy gondosan felöltöztetett, göndör hajú játékbabát.

• Hát Lujzi baba! - felelte büszkén. - Mondtam neki, hogy várjon meg itt, ameddig összeszedem az összes Legó-t a házban.

Úristen! Egy játékbabához beszéltem?! Lehet, hogy nekem is megártott egy kicsit a bezártság?

• Várjunk csak! Hogy mit csinál a nagyi??
• Kiválogatja a kavicsokat szín szerint. Bár nem értem, ennek mi értelme van. Ha engem kérdeztek, szerintem a nagyinak nem tesz jót a karantén. De most megyünk, mert Lujza babával dolgunk van! - jelentette ki a húgom, majd egy hatalmas dobozt húzva maga után, elindult az udvar felé.
• Most mit csinálsz? -kérdeztem, ugyanis el sem tudtam képzelni, mi lehet a dobozban.
• Megmérem, mennyi Legó-t tudok egymás mellé rakni az udvaron -felelte úgy, mintha ez teljesen normális volna.
• És ennek mi értelme van?
• Hogyhogy mi? - tette fel úgy a kérdést, mintha ilyen abszurd dolgot életében nem hallott volna. - Hát a szobánkban 74 Legó fért egymás mellé, az egész házban 293, és Lujzi babával úgy döntöttünk, hogy megmérjük, vajon az udvaron több fér-e el, mint a házban- jelentette ki, majd a dobozt maga után húzva elhagyta a helyiséget.

Perceken keresztül álltam a nappaliban, mire felfogtam, hogy valójában mi is történik körülöttem. Zalán ABC sorrendbe teszi a betűtésztát, majd mondókákat rak ki belőle, anya már egy légynek is úgy örül, mintha a pápa tett volna látogatást a házunkban, a nagypapi elnevezi a tárgyait és ki tudja, lehet még beszélget is velük, Polli Legóval rakja körbe a házat, a nagyi pedig kavicsokat válogat. A családban lassan mindenki elveszíti a józan eszét, és én mit csinálok mindeközben? Egy játékbabával beszélgetek. És ki tudja, lehet, hogy apa a munkahelyén éppen azt számolgatja, hogy mennyi csempe van az irodájában. Ahogy egyre több időt töltünk bezárva, úgy kezd elmenni az eszünk. És ha így folytatódik a karantén, a majdnem normális családunkból teljesen őrült família lesz.

Jelige: Vargánya

Zágráb

A lapos guta majd megütötte, amikor megcsörrent a telefon az asztalán és a magyar delegáció vezetője nevetős hangon jelentette be, hogy késnek egy kicsit, mert a sofőrjük otthon felejtette az útlevelét. Már hozzák utána, azt az egy órát meg elsörözik a határ előtti utolsó magyar kocsmában. Igyekezett kulturált lenni, de felvillantak előtte minden valamirevaló középkori büntetés idilli képei. Végül is úgy döntött, hogy szíjat hasít a hátukból, ha a keze ügyébe kerülnek. Nincs mit tenni, a zágrábi városnézés elmarad, pedig a kicsit túlrúzsozott idegenvezetővel már addig eljutottak, hogy ha megszabadul a vendégektől, akkor együtt mennek vacsorázni a nemrég nyitott indiaiba. Gyorsan felhívta a nőt, már az irodában volt, lemondta a program első részét, de megígérte, hogy a cége kifizeti. A vacsorát pedig mindenképp a terveknek megfelelően szeretné, nyolcra beszélték meg.

Zsúfolt egy nap, munkaebéd a vendégekkel és az agrárminiszterrel, akkor írják alá a szerződéseket is. Remélte, hogy a magyarok nem söröznek be túlságosan. Ebéd után Zastava gyári bemutató, mert az ellenérték egy részét faipari gépekkel fizetik, a gyárnézés nem lesz egyszerű, mert a termelés egyre nagyobb hányada kézifegyver, hála ennek az idióta Milosevicsnek, ezt pedig nem szokás mindenkinek mutogatni. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, kis pálinkaszag ugyan volt, de nem kezdtek el énekelni és a felszolgálólányokat sem macerálták. Aláírták a papírokat, megnézték a Bratstvo szalagfűrészeket, amiket majd a speciális állati tápok, koncentrátumok és adalékok fejében vihetnek haza és modernizálhatják a "török kort idéző" faipari üzemüket. Integettek és elmentek, örültek, hogy egy Baranya-háromszögből való üzletkötő a kapcsolatuk, így nyelvi gondjaik sem voltak. A mellőzött idegenvezetőről is kiderült, hogy érdeklődése igen sokrétű, túllép az indiai konyha bravúrjain.

Pár hét múlva kitört a jugoszláviai, isten a tudója hányadik, balkáni háború. Amikor az első felfegyverzett katonai járőrt meglátta Zágrábban, azonnal összepakolt, a kulcsait odaadta Kalinicnak, aki a helyettese volt a cégnél, még aznap átment Magyarországra.

A táposoknál majdnem havonta megfordult, ismert mindenkit, még a meglehetősen eklektikusan öltözködő éjjeliőrt is, aki mackónadrágban és egy kockás zakóban állt este tízkor a kapuban, amikor megérkezett. Beengedte a parkolóba, még a fürdőt is kinyitotta. Lezuhanyozott és bevackolt a Renault hátsó ülésére. Arra ébredt, hogy az egyik korán érkező főnök-féle, többször találkozott már vele, leckézteti a portást, "Béla, maga még az Al Caponet is beengedné!". Csak akkor nyugodott meg, amikor megismerte a kikecmergő torzonborz alakot, akit azonnal behívott kávézni. Mikorra lefőtt, már megérkezett minden ismerőse, látták a jugoszláv autót a parkolóban kora reggel, biztosak voltak benne, hogy valamelyik szállítmánnyal valami gubanc történt. Savanyú képpel hallgatták, egy jó ideig nem lesz megrendelés, mivel most aztán tényleg kitört a háború. Elmondta, hogy szándékában áll áttelepülni és felajánlotta kapcsolatait, aminek majd, békeidőben, komoly hasznát vehetik. Kaptak gondolkodásra is lehetőséget, mert az egyik nő a csomagolóból minden különösebb teketória nélkül benyitott a tárgyalóba, hogy "Valaki már szólhatna az éjjeliőrnek, mert a női zuhanyozóban fürdött, ez még hagyján, de a radiátoron hagyta a koszos gatyáját meg a büdös zokniját is.". A Buducsnoszty feliratú szatyrot levágta egy üres székre.

Megköszönték az ajánlatot, négy este a vendégszobában alhatott, mindig a női részlegben fürdött, amikor mindenki elment, a férfi mosdóban örökösen ótvar büdös volt. Az ötödik napon megmutattak neki a faluban egy lakást, egy ikerház felét. Azon a telepen, ahol csupa ilyen épület volt és egy minden valóságot mellőző pletyka szerint, ha egy rosszindulatú mágus mindent visszavarázsolna a bányára, amit az építkezések idején onnan elloptak, akkor újra őszi árpát lehetne vetni a területen. Tiszta, szellős és világos kis lakás volt, hátul a kertbe néző terasszal, amit az előző lakó, elhúzható üvegfalakkal télikertté alakított. Az udvarban semmi más nem volt, mint egy irdatlan fa, tele ropogós cseresznyével. A házikót egy hónapra bérelték neki és az üzemi konyhán is intéztek ebédet erre az időre, ingyen. Ennek fejében ki kellett dolgoznia egy üzleti tervet a háború utáni horvát és szlovén viszonylatra. Eddigi életében számos ilyet összerakott már, tudta, hogy a telefonálgatásokkal, faxolgatással is két hét alatt elkészül vele, tehát ideje van bőven. Már az első pillanatban tisztában volt három dologgal, nem fedi fel az összes kapcsolatát elsőre, az árnyékban maradók majd a dinamizmust bizonyítják, ha kikerülnek a fényre. Valamint azt sem teszi ki az üzemi faliújságra, hogy készpénzben annyi amerikai dollárt hozott magával, hogy a fél utcát meg tudná venni, bár ez amúgy sem képezte részét a tőle elvárt tervezetnek, az sem, hogy a zágrábi lakásról sem fog lelkendezve dicsekedni senkinek. Gyűljön csak szépen Kalinicnál az a bérleti díj.

A házban persze nem volt telefon, az egész utcában is csak kettő, egy bányamentőnél és a rendőrnél. Minden reggel elautózott az üzembe, rátelepedett a telefonra és átnézte a faxon érkezett üzeneteit, azután halaszthatatlan jegyzetelés látszatát keltve addig húzta az időt, amíg a konyhán elkészült az ebéd. Felfalta és eltűnt. Pár nap múlva az egyik szakácsnő, akinek mindig átizzadt a köpenye a hónaljában, felajánlotta, hogy elküldi a menüt a műszak végén, éthordóban. Laknak arrafelé néhányan a melósok közül. Az a nő hozta másnap az elemózsiát, ronda alumínium dobozokban, aki érkezésekor megtalálta a tusolóban a gatyáját. Behívta cseresznyét enni, de csak három nap múlva lett kíváncsi a nagy szemű, csaknem fekete gyümölcsre, akkor viszont csaknem szürkületig kóstolgatta. Ettől kezdve hetente legalább egyszer túlóráznia kellett.

Az üzleti terv időre elkészült, a tulajdonosok eldöntötték, hogy alkalmazzák, igaz, fizetésként kevesebbet ajánlottak a vártnál. Elfogadta. A háború kihunyt, az üzlet beindult. Sokat dolgozott, és ha estefelé a teraszon befészkelte magát a foteljába, cipős lábát feltette az asztalra, betaszított a szívecskés bádogbögréből egy pofa albán konyakot, akkor eszmélt rá, hogy most elérte az, ami elől Miholjacról Zágrábba menekült, a dögunalom. Megpróbálkozott a mozival, a filmeket csak akkor játszotta le az unott gépész, ha legalább harmincan ácsorogtak ott. A "Lándzsák hajnalban"című angol filmet kétszer akarta megnézni, arról szólt, hogy a zulu törzsek egyszer az életben összefogtak és a lándzsáikkal aprópecsenyét csináltak a brit korona ismétlőfegyverekkel felszerelt alattvalóiból. Nem sikerült, másodszor sem voltak harmincan.

Másnap, mikor már elment az irodából mindenki, felhívta Kalinicot, hogy hamarosan mozgósítani kell a lakás bérleti díjából származó, nála felgyülemlett pénzt. Bemondta, hogy mennyiről is van szó, nehogy kisebb tévedések essenek. Ezen felül megkérte, hogy ott váltsa át valami értelmes valutába, mondjuk amerikai dollárba. Egykori helyettese jelezte, ez bizony értékvesztéssel jár, mert elég rosszul váltják a dollárt, mint köztudomású. Hagyta, hogy befejezze, aztán egy bizonyos dán királyfihoz hasonlóan, a tudtára adta, ha már így szóba került, pontos ismerete van arról, hogy a jelenlegi bérlő a "The Washington Post". Az újságírók a széthullott Jugoszláviáról írnak, ami még mindig érdekli a világot valamennyire. Például, hogy miért nem csináltak azok a töketlen békefenntartók valamit Srebrenicában. Tehát, ha ezektől Kalinic eleve nem dollárban kapja a pénzt, akkor ő azonnal átműteti magát. Ezt követően ejtett még néhány keresetlen szót arról, hogy a lakás számára fenntartott padlástéri részében, hiába a titkolózás, valószínűleg Kalinic húga lakik azzal a Dinamo Zagreb-es botlábú focistával, aki ennek ellenére válogatott kerettag lett. Mindössze két dolgot nem ért ezzel kapcsolatban, hogy viseli ezt egykori kollegája, aki a Hajduk Split rendíthetetlen szurkolója és miért nem jelenik meg egy nyüves kuna bevétel sem nála. A túloldalról, egy mély sóhajt követően csak annyi hangzott el, mindent ért, tud, a pénzt egy hét múlva Pécsen átadja.

Az apróhirdetések között két nap alatt talált egy belváros közeli, régi építésű, felújított, első emeleti lakást. A tulajdonos hatvan év körüli, ősz szakállú alak volt, nem holmi pucér képű labanc, télen-nyáron tübetejkával a fején jött-ment, amit egy kirgiz évfolyamtársától kapott, amikor a Lomonoszovra jártak, a fejfedő akkor lehetett utoljára kimosva. A lakást eddig a fiának tartogatta, aki vagy húsz éve disszidált, Franciaországban dolgozik egy egyetemen, mikológus. Amikor legutóbb itthon volt akkor mondta az apjának, hogy adja el a lakást, igya el az árát, vagy vegyen egy autót, ameddig vezethet.

A horvát négy nap késéssel érkezett meg a pénzzel, lesütött pillákkal vallotta be, az összeg egy része úgymond "be volt fektetve" és az általa a visszaszerzésre fordított energiákhoz képest a normandiai partraszállás egy könnyed nyári kirándulás volt. Engesztelésül hozott ajándékba, eredeti feliratozott zacskóban, egy Srebrna Krila lemezt. Négyen ültek a Csillag kocsma kockás abrosza fölött, a tasakból előhalászta a dollárköteget, leszámolta. A pincér ideges pillantásokat vetett az ajtó felé. Az ügyvéd aláíratta a szerződést és jólesően nézegette a bakelitot, megállapította, "Jók ezek, de a Silezia Blues Bandhoz képest egy balkáni csimbum cirkusz !" Áldomásul ettek egy vesevelőt, Kalinic hazafelé Kutináig, ahol felhajtott a pályára, azon gondolkodott, hogy miért is ő fizette a csípős belsőséget.

Napokon belül beköltözött a lakásba, a következő majdnem harminc évben naponta kiautózott az üzembe a Renault-val, amit ötévente cserélt ugyanerre a márkára. A városban visszahúzódó életet élt, nem járt máshova, csak színházba, moziba, meccsekre, könyvtárba, galériákba, múzeumokba, koncertekre, éttermekbe, kávézókba és füstös kocsmákba. A dögunalom rémét még az utazások is kellő távolságra tartották tőle, de Európából nem tette ki a lábát. A párizsi hét napjából a harmadikon cirkáló fegyveres katonai járőrökre lett figyelmes, azonnal kijelentkezett a szállodából és ötszöri igazoltatás után faképnél hagyta Galliát. A kocsiban hallgatta a rádiót, félbolondok megöltek egy Charlie Hebdo nevű firkászt.

Még gyerekkorában hallotta az apja egyik barátjától, "Ha fegyveres katonát látsz, azonnal tűnj el, vissza se nézz. Azok vagy téged akarnak hidegre tenni, vagy valaki más szeretné kitörni a nyakadat és a bakák meg akarnak védeni. Még sohasem sikerült nekik, egy lehetőséged van, köddé válni!" Ehhez tartotta magát!

2020-ban már nyugdíjasként dolgozott, jött egy influenza járvány. Volt már ilyen előtte is, nem idegesítette a dolog, aztán hirtelen százszámra kezdtek meghalni az olaszok. Itt is hoztak mindenféle intézkedéseket. Reggel megitta kávéját és kinézett az ablakon, két tagbaszakadt, inkább túlsúlyos katonai rendész vonult az utcán, kezükben valami modern gépfegyver. Összepakolt, bepattant a hetedik Renaultjába és meg sem állt a zágrábi Strossmayer térig. Mintha várták volna, egy szál szabad parkoló volt közvetlenül a bejárat mellett, a szomszéd lakás erkélye alatt. Megnézte az üzeneteit, beállította az ébresztőt hét órára, különösebb meditálás nélkül elaludt.

A földrengés reggel hat után érte Zágrábot, arra ébredt, hogy hullámzik a sokat látott öreg ágy alatta, nagy csattanással szakadtak le az ágydeszkák a parkettára, az éjjeli szekrényről lecsúszott a konyakosüveg és reccsenve tört össze. Mint az őrült rohant az ajtóhoz, tudta, hogy a boltív védheti kicsit, ha leszakadna a födém. Nem így képzelte el, hogy a fölötte lakó szép gyógyszerész nő hirtelen megjelenik a lakásában. Elcsendesedett minden, levágtatott a térre, az utórengéseket már az állomás előtti parkban érezte. Onnan látta meg, pedig két méterrel mellette futott el, hogy az erkély cserepes bazsalikomostul, fregolin száradó ruhástul, egészben rászakadt arra a fém és műanyag halomra, amit nemrég még az autójának hívtak.

Egy félóra múlva már működött a telefonja, Kalinicot hívta a lakás biztosítása miatt, aki hitetlenkedett egy kicsit. Később megnyugtatta, hogy két nap múlva ott lesz és mindent elintéz. Ne csináljon semmit, ha már így követi a baj, ne menjen sehová, főleg olyan helyre ne, ahol szunnyadó vulkánok vannak, már csak az hiányozna!

Jelige: Rendezői balsors

Megrendezett karantén

Sajnos elkaptam. Vigyáztam, kerültem a tömeget, de mégis megtörtént. Hogy lehet ez? Egyedül élek, a legjobb barátom a számítógépem és az íróasztalom. Csak az üzletbe, a bárba és a forgatásokra járok. Mindenkin maszk, tesztek és fertőtlenítők tengerében úszunk, mégis elkapta a stáb. Ilyen az én formám. Kezdő filmes vagyok, első igazi, nagyjátékfilmemet forgatom, és erre Puff, minden szertefoszlik. Talán a sors akarta így? Most már mindegy, megtörtént. Inkább lefekszem, pihenek kicsit.....

Mi ez a hang? Ooo...a konyhában hagytam a telefonom. Pár nap telt el az óta, amióta kiderült, hogy pozitív vagyok. Felveszem a telefont. Ismeretlen szám, de egy ismerős hang szólal meg. Kedves hangon mondja el nekem röviden, de tömören azt, amit egy rendező nem akar hallani. A film producere hívott.

- Vége - ez volt a nyugtató hang első szava. - Elkaszáltuk a filmet barátom. - ez egy nagy hazugság volt, életünkben 3-szor beszéltünk, először a tárgyaláson, ahol előadtam neki a film ötletét, aztán az első forgatási napon, és most. Valamiért mégis ez volt a legmeghatározóbb beszélgetésünk. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy életem eddigi legnagyobb munkáját egy perc alatt elvesztettem, hanem az, hogy erről nem tehettem semmit. Mégis senkit nem hibáztattam, egyedül magamat. Miért nem vigyáztál jobban, te ökör? - kérdeztem magamtól, miközben lassú lépteket tettem a kanapé felé. A kanapé mellett volt egy kis szekrény, benne az egyedül élő művész egyetlen igaz barátja, a whiskey. Reggel 10 óra volt, de ez nem hatott meg. Bánatomban leittam magam és újra elaludtam. Délután 5-kor keltem fel újra. Egy rövid, romantikus wc-n töltött 10 perc után kezembe vettem a telefont. Édesanyámat akartam felhívni, bár ez költői túlzás volt. A lelkemre kötötte, hogy minden nap hívjam fel, ha törik, ha szakad. Először a jó híreket mondtam neki, ami abból állt, hogy már ki tudok kelni az ágyból, ugyanis a vírus tünetei már enyhülnek. Ezután elmondtam neki a nap hírét, elkaszálták a filmemet. Nem egy Oscar esélyes film lett volna, de az én első filmem... Az ő kicsi fia első filmje. Ő otthon Felsőszeliben, szülőfalumban sírt, én a budapesti lakásomban, amit inkább lyuknak neveznék, mintsem lakásnak. 1 órányi beszélgetés után elbúcsúztunk egymástól. Édesanyám utolsó mondata viszont valamit elindított bennem. Fiam, hozd ki ebből a helyzetből a legjobbat, és írj egy új, ütős történetet. Igaza lehet. Időm, mint a tenger, munkám nincs, egész nap írhatok. A vacsora elfogyasztása közben is ezen gondolkoztam.

Eljött az este, a háttérben egy unalmas film ment, nem tudom elmondani a címét, egy percre sem emlékszem belőle. Kavarogtak bennem a gondolatok, mi is lehet a tökéletes story. E gondolatok rengetegében hajtottam álomra a fejem...

Könnyű volt mondani anyu... 10 nap telt el az ominózus telefonbeszélgetés óta. Viszont a mappa ugyanolyan üres maradt. Semmilyen történet nem jutott eszembe. Miről írhatnék? A szerelem már lerágott csont a filmekben. Sajnos nehéz is lenne írnom róla, ugyanis szerelmemet elhagytam A film kedvéért. Vagyis én láttam ebben jövőt, ő nem. És szépen lassan a filmem forgatókönyve lett a szerelmem, ő pedig a felesleges harmadik. Lehet, pont ő hiányzik mellőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túltettem magam rajta. Ő minden volt, ami én nem. És pont ez volt benne a tökéletes. Marha voltam, hogy elhagytam, sosem fogom kérni tőle, hogy megbocsátson. De meg akarom élni azt, hogy elmondhassam - Legalább megérte. De ez a nap még nem jött el.

Bekapcsolom a tévét, ne legyen csend a házban. Természeten minden csatornából a Covid folyik. Az emberek be vannak zárva, aki pedig nincs, az robotol napi 12 órát. A diákok otthonról tanulnak. Reggel a gép előtt jelentkeznek be a tanárnak. Elveszett a suli kevés értelme is. Nemrég végeztem el az iskolát, még emlékszem, miért szerettem oda járni. Szerettem az osztálytársaim buta vicceit hallgatni, imádtam bámulni a csinos osztálytársnőimet, pláne, ha előrehajoltak az előttük lévő padsorhoz. Mondanom sem kell, mindig hátul ültem. Szerettem hallgatni a tanáraim magyarázatát, még ha időnként kicsit értelmetlenek is voltak. El sem tudom képzelni, milyen lehet a tanulás ezek nélkül. De mindenkinek megvan a saját keresztje. A szülőknek le kell foglalniuk a mindig kíváncsi és túlbuzgó gyerekeiket. Hiába, ezt hozta nekünk a Covid. Szerencsére a férfiak legjobb barátja, a sport már kezd életjeleket mutatni. A foci, a kosárlabda, a hoki már zajlik, így van mit nézni a hosszú műszak után. Az emberek már szinte családtaggá fogadták a Netflixet és a HBO GO-t. A férfiak Michael Jordan utolsó bajnoki címéről beszélnek, míg a nők, vagy egy régi családról, vagy egy ügyes sakkozó lányról. Ha szerencsések, a társalgó felek, még közös témájuk is lehet. Talán a legjobb példa erre a Nagy Pénzrablás. Lehet nekem is egy rablós storyt kellene írnom? Nem az én stílusom, és nem szívesen állnék be a mainstream sorba.

- De akkor mi kell neked zsenikém? - kérdezem magamtól. Egy ihlet, egy csoda, vagy egy csinos szőke lány. Igazából már az egyikkel is beérném, csak jöjjön hamar. Nem is tudom, mi a nehezebb. A zsenik élete, vagy a helyes nőcsábászoké. Ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni. Sajnos így telnek a napjaim. Ötlet, társaság és szeretet nélkül....

Basszus haver, te vagy a story! - jutott eszembe, amikor elsétáltam a tükör előtt. Te vagy az egyszerű ember, aki mindent elvesztett a vírus miatt. Te 6 milliárd ember vagy. Szerintem ennél jobb ötlet nem is kellene. 1 hónapja vagyok otthon. A szervezetemben nyoma sincs a covidnak, az életemet viszont mégis gyökeresen megváltoztatta. Talán ez ennek a vírusnak a kulcsa? Hogy nem a tényleges fájdalmat kell kibírni, hanem a vele járó bezártságot, elidegenedést. Nagy szavak ezek tudom, de valamiért mégis így élem meg a helyzetet. Ebből a történetből még lehet valami. De sajnos ez nem egy film, hanem a rideg valóság. Bárcsak valaki kimondaná, hogy vége a forgatásnak, és mindenki mehet a régi életébe vissza. Az összes elhunyt ember felkelne, és megkérdezné:

- Na, jól sikerült a felvétel? - De az élet nem ilyen egyszerű. A filmes szuperhősöket leváltották az orvosok, a mindennapok hősei. Sajnos ők nem fognak milliárdokat és csillogó díjat kapni a munkájukért. De én kaphatok. Nem tudom nekem sikerül-e, de meg fogom próbálni. Az egyszerű, bezárt ember történetét fogom elmesélni. Lehet, jó film lesz, lehet, hogy egy csődtömeg. De minden egyes pillanata eredeti lesz, és talán, ami még fontosabb, ez lesz az Igazság.

Jelige: J.F.M

NÉGY ÚT

Tomi olyan erővel csapta le a borosüveget a borovi fenyőből készült asztalra, amitől a rajta lévő négy pohár megremegett, a bennük lévő bíbor ital hullámzani kezdett, majd az egyik úgy döntött nem marad talpon, inkább az asztal alatt keres menedéket, ezért némi rázkódás után az oldalára dőlt és lassan gurulni kezdett, miközben csordogált belőle a drága nedű, míg végül halált megvető bátorsággal a mélybe vetette magát és milliónyi darabra hullt. Senki nem próbálta megmenteni, csak bámulták némán.

• Miért nem szóltok? - pattant fel Alíz, két tenyerét az asztalra támasztva.

Egyesével barátai szemébe nézett. A vele szemben lévő Lili megrázta fejét, amitől csak úgy röpködtek göndör fürtjei. Zöld szeméből patakzottak a könnyek. A mellette ülő Tomi megfogta Lili kezét és harciasan állta Alíz tekintetét. Pár verejtékcsepp gördült le homlokán. Végül, nagyon lassan Elíz felé fordította tekintetét. Kék szemeiben most már bánat ült. Elíz füle mögé simította fekete haját, keresztbe fonta karjait maga előtt, majd elfordult. Alíz a tágas nappali konyhájához ment. Egyik kezében borospoharat és rongyot, a másikban egy vödröt hozott. Letörölte az asztalt, feltörölte a padlót, a szilánkokkal teli rongyot a kukába dobta, amit aztán arrébb rúgott. Sóhajtott egy nagyot, leült, teletöltötte a poharát, megemelte és jó nagyot húzott belőle.

• Gondolom, a döntésed végleges - szipogta Lili.
• Igen - válaszolta határozottan Alíz.
• Ott, ott kellene lennünk - mutatott Tomi a terasz felé, amely alatt a nyüzsgő város terült el - a törzshelyünkön hamburgert enni vagy az egyik kedvenc szórakozóhelyünkön táncolni. Most már lehet...
• Feltételezem, nem tegnap szántad el magad erre - emelte meg a hangját Elíz.
• Nem - válaszolta csendesen a lány.
• Mióta tervezed? Mióta? - kiabálta most már Elíz.
• Azóta, hogy először Anyut, aztán Aput vitte el a vírus.
• Annak már több, mint fél éve - temette a kezét arcába Tomi.

Elíz felugrott a helyéről.

• Miért nem mondtad el? Általános iskolás korunk óta barátok vagyunk. A gimit is együtt tapostuk. Mintha testvérek lettünk volna. Más egyetemen folytatjuk, de egy lakást bérlünk. Mindent megbeszéltünk. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Bulizások, vásárlások, pasiügyek, vizsgákra felkészülés és sajnos a szüleidet is együtt temettük el. Miért nem mondtad el? Nem vagy jól? Segítségre van szükséged? Miért nem mondtad el előbb, hogy otthagyod az egyetemet és egy másik kontinensre költözöl? Miért?
• Tudjátok, én úgy terveztem, - kezdte Tomi - amikor visszatér minden a régi kerékvágásba és ez most eljött, hogy meghívlak titeket vacsorázni, aztán a sarki bárba karaokezni fogunk legalább éjfélig, majd taxiba ülünk és csak kocsikázunk egy órát, majd hajnalban hazasétálunk.

Elíz meredten nézte Alízt, figyelmen kívül hagyva Tomi közbevágását.

• Nincs mondanivalód?

Alíz ivott egy kortyot.

• Sajnálom. Mi történt volna, ha szólok? Biztosan megpróbáltok lebeszélni vagy legalábbis szerintetek jobb belátásra bírni, hogy fejezzem be az egyetemet. Rosszalló, csalódott pillantásokkal találkozni nap, mint nap. A lelkemre beszélni, hogy ennek még nincs itt az ideje. Szánakozni, hogy talán a szüleim halála miatt menekülök.
• Tényleg ezt gondolod rólunk? - kérdezte megütközve Elíz.
• Nem tudom - hajtotta le fejét Alíz, majd nyomban fel is emelte és a szoba közepére szaladt - igen, mert az ember alapvetően így reagál. Vagy talán így történt volna? Egy nap ideállok elétek és azt mondom: srácok, egy ideje változáson töröm a fejem és mit szólnátok, ha az Állatorvosi Egyetemet, ami egyébként gyerekkori álmom, abbahagynám és Afrikába költöznék, hogy állatokat mentsek? Idejöttetek volna hozzám sorban megölelni és vállat veregetni azt hangoztatva, hogy ó Alíz, ez csodálatos, milyen remek ötlet, hajrá, vágj csak bele. Így tettetek volna? Nos, így tettetek volna? - kiáltotta most már Alíz.

Döbbent csend fogadta a lány kirohanását. Tomi felállt és kitárta a teraszajtót. Csak úgy áramlott be a meleg, illatos tavaszi levegő. Nagyot szippantottak belőle mind a négyen.

• Fürdőbe is mehetnénk - javasolta a fiú.
• Hallgass - sziszegte Lili, aki Alíz bejelentése óta nem moccant a helyéről. Most azonban tétován felállt és félve megkérdezte.
• Mikor indulsz?
• Holnap - jött a tömör válasz.

Elíz kirohant a szobából becsapva maga mögött az ajtót, Lili visszaroskadt a székre, Tomi a hűtőhöz sétált és egy üveg borral tért vissza az asztalhoz. Alíz ahhoz a falhoz sétált, amelyen egy hatalmas kép volt felakasztva montázsokkal. Akkor készültek, amikor ők négyen kibérelték ezt a kényelmes lakást. Fotók, ahogy bútoroznak, dobozokat pakolnak, festenek, szögelnek.

• Már több, mint három éve - motyogta maga elé Alíz.

Elíz lépett be a szobába egy dobozzal a kezében. A két fiatal a szőnyegre kuporodott.

• Erre szükséged lehet - nyújtotta a dobozt Elíz. Alíz kíváncsian bontotta ki, majd hátrahőkölt.
• Nem, nem, ezt nem fogadhatom el. Ez a te profi fotós felszerelésed. Tudom, hogy nincs rá időd, de ez egy szenvedély.
• Nekem ugyan nem - vont vállat Elíz.
• Hogyan? Én úgy hittem, majd két hónapot Krisztiánnal utazgattok most, hogy vége a járványnak és minden helyet fényképekkel dokumentáltok. Na meg persze, ezt Krisztiántól kaptad tavaly Valentin napra.
• Ugyan - legyintett Elíz és egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában - ez elsősorban Krisz álma volt. Egyébként pedig szakított velem.

Alíz szeme is megtelt könnyekkel, szavak helyett átölelte barátnőjét. Lili is csatlakozott hozzájuk.

• Mi történt? - kérdezte halkan Lili.
• Igazából kicsit zavaros. Egyik reggel Krisz közölte, hogy nincs értelme folytatni. Túlságosan nem indokolta a döntését. A munkája számára nem kihívás, a tervezgetett utazásunk butaság már, amit lakást bérelt, az neki túl lepukkant, balblabla. Hazaköltözött vidékre a szüleihez a birtokra, ott majd kitalálja, hogy gondolja a jövőjét. Szerintem belefásult mindenbe. Nem tartottam vissza. Szerettem, de valószínűleg mindkettőnknek így lesz a legjobb.
• Mikor történt? - kérdezte ismét halkan Lili.
• Már három hete - felelte a lány, majd kissé szégyenlősen elmosolyodott, látva barátai hitetlenkedő szemét - nem tudom, miért nem szóltam, talán megőrültünk páran. Senki sem tett szemrehányást neki.
• Hogyan tovább? - tudakolta Alíz.
• Mindenképpen lediplomázom. Meg munka, munka, sok munka. A nemzetközi jogászkodás még Afrikába is elrepíthet egy kis időre, hogy megnézzem, hogyan boldogulsz és jogilag még támogatni is tudom az állatmentő missziót. Most már minden rendben, minden sínen lesz, felszabadult vagyok. Jövő héten meglátogatom a szüleimet, a gyakornoki munkám folytatódik és gőzerővel tanulok.
• Annyira boldog vagyok, innen már csak jól alakulhatnak a dolgok - nevetett Alíz és felhúzta két barátnőjét a földről.

Tomi az erkély felé fülelt. Időközben beesteledett és az utcák megteltek szórakozni vágyó emberekkel. Dudálás, nevetés, hangos beszéd, zene is felhallatszott.

• Gyerünk, vágjunk bele az éjszakába és ünnepeljünk.
• Te csak a bulizásra tudsz gondolni? - csattant fel Lili.
• Komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy ennyi idő bezártság után, nem vágysz a régi életedre? Azok után főleg, hogy hosszú hetekre te is beteg lettél és sikerült szövődmények nélkül felépülnöd? Nem értékeltél át néhány dolgot?
• De, átértékeltem.

A gimnázium óta egy párt alkotó Lili és Tomi farkasszemet nézett egymással.

• Akkor talán csak velem nem akarsz bulizni?
• Nem erről van szó.
• Akkor talán kinyögöd, hogy miről van szó? Meghülyültél?
• Nyugi, nyugi - lépett a veszekedők közé Alíz és Elíz.
• Üljünk le mindannyian, próbáljuk meg higgadtan kezelni a helyzetet.

Tomi idegesen felnevetett.

• Higgadtan? Ő meg mindjárt közli velem, hogy a sarkvidékre költözik eszkimónak.
• Tomi! - kiáltotta Elíz - Erre semmi szükség.
• Rendben, parancsoljatok, hallgatom - mondta Tomi gúnyosan, majd a teli pohár borát lehúzta. Lili félig itta ki a poharát.
• Tudjátok - kezdte Lili - miután végeztem a Táncművészetin a legnagyobb érték lett az életemben, hogy táncolhattam. Tucatnyi előadást végigbalettozni, a szűnni nem akaró taps a darab végén, olyan csodálatos. Aztán hirtelen vége. Még reményekkel telve bemenni próbálni, hátha nem tart sokáig ez a bizonytalanság. Örömmel vállaltam az online órákat is, picit beleképzeltem, hogy a színpadon állok. Aztán egy nap felhívtak, hogy nagyon sajnálják, egyelőre ennek is szünetelnie kell. A hivatásom, a munkám, az életem lett oda.
• Egy szót sem szóltál róla - vetette közbe Elíz.
• Tényleg ez lenne a barátság? - állt fel Lili és tett néhány tánclépést. - Úgy tűnik a legnagyobb bajban egyikünk sem osztotta meg bánatát, fájdalmát a másikkal.
• Elég kemény időszak volt ez, egy barát úgy is érezheti, hogy nem terheli le szerettét még a saját problémájával is - mondta Alíz.
• Ki tudja? Valószínűleg küzdöttünk mindannyian a túlélésért. Persze Tomi tudta, mi ezt megbeszéltük - nézett Lili a fiúra.
• Persze, nem is értettem, miért olyan tragédia ez.
• Neked valóban, anyagilag, hiszen a legnagyobb multi keresett meg a diplomád után és óriási karrier vár rád, aminek én nagyon örülök, mert ezért küzdöttél és itthonról is ugyanúgy dolgozhatsz és a fizetésed is kimagasló.
• Tehát ez a baj?
• Nem, dehogy, én szívből örülök a sikerednek - mondta Lili - Tomi mindenben felajánlotta segítségét.
• Így van, állok minden költséget, emiatt ne fájjon a feje. És szó szerint minden költséget. Számlákat, kaját, ruhát, telefont, bármit fizetek.
• Aztán elkaptam a vírust - folytatta Lili - és hetekig fekvés a szobában. Tomi ápolt és dolgozott. Mindig hálás leszek érte.

Tomi elfordította a fejét.

• Aztán Tomi egy nap kijelentette, hogy megtervezte a jövőnket. Amikor vége lesz a veszélyhelyzetnek, összeházasodunk, nagy lakodalmat csapunk. Nem is kell visszamennem balettozni, mert családalapításba fogunk. Veszünk házat és nyaralót, télen síelni, nyáron pedig a tengerpartra megyünk. Ez valóban mesébe illő és tökéletes, de én erre nem készültem fel. A balett a mindenem, el se tudnám képzelni az életemet tánc nélkül.
• Nem tiltakoztál ellene.
• Lehetőséget sem hagytál rá.
• Soha nem mondtad, hogy az egész jövődet a színpadon akarod leélni.
• Veled képzeltem el a jövőmet, úgy, hogy a hivatásom a tánc. És nem kell választani.
• De nem kellene dolgoznod, mindent megteremtek.
• Ez egy életforma.
• Én családot szeretnék.
• Felajánlottak egy főszerepet. Elfogadtam.

Tomi és Lili egyszerre sóhajtottak. A lány kérdőn vonta fel szemöldökét.

• Ezt beszéljük meg egymás között - javasolta a fiú.

A párocska kiment a szobából. Az ajtó lassan és fájdalmasan megnyikordulva csukódott be utánuk. Alíz fel alá járkálva tördelni kezdte kezét. Elíz feltette a költői kérdést.

• Mi történt velünk?

Alíz megtorpant.

• Élni akarjuk az életünket. Ahogy mi szeretnénk.
• Jól döntöttünk?
• Ezt kérdezd meg tíz év múlva - mosolyodott el Alíz. - Kikísérsz holnap a repülőtérre?
• Mindenképpen. Lehet, hogy ezek után egy kisebb lakásba költözöm. Egyikőjük biztosan el fog menni. Vagy feladok egy hirdetést, hogy új barátokat keresek.
• Ilyeneket úgysem fogsz találni, mint mi.
• Igen, bele is írom, hogy normálisak jelentkezését várom.

Mindketten nevettek. Nyílt az ajtó. Tomi és Lili kisírt szemmel, de megkönnyebbülve léptek be. Tomi kezdte a mondandót.

• Nagyon szeretjük egymást, éppen ezért elengedjük egymás kezét. Nehéz döntés volt, de külön folytatjuk. Barátok maradunk, nincs harag köztünk. Én is kiköltözöm a lakásból. Remélem, mindannyian megtaláljuk a számításainkat.
• Megtaláljuk - vette át a szót Lili - nagyon sok időnk volt, hogy megfontoljuk döntéseinket. Én is elköltözöm. Túl sok az emlék.
• És akkor most fogadjuk meg, hogy tartjuk a kapcsolatot, írunk és telefonálunk, képeket küldözgetünk. Eleinte menni fog, aztán a hívások ritkulnak, majd ünnepekkor feladunk egy lapot, aztán az is elmarad. És talán tíz vagy húsz év múlva véletlenül összefutunk valahol, gyerekek szaladgálnak körülöttünk, néhány ránc a szemünk körül, örülünk egymásnak, pár percben ledaráljuk az életünket, megbeszéljük, hogy meglátogatjuk egymást - tört ki Elízből.

Próbáltak tiltakozni a többiek, de a lelkük mélyén tudták, hogy van igazság abban, amit mond. Bár pontosan tudták, hogy csak rajtuk áll a kapcsolat fenntartása, ahogyan a mostani döntéseik is.

• Nagyon fogtok hiányozni, szeretlek titeket - ölelt meg Lili mindenkit egyesével.
• Vigyázzatok magatokra lányok, a legjobbakat kívánom - Tomi is mindenkit megölelt, majd elindult az ajtó felé. Akkor látták, hogy két bőrönd áll ott. A fiú felvette azokat, majd kisétált az életükből.

Alíz, Elíz és Lili a teraszhoz sétált. Hosszan néztek az éjszakába, sok érzés kavargott bennük. Alíz szólalt meg elsőként.

• Egy élet áll előttünk és van még néhány óra, amit együtt tölthetünk belőle. Belevágunk az éjszakába?

A három lány útnak indult, hogy emlékekkel töltsék meg ezt az időt.

Jelige: SziTi

Az eskü

• Nehogy be gyere a házba! Állj meg az udvaron! - kiabál le a teraszról, csak úgy zeng a környék a hangjától.

A férfi azonnal megtorpan, s felnéz a nőre. A szőkeség fakanállal hadonászik és sipítozva megerősíti:

• Nem jöhetsz be!
• De mi történt? Hiszen te hívtál az imént telefonon, hogy jöjjek ebédelni, így hát itt vagyok. Nem értem, most mi van?
• Orvos vagy! - kiabál a nő.

A férfi csak néz fel rá. Még mindig nem érti. Igen, immár 41 éve dolgozik kardiológusként a városi kórházban. De mi köze ennek az ebédhez?

• Ilonkám, én ezt még mindig nem értem. Akkor most még sincs ebéd? - és közben hallja

hasának türelmetlen korgását. Éjszakás volt, kimerültnek érzi magát. Ha nincs ebéd, maradt volna inkább otthon, hogy aludjon tovább. A nő gyakran főz rá, és Károly ezért nagyon hálás neki.

Kapcsolatuk pár éves csupán. Felnőtt gyerekeik voltak már, amikor rájuk talált a szerelem. Ebben a korban azonban már egyikőjük sem vágyott nagy változásra, összeköltözésre, így megegyeztek abban, hogy mindenki marad a saját házában.

Károly tovább lépdel, tréfának véli az egészet. A nő gyakran bolondozik vele, a férfi ezt üdítőnek tartja, sok emlékezetes pillanatot szerzett már neki. Karácsonykor például egy kitöltött lottószelvénnyel ajándékozta meg. De mielőtt a szelvényt átnyújtotta, Ilonka széles mosollyal közölte, hogy ezzel Károlynak minden vágya teljesülhet. Ha Fortuna is úgy akarja. Fortuna figyelme a lottósorsolás napján másfelé irányulhatott, mivel a férfinak még egy kettese sem lett, de azóta is jókedvet ébresztett benne, akárhányszor emlegették is fel az esetet. És Fortunára sem tudott haragudni.

Tovább lépdel az udvaron a ház felé. Érzi a sült csirke ínycsiklandó illatát, lám, a nő a kedvencét főzte. Elmosolyodik. De jól is esik ez a gesztus egy ilyen nehéz éjszaka után.

• Covid van! - rivall rá a nő. Most már terpeszállásban, csípőre tett kézzel, szúrós szemekkel

néz le rá.

Károly ismét megtorpan. Megdörzsöli a homlokát, nem tud gondolkozni. Aludni akar. Kicsit eltávolodni attól, ami az éjjel történt. Legalább egy kis időre, hiszen holnap ismét felveszi a műszakot. De úgy érzi, az otthon nyugalma, egy tál meleg étel, pár kedves szó feltöltené. És az alvás, amire sürgősen szüksége lenne. Rengeteg beteget hoztak be az éjjel, és nem csak az intenzívre. A Covid osztály megtelt, komoly átszervezés folyt az éjjel, hogy el tudjanak helyezni mindenkit. Ijesztő volt látni a sok rémült arcot, a levegőért kapkodó embereket, és az egyre fiatalabb korosztályú betegeket. Károly sosem mesélt otthon a munkájáról, a kórházról. Így tartotta távol a családját a sok keserűségtől és szörnyűségtől, amivel találkozott. Egyre gyakrabban találkozott a halállal is. A járványhelyzet fél éve még csak riadalmat okozott, mostanra már elviselhetetlen megpróbáltatásokat rótt rá és a kollégáira is, napi szinten.

• Akkor most mi legyen? - kérdezi halkan az asszonyt.
• Mi van?
• Akkor most mit csináljak, Ilonka? - kérdi hangosabban.
• Maradj ott, ahol vagy! Becsomagoltam mindent, mindjárt leeresztem a korlátnál. Várj, kihozom. - azzal beviharzik a házba.

Becsomagolta. Mit? Leereszti a korlátnál. Mit csinál? S főleg: miért? Károly elcsigázottan áll és vár.

A házból edénycsörömpölés hallatszik, s megjelenik Ilonka. Egy nagy kosarat cipel, két kézzel markolja erősen.

• Ne gyere ide! Leengedem ezen a kötélen, s csak ha bementem a házba, jöhetsz érte. Jó?
• Nem, nem jó. Én veled akartam ebédelni, azt hittem együtt eszünk.
• Dehogy eszünk együtt! Covid van! Én látni akarom, ahogy az unokáim felnőnek! Nem fogsz nekem ide behozni mindenféle vírusokat! Hogy aztán jól elkapjam! Hogy gondolod?

Éles hangja most a férfi szívébe markol. A kosárról tekintetét lassan Ilonkára emeli. Egyenes tartású, felszegett állú nőt lát. Sosem látta még ilyen elszántnak.

• De hiszen én nem vagyok covidos! - értetlenkedik az orvos.
• Most nem, de egyre több a beteg és a halott! Bármikor koronás lehetsz te is abban a kórházban! Aztán idehozod nekem azt a kórt. Pedig én az almákat is háromszor mosom meg forró vízben, és fertőtlenítek mindent naponta többször is. De ha elkapom tőled, s meghalok? Hogy éreznéd magad?
• Micsoda buta kérdés! - csattan fel az orvos.
• Szóval buta vagyok?
• Nem ezt mondtam.

Most csak nézik egymást némán. Egyik sem érti, hogy a másiknak mi baja van.

A nő töri meg a csendet:

• Én kértelek, hogy mondj fel, hagyd ott az egészet, és ne dolgozz tovább a kórházban! Nem hiányzik neked sem, hogy beteg legyél! Te sem vagy már fiatal, s eleget dolgoztál már nekik!
• De Ilonkám, ez nem így megy!
• De igen! Ez csak elszántság kérdése! És csak döntés kérdése! A kórház vagy én?

Károly leroskad a kerti székre. Kapaszkodik a karfába, s meredten néz maga elé. Hallja, hogy a nő beszél, de értelmét immár nem fogja fel. Döntenie kell? A kórház vagy Ilonka? A betegek vagy a nő? Ő, mint orvos vagy szerető? Mérhetetlen súlyt érez a vállán, mintha köveket dobáltak volna rá. De neki túl súlyosak most ezek a kövek.

Tekintetét lassan a nőre emeli, s közben rádöbben, hogy igaza van. Ha így áll a dolog, döntenie kell. És nézi Ilonka fényes szőke fürtjeit, vonzó alakját és megkeményedett arcvonásait.

De hiszen ő döntött. Réges-régen már. Akkor, több tíz éve, amikor felesküdött arra, hogy emberi életeket óv meg. Nincs más választása. Egy orvosnak nincs. Neki sincs.

Nézi az asszonyt, s szó nélkül feltápászkodik a székből. Megfordul, s komótosan elindul a kapu felé.

• Hé, a kosarad, Károly! Hiszen a kedvencedet főztem neked!

A férfi nem válaszol, csak baktat előre ütemesen.

Az asszony hosszasan nézi, mire felfogja a férfi üzenetét. Meglepődik, majd kissé sértődötten kiáltja utána:

• Hát rendben, értem! Majd, amikor vége a járványnak, találkozunk!

Amikor. Vége. A járványnak. Majd. És ha én is belehalok? De Károly nem mérlegel. Mozgása energikussá válik: kinyitja a kaput, s éhesen, magányosan, de felszegett fejjel kisétál rajta.

Ő orvos, s köti az esküje.

Jelige: BB

Karantén-flört

Április vége volt. Csak álltam az ablaknál, és merőn néztem kifelé. Már órák óta esett, és én annyira, de annyira elvágyódtam innen. Alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy az erkélyre lépjek. Szorongattam a forró kávésbögrét a kezemben, és csak figyeltem feszülten a szomszéd házat.

Hetek óta voltam bezárva a lakásomba, egyetlen személyes kapcsolatom a külvilággal a párom volt, de őt is elég ritkán láttam. A világ elcsendesedett, az emberek félelemtől bénultan kuksoltak az otthonaikban, hogy kivárják, amíg ez az őrület elvonul felettünk. Még éppen csak megérintett bennünket a világjárvány szele, még fel sem fogtuk, mi vár ránk. A párom egy tévécsatornánál dolgozott, és mivel a jónépnek ilyenkor szórakoztatás kell, hát ők keményen megdolgoztak azért, hogy ezt meg is kapják. Így ő alig-alig járt haza, és akkor is jobbára csak éjszakára, aludni. Ha mégis szabadnapja volt, amit teljesen kiszámíthatatlanul kapott, akkor leginkább aludt vagy Xboxozott. Beszélgetni nem nagyon lehetett vele, bár korábban sem volt az a lelkizős alkat.

Én viszont állandóan otthon voltam. A munkahelyemre nem mehettem, mert bezárt, így minden figyelmemet a tanulásnak szentelhettem volna. A már elvesztettnek hitt félévem az egyetemen megmentődni látszott. Hiába nem kellett már hónapokkal ezelőtt sem bejárni az órákra, a munka minden időmet és energiámat felemésztette. Az őszi félévben több vizsgát is halasztanom kellett, és február végére rá kellett jönnöm, hogy ezeket tavasszal sem fogom tudni bepótolni. Egyszerűen túl sokat vállaltam, fizikai képtelenségnek tűnt, hogy sikerüljön. De most, hogy minden bezárt, időt nyertem. Ha úgysem tudok dolgozni, sőt, ki sem tehetem a lábam otthonról, akkor talán van esélye annak, hogy felkészüljek a vizsgáimra. Néhány nap fásult kanapén fetrengés után tudatosult bennem, hogy gyakorlatilag a túlélés záloga az, ha lefoglalom magam. Az anyám is erre jutott, mert naponta hívott fel, hogy éljek a lehetőséggel, és tanuljak, ne vesszen el az a rengeteg idő és energia, amit eddig az egyetemi tanulmányaimba öltem. Őt is, magamat is megnyugtatva újult erővel láttam hozzá. Nem zavart senki, úgy osztottam be mindent, ahogy akartam. Az ebédet a közeli kifőzdéből rendeltük, és amire szükségünk volt, azt már jó előre felhalmoztuk itthon, nem is kellett hát mennem sehová.

Aztán rájöttem, hogy ez így rettentően unalmas és egyhangú. Hiába nem zavart senki és semmi, saját magam szabotáltam a feladatot, folyton elkalandozott a figyelmem. Kétóránként jártam az erkélyre pihenés címszóval, hol kávéval, hol teával a kezemben, és figyeltem odalenn az utcát. A járműveket, az embereket, a mozgást. Dacára a korlátozásoknak, napközben még mindig viszonylag forgalmas volt az út, bár inkább autóval, mintsem gyalog közlekedtek az emberek.

És akkor megláttam Őt. A szemközti házsor egyik távolabbi erkélyén állt, és cigarettázott. Egyébként nem kedvelem a cigarettafüstöt, és a füstölő embereket, most mégis megragadott ez a pillanat. A korlát mögé bújva néztem ezt a magas, barnabőrű férfit, ahogy előre dőlve mélyen beleszív a cigarettájába. Elég messze volt ahhoz, hogy zavartalanul megfigyelhessem. Aztán hirtelen elnyomta a cigarettacsikket, körülnézett, mint akit valami csínytevésen kaptak rajta, és bement. Kíváncsi lettem. Ezután, ha kiléptem az erkélyre, mindig arrafelé néztem, hátha meglátom újra. Nem kellett sokáig várnom. Néhány nap múlva megismétlődött a jelenet, majd újra, és újra. Aztán egyszer lebuktam. Észrevett. Miközben elnyomta a cigarettavéget, úgy láttam, rám mosolygott. Így kezdődött...

Az eső miatt aznap nem tudtam kimenni, így az ablakból próbáltam leskelődni, Ő vajon kimerészkedik-e. Latolgattam, mit tennék, ha megjelenne. Talán megkockáztatnám azt a csúnya esőkabátot, és én is kimennék. Vagy inkább esernyővel? De úgy nehéz egyensúlyozni a forró bögrét, leönteni pedig igazán nem akartam magam. Ha viszont nem viszem a bögrét, akkor milyen ürüggyel megyek ki? Erősen szakad. Aki nikotinfüggő, annak nyilván más a helyzete. Az egy kényszer, akkor is hódolnak a szenvedélyüknek, ha esik.

Míg ezen morfondíroztam, megcsörrent a telefonom. Ahogy elléptem az ablaktól, megláttam, hogy ismeretlen ismerősöm éppen kilép az erkélyére. Egy csoporttársam keresett, hiányos volt az egyik tétele, segítenem kellett neki. Így a géphez ültem, és mire letettem a telefont, figyelmem tárgya éppen visszalépett a lakásába. Egy pillanatra láttam csak.

Elszorult a szívem. Megrémültem a gondolattól, milyen rosszul esett, hogy nem láthattam, figyelhettem hosszabban. "Idióta vagy" - korholtam magam. "Nem tudsz róla semmit, ki ő, mit csinál, hány éves. Hetek óta méregetitek egymást, egyszerre jártok ki az erkélyre, és ennyi. Még egy szót sem váltottál vele, és máris így hiányzik?" Mégsem tudtam lebeszélni magam róla. Elhatároztam, hogy holnaptól bátrabban flörtölgetek vele, és még csinosabb ruhát veszek fel, ha kimegyek az erkélyre. Mert hát egy ideje már átöltöztem, mielőtt kiléptem volna. Ez a gondolat egyébként megmosolyogtatott. Naphosszat idebenn ülök a kávéfoltos melegítőmben és a kinyúlt pólómban, de ha kilépek kávézni, akkor előre megtervezem, mit vegyek fel. Ez már annak a jele, hogy tényleg kezdek becsavarodni, gondoltam.

Pedig nagy ritkán azért elmentem otthonról. Jellemzően kora reggel, vagy este, amikor még kevesebben jártak az utcán. Futottam, sétáltam, bámészkodtam. Csak egy fél órát. Mondhatnám, hogy friss levegőt szívtam, de itt, a város közepén ez még számomra is ironikusan hangzik. De sosem találkoztunk. Soha nem láttam őt elmenni otthonról. Gyakran ábrándoztam azonban róla, mint egy tinédzser. Elképzeltem, milyen lehet közelről, hogy nézhet ki a lakása, mi lehet a foglalkozása, milyen ember lehet. Szépen lassan csináltam belőle egy ideált, egy "álomférfit". Néha azon kaptam magam, hogy a páromhoz hasonlítgatom, és arra gondolok, az én ismeretlen barátom szebb, jobb, kedvesebb, nagyvonalúbb a társamnál. Gyerekes dolog, tudom. De a tanulás és a házimunka váltakozó feladatai között jóleső érzéssel töltött el, ha rágondoltam.

Május közepére már Szerelmemnek hívtam magamban, és ezzel egyidejűleg a páromtól egyre jobban eltávolodtam. Már nem vártam epedve, hogy hazaérjen, unottan pakolásztam a holmiját, és ha szabadnapos volt, idegesített a sertepertélése. Kibontakoztam az öleléséből, és ha akkor ért haza, amikor már ágyban voltam, eljátszottam, hogy alszom. Egyszerűen nem volt kedvem foglalkozni vele.

Furcsamód a páromat igazából ez nem is zavarta. Felnőtt életet élt, minden nap eljárt otthonról, komoly munkát végzett, hasznosnak érezhette magát. Eleinte irigyeltem ezért, sőt féltékeny voltam, hiszen csinos nők között dolgozott egész nap, és jóval több mint 8 órát volt távol tőlem. De már nem érdekelt. Bár nyilván a páromat sem motiválta különösebben a kócos hajam, pecsétes felsőm. Egyszer sem kapott rajta, ehhez képest milyen változást viszek véghez, ha kilépek az erkélyre. Még sminkeltem is, pedig az aligha látszódott a másik erkélyről.

Mire feloldották a korlátozásokat, már szinte idegenként éltünk együtt. Idegennek éreztem azt, akivel négy éve éltem párkapcsolatban, és aki valójában idegen volt, azt ruháztam fel minden olyan tulajdonsággal, ami a szememben vonzóvá tehet egy férfit. Lehetetlen helyzet.

Aztán egy szép, koranyári napon arcul csapott a keserű valóság.

Sietve távoznom kellett otthonról, mert a párom rosszul érezte magát, és sürgősen le kellett ugranom a patikába gyógyszerért. Éppen a háza előtt mentem el, amikor hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, és két tizenéves fiúcska rohant ki rajta. Majdnem fellöktek. Belülről hallatszott egy fáradt férfihang, ahogy rendszabályozni próbálja őket.

És akkor a kapualjból kilépett elém Ő. Meglepve néztünk egymásra, majd a meglepetést a csalódottság érzése váltotta fel. Bár nem akartuk, de kiült az arcunkra, hogy nem ilyennek képzeltük az első személyes találkozást. Sőt, nem ilyennek képzeltük egymást.

A "Szerelmem" jó tízessel volt idősebb annál, ahogy saccoltam, erősen őszült, és árkos volt a szeme alja. Alacsonyabb is volt közelről, és már egyáltalán nem találtam vonzónak. Ironikus, de Ő sem engem. Nem festhettem túl jól, ahogy csapzott hajjal, farmerben, smink nélkül elé libbentem az utcán. Nyilván másnak látott, másnak képzelt az erkély távolából.

Meglepett a gyerekek látványa is. Több mint két hónapja figyeltem már, soha nem volt mellette senki, se gyerekek, se másik nő. Honnan szedte elő most ezt a két rosszcsontot? Semmi kétség, összetartoznak, a fiúk apának szólították.

Egyetlen másodpercre megállt körülöttünk minden, kimerevedett a pillanat, mint a filmeken. Csalódottan konstatáltuk, hogy a fantáziánk becsapott minket, aztán újraindult minden. Ő udvariasan elnézést kért, én rebegtem egy "ugyan, semmi baj"-t, és már mentünk is tovább.

Kéthónapnyi ábrándozás üveggömbje tört ott szilánkokra az utca közepén. Megsebzett, elismerem. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy távolodtam, és legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Mit tettem, te jó ég? Beleszerettem valakibe, aki valójában nem is létezett, csak az én gondolataimban.

A nagyon is létező párom pedig otthon várt rám betegen. Nem tudtam eldönteni, szégyen vagy csalódás-e, amit érzek.

Ekkor a koranyári napsugár egy fénycsóvát vetített elém az útra. Lehunytam a szemem egy pillanatra, aztán vettem egy mély levegőt. És továbbléptem...

Jelige: Gondolkodó

A homok szeme

Homokszem vagyok a sivatagban, nagy az én családom. Elfúj a szél, ha a felszínt járom.

Suhanva s repülve utazom, landolva dombokon és partokon.

Szállok az időben a múltban, az égszínkék tengeren hajózva a napfényben úsztam.

Nem jártam iskolába, nem beszélek nyelveket, csak egy szem vagyok mi az éterben pereghet.

Ha a reggel széllel ébred, ősi magokat ások, felhők könnyeivel a magot ébresztem álmából, s várok

Szemként nem látok mert vaknak születtem, lélek nélkül szolgálom a világot, s anyagként létezem.

A természet szeme vagyok, a világ az otthonom. Egy parton landolva kövesedtem meg s a habok közt leltem otthonom.

Jelige: jövő

Kapszula

Fulladok.

Érzem, ahogy a levegő egyre csak fogy körülöttem, a pánik a torkom szorongatja. A tüdőm szúr, követeli a friss oxigént, de nem tudom megadni neki, amire vágyik. A fülemben egyre hangosabban hallom dübögni a szívverésem, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben.

Jéghideg izzadtsággal borítva ébredek, hirtelen ülök fel az ágyban, mintha bolha csípett volna meg. Kapkodva veszem a levegőt, bepótolom azt a hiányt, amit álmomban éreztem. Reszkető kezemmel félresöprök egy nedvesen összetapadt hajtincset zsíros izzadtsággal borított homlokomról, ahogy felemelem a karom erős, szúrós szag csapja meg az orrom.

- Minden rendben? - hallom magam mellől a kásás hangú mormogást. Halkan susogott az ágynemű, ahogy felém fordult, aggodalmas szemei fekete bogarakként tűntek ki hófehér arcából.

- Persze, csak egy rossz álom. Aludj nyugodtan - nyomok egy gyors puszit a szájára, majd óvatos mozdulatokkal kikászálódok az ágyból. A térdem reszket, még mindig nem tettem magam túl teljes egészében az élményen.

Az éjjeliszekrényen álló óra lágyan foszforeszkáló számlapján látom, hogy hamarosan egyébként is fel kéne kelnem, így meg sem próbálkozom a visszaalvással. A fürdőszobában egyből beugrom a zuhany alá, a forró víz zubogása a hátamon és a sampon ismerős illata lassanként megnyugtat, már nem remeg minden porcikám. Megnyugodva élvezem a reggeli zuhanyt és kezdem tervezni a napom. Rántotta vagy főtt tojás legyen a reggeli?

A reggeli készülődés után indulhat végre a szokásos napirend. Az előtérben még gyorsan felkapkodom magamra a nyikorgó orvosi gumiruhát, arcomba húzom a maszkot, egy pillanatra megállok, ahogy a bejárati ajtó nyílásával egy időben elborít az illatosított fertőtlenítő permet, és önkéntelenül is behunyom a szemem, amint a kék fény másodpercenként ötször felvillan. Csak hogy minden csírát, amit itthon tárolunk, jó alaposan elpusztítson.

Az ajtón kilépve csak úgy mellékesen, oda sem figyelve kapaszkodok gumikesztyűmmel a falon végigvezetett fémrúdba, már rég megszoktam az alattam tátongó húszemeletnyi mélységet. A rozsdás, nyikorgó folyosó remegő korlátja nem nyújtott túlontúl nagy biztonságérzetet. De szerencsére nem kellett messze mennem, a hiperlift hamarosan megérkezett, és én beléptem az egy fő számára is éppen, hogy elegendő méretű kapszulába. Szerettem volna leülni, olvasni valamit, de a reggeli csúcsforgalom idején csak ezeket a kicsi kapszulákat használják, amikből kétszer annyit lehet a hiperliftbe pakolni, mint a kényelmesebb méretekből. Hát ez ilyen.

Az üvegnek támaszkodva próbáltam leküzdeni a széllökések hintáztatásával járó hányingerem, hallgatva a saját szívverésem monoton dübörgését. Senkit nem hallottam magam körül, senkit sem láttam magam körül. Mindenkin ugyanolyan gumiruha és maszk virított, mint rajtam, csak a szemeink villantak álmosan a kapszulák magányában. Összenéztem a mellettem álló kapszulában álló emberrel, azt sem láttam rajta, hogy férfi vagy nő. Barna szemeivel közömbösen meredt maga elé, egy pillanat múlva tovább nézett, unottan bambult tovább.

Leértünk a földszintre, a hiperlift mindenkit egyesével engedett ki a kapszulákból, érkezési sorrendben. Szigorúan tartva a három lépés távolságot, beálltunk a futójárda megfelelő fülkéibe, hogy az tovább suhanjon velünk a szürke, esős időben rendkívül szomorú látványt nyújtó városon keresztül. A színes üzletek és neonfénnyel világító reklámok összefolytak a szemeim előtt, a hajnali szürkületben még nem sokan lézengtek az utcákon.

A fülkém hirtelen rándulással jobbra fordult a kórház felé, sietősen rohant velem előre, hogy elérjem a munkaidőm kezdetét. Amint elérkeztünk a kávézóhoz, a fülke lekanyarodott a futójárda fő ágáról, lassanként lelassult majd közvetlenül az ajtó előtt megállt, hangosan csikorogva nyílt az ajtaja, és én végre saját lábamon haladhattam tovább.

- Jó reggelt, főnök! - üdvözöltem, amint átléptem a bejárat gyors fertőtlenítő permetén és villogó kék fényén. Itt nem illatosított permetet fújt rám a gép, az orrom facsarta az ipari minősítésű szer bűze. Majd továbblépve megcsapott a kávé mennyei, keserű aromája. Mélyet lélegeztem a levegőből, lehunyt szemmel élveztem a finom pörkölt illatot.

- Már majdnem megint elkéstél. Legközelebb figyelmeztetést kapsz - természetesen a főnököt semennyire sem hatotta meg a kávé isteni illata, vagy a pultban szigorúan üvegbúrák alatt tárolt sütemények és szendvicsek lenyűgöző színkavalkádja. Kiszolgáltam magam egy szendviccsel és egy kávéval, majd lecseréltem a gumikesztyűm és a kávézó kötényét magam elé kötve beálltam a pultba. Most már kezdődhet a nap.

Ha az ember lánya közvetlenül a kórház melletti kávézóban dolgozik, akkor napközben bizony akaratlanul is hallani fog olyan történeteket, amiket nem kellene. Orvosok, amint a szendvicsükre várva megbeszélik egymással ebédidőben, hogy melyikük betege van éppen súlyosabb állapotban. Ápolók, akik a kávéra várva teljesen közömbös hangon számolgatják az aznapi halottakat és a hozzátartozók, akik csak szomorú arccal beülnek egy elszeparált bódéba és szótlanul, kihűlt italuk felett merednek maguk elé.

Egyszer csak fény ragyogja be a gyászos hangulatú kávézót, ahogy belép a kedvesem. Gyönyörű, mint mindig, még a gumiruha sem tudja elcsúfítani. Sötét szeme pajkosan csillan a maszk felett, bár csak egy csík látszik az arcából, még így is egyértelmű, hogy mosolyog. Hangja vidáman cseng, miközben betolja a friss szállítmányt a nyikorgó kocsin, könnyedén mozog, pedig tudom, hogy estére majd' leszakad a háta a rengeteg emelgetéstől.

- Üdv, Markus, megjött az extra adag saláta, amit rendeltél! - kurjant a főnök felé, miközben egy vidám kacsintással elhalad mellettem a raktár felé. A jelenléte önmagában vidámabbá teszi a kávézó hangulatát, felpezsdíti az egyébként gyászos szürkeséget. Még Markus válla is ellazul, szemei körül a ráncok enyhülnek, a szemöldökét is talán kevésbé ráncolja.

- Este egy mozi? - pattan mellém Lia azzal a vidám hangjával, amibe először beleszerettem.

- Mit néznél? - próbálom nem mutatni rajongásom, miközben nyugodtan kiszolgálok egy újabb vendéget. Már ránézésre meg tudom állapítani, ki orvos és ki hozzátartozó. Látszik a szemükön.

- Kijött annak az őrült zseni rendezőnek egy új filmje. Azt mondják nagyon ütős. - kisegíti magát egy kávéval ő is, miközben a fiúk a háttérben lepakolják a szállítmányt. - A járvány előtti időkről szól.

- Mint mostanság minden - horkantok keserűen, de Lia csak nevet cinizmusomon. Mégis mivel értem el, hogy engem választott?

- Akkor veszek jegyeket. Otthon találkozunk! - dobott felém egy puszit maszkon keresztül, majd immár az üres kocsit kitolta az ajtón, üdvözölt pár kollégát és vidáman kacagva futott el az ablakok előtt az eleredő esőn át a szolgálati kocsiig. Örültem, hogy ma ő hozta az utánpótlást. Különösen gyászos volt eddig a nap, de vidámsága és életöröme egy kicsit rám is átragadt.

Estére elzsibbadt a lábam a sok ácsorgástól, és természetesen hazafelé menet sem sikerült olyan kapszulába állnom, amiben lett volna hely egy ülésnek. De nem panaszkodtam, sokaknak ennél is rosszabb volt a helyzete. Az eső halkan kopogott a plexiüvegen, apró fénypontokként placcsanva szét, ahogy visszaverték a reklámok és cégérek élénk neonfényét. A fények összemosódtak, egy nagy hossszú sávvá, ahogy egyre gyorsabban haladtunk felfelé az emeleteken, mígnem végül enyhén billegve és libegve megállt a kapszula a lakásunk előtt. Illatos fertőtlenítő permet, majd kék fény, és már haza is értem.

Lia nem volt ott. Pedig már bőven haza kellett volna érnie.

A megvásárolt jegyek ott világítottak a tévé képernyőjén, csak rá kellett kattintani, hogy elinduljon a vetítés. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni Liát illetően, így látszattevékenység gyanánt előkészítettem a terepet a mozizáshoz. Kukoricát pattogtattam, poharakat készítettem ki, puha takarót és párnákat az összebújáshoz.

Az idő azonban csak telt, és Lia nem jött haza. Az aggodalom jeges fémkarma egyre szorosabban vályta bele magát a mellkasomba, a hideg rettegés apránként terült szét az ereimben. Egyre többször pislogtam a telefonomra, ami még mindig nem jelzett semmilyen üzenetet vagy hívást, pedig korábban párszor már próbáltam elérni a lányt.

Aztán egyszer csak megcsörrent.

Egy pillanat sem telt el, kétségbeesve kaptam fel, majd mikor beleszólt a monoton, közömbös hang, erőnek erejével kellett magam kényszeríteni, hogy ne dobjam el.

- Sajnálattal kell közölnünk, hogy Liana Odell a mai nap folyamán... - nem tudtam tovább hallgatni. Ledobtam a készüléket a kanapéra, és mereven, jéggé fagyott tagokkal álltam, mint egy szobor. Nem tudtam elhinni. Délután még minden rendben volt. Dermedt tagjaim alig mozdultak, ahogy megérintettem az arcom. Valami csiklandozta. Hideg könnyek csorogtak le rajta, de észre sem vettem, hogy sírok. A tompa zsibbadtság eluralta az elmém, képtelen voltam gondolkodni. Üres lett a fejem, kedvem lett volna kirontani az ajtón és egyenesen leugrani a rozoga rácson túlra a húszemeletnyi mélységbe. Ehelyett inkább fogtam magam, és elindítottam a filmet, amit Lia meg akart nézni. Legalább addig is elterelte a figyelmem. Valóban ütős volt.

Ezúttal reggel a kávézóban nem mint dolgozó, hanem mint gyászoló jelentem meg. Senki sem kérdezett semmit, tudták, hogy ez előfordulhat. A vírus nem válogat. A vírus nem vár.

Kihűlt kávém felett szomorúan elmerengve gondoltam arra az életre, ami már sosem adatik meg. Az este vetített új film egy jelenete különös élességgel maradt meg bennem: a kék ég alatt, a város közepén egy parkban, zöld füvön, mindenféle gumiruha vagy kapszulás elzártság nélkül gyülekeztek az emberek, egymás mellett, arcuk fedetlenül élvezte a napfényt, és együtt, egymással nevettek. Lia is ilyen életet érdemelt volna. Ő erre született, nem arra, ami nekünk van.

A gyász egyre inkább magával ragad, sötét örvénybe taszít. Érzem, ahogy a levegő egyre csak fogy körülöttem, a pánik a torkom szorongatja. A tüdőm szúr, követeli a friss oxigént, de nem tudom megadni neki, amire vágyik. A fülemben egyre hangosabban hallom dübögni a szívverésem, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben.

Fulladok.

Írói név : GÁTHY ELLA

Szerelem és almás pite

Tibor egyedül élt a falu szélén, egy kis házban. Szomszédai nem voltak, az elmúlt évben halt meg a mellette lakó öreg néni, a szemben levő házból az idős házaspárt beköltöztették a közeli kisváros egyetlen idősotthonába, mert a gyerekeik messze éltek tőlük, nem tudtak róluk naponta gondoskodni, ők pedig már nem tudták magukat ellátni. A másik oldalon egy vendégház volt, de a járvány óta az is üresen állt, nem fogadhatott vendégeket.

A férfi a közeli nagyváros egyik gyárában dolgozott, három műszakban. Busszal járt be a városba, a jármű a gyár kapujában tette le. Nem élvezte a munkáját, de sem ideje, sem kedve nem volt változtatni. Budapestről költözött a faluba a válása után, mert itt olcsón tudott házat venni. A napjai munkával, a hétvégéi kertészkedéssel teltek.

November elején, amikor a járvány erősödött, a gyárat leállították január végéig, hazaküldték a dolgozókat. Tibor tudomásul vette, de kezdetben nem tudott mit kezdeni magával. A ház körül már minden munkát elvégzett, a földet felásta, az avart elégette, a rózsatöveket betakargatta. A házban is kitakarított, és megszerelt minden polcot, szekrényt, kilincset. Az ebédet a polgármesteri hivatalból kapta, nem kellett főznie magának, ráért, így a nap nagy részében a tévét nézte. Minden filmet, minden meccset, minden politikai műsort megnézett.

Egyik délután egy főzőcsatornához tévedt. A műsorban két férfi éppen egy különleges pitét sütött. Tibor, bár nem tudta feljegyezni a sütemény receptjét, elhatározta, hogy megsüti. Elővette a szakácskönyvet és megkereste a pitéket. Még nem tudta, hogy milyen gyümölcsöt kap a boltban, ezért felírta a többi hozzávalót, és elindult bevásárolni.

A falu közepén, a templom és a kocsma között volt a bolt. Itt nemcsak élelmiszert, hanem tisztítószereket, festékeket, ruhaneműt és konyhai eszközöket is árultak. Tibor szeretett ide járni, mert a tulajdonos mindent beszerzett, amire szüksége volt a falusiaknak.

Amikor belépett az üzletbe, csak Ibolya, a pénztáros volt ott, a tulajdonos a raktárban pakolt a másik két eladóval együtt. Tibor fogta a kosarat, és körbenézett. Lisztet, porcukrot, tojást, margarint tett a kosárba, megkereste a sütőport és a fahéjat, majd szétnézett a gyümölcsök között. Néhány aszott körtén és citromon kívül semmi sem volt. Tanácstalanul álldogált, amikor Ibolya megszólította:

- Miben segíthetek? Mit keres?

- Pitét akartam sütni, de nincsen gyümölcs.

- Vegyen meggybefőttet, ott van a polc legalján! Abból is tud pitét csinálni!

- Igaza van, nem tudom, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe! ­- mondta, majd két üveg befőttet betett a kosárba, és beállt a pénztárhoz. Gyorsan kifizette, majd hazament.

Otthon nekiállt a tésztának. Minden hozzávalót pontosan kimért, majd összegyúrta, és betette a hűtőbe. Gyúródeszkája és nyújtófája nem volt. Körbenézett, hogy mivel helyettesítheti ezeket, és rájött, hogy az asztal megfelelő lesz deszka helyett, ezért leszedte a terítőt, letörölte, belisztezte, és odatette a tésztát. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan nyújtja ki.

- Férfi vagyok, csak megoldom! - gondolkodott hangosan, de semmit nem talált, ami akár kicsit is hasonlított volna a nyújtófához.

- Most nem adhatom fel! - nézett kétségbeesetten a tésztára. Ekkor meglátta az ásványvizes üvegeket a sarokban. Felemelte az egyiket, megtörölte a külsejét, rátette a tésztára, és elkezdte nyújtani. A tészta hozzáragadt a palackhoz, ezért belisztezte, és újra megpróbálta. Sikerült. Vékonyra nyújtotta a tésztát. Ekkor azonban rájött, hogy egyetlen tepsije sincsen, amiben megsütheti a pitét.

- Most mit csináljak? A bolt már bezárt. Honnan szerezzek tepsit?

Ekkor jutott eszébe, hogy a főzőműsorban kerek formában sütöttek, ezért elővett egy kerek lábast.

- Ez olyan, mint egy pitesütő tepsi! - mondta félhangosan magának, majd kivajazta és belisztezte. Megfelezte a tésztát, beletette az egyik felét, a szélét körbevágta. Utána leszűrte a meggybefőttet, rászórta a tésztára, majd a tészta másik felével befedte, és betette a sütőbe.

Nemsokára fenséges illat töltötte be a konyhát. Tibor megvárta, míg a szakácskönyv által javasolt sütési idő letelik, és kivette a pitét. Miután hűlt egy kicsit, megpróbálta kiborítani. Nem ment. A tészta a meggytől teljesen elázott, és leragadt a rögtönzött tepsiben. A férfi fogott egy konyharuhát, kezébe vett egy kanalat, és leült a tévé elé. Az esti műsor alatt kikanalazta a pitét a lábasból.

Elhatározta, hogy másnap beszerzi a hiányzó konyhai eszközöket, és újra megpróbálkozik a sütéssel. A boltban ismét csak Ibolyát találta.

- Hogy sikerült a sütemény? - kérdezte, amikor Tibor belépett.

- Érdekesen. Finom lett, bár kicsit elázott a tészta. Ezért kikanalaztam. De rájöttem arra is, hogy nincsenek eszközeim a sütéshez. Segítene kiválasztani a megfelelőket? Biztosan ért hozzá, a családjának sokat főzhet, süthet.

- Nincs családom. A férjem két éve meghalt, a gyermekeim kirepültek. Régen sütöttem a gyerekeknek, de mostanában már csak magam vagyok. A gyerekek a járvány miatt csak ritkán jönnek. Minek süssek? Gondolom, maga is egyedül van. Azt tudom, hogy a járvány előtt költözött a faluba, és a gyárban dolgozik.

- Igen, elváltam, gyermekeink nem születtek, így otthagytam Budapestet, és új életet kezdtem ebben a faluban.

- Örülök, hogy itt van! Segítek összeválogatni azokat az eszközöket, de azzal a feltétellel, hogy a legközelebbi sütiből kapok kóstolót! Nagyon ajánlom most az almát, ugyanis frissen érkezett. A gyümölcs alá tegyen egy kis darált diót, vagy morzsát, és akkor nem áztatja el a tésztát! - mondta az asszony.

Alig félóra alatt összeszedték a tepsiket, a nyújtófát, a deszkát, és a nő segítségével újabb hozzávalókat a pitéhez. Tibor lelkesen fizetett, majd hazasietett.

Otthon ismét előkészült a sütéshez. Kimérte a hozzávalókat, összegyúrta a tésztát, majd lereszelte az almát, ízesítette citrommal és fahéjjal, megszórta cukorral, majd kicsit megdinsztelte. Elővette a deszkát, kinyújtotta, majd a tepsibe tette. Megszórta morzsával, és rátette a dinsztelt almát. Lefedte a tészta másik felével, megszurkálta, majd betette a sütőbe. Alig egy óra múlva elkészült.

Kicsit várt, hogy hűljön, majd kivette a tepsiből, és a felét beledarabolta egy műanyag dobozba. Úgy gondolta, hogy zárásra odaér a bolthoz, és odaadhatja Ibolyának.

Éppen az üzletet zárta az asszony, amikor a bolthoz ért.

- Hozott nekem a pitéből? Ezek szerint jól sikerült!

- Nem kóstoltam még, mert féltem, hogy nem érek ide zárásig.

- Jöjjön el hozzám, a falu másik végén lakom, nálam megkóstoljuk a pitéjét. Látni is akarom, hogy milyen lett, itt nem tudom megnézni, mert olyan korán sötétedik, hogy az orromig sem látok! Majd tolom a biciklit, és mutatom az utat.

Ibolya és Tibor halkan beszélgetve érték el Ibolya házát.

- Jöjjön csak be, Tibor, a kutya nem bántja! De vigyázzon, mert kikapja a kezéből a dobozt. Kicsit mohó, kapkod mindig, meg ugrál.

- Vigyázok, köszönöm.

Amikor bementek a házba, Ibolya a nappaliban leterítette az asztalt, hozott két kistányért, poharakat, és leültette Tibort. A doboz tetejét levette, és megcsodálta a pirosra sült, szép süteményt.

- Igazán kívánatos lett! Nagyon ügyes! Most már csak az ízére vagyok kíváncsi. Ha legalább olyan finom, mint amilyen szép, akkor...- ezzel beleharapott a süteménybe, de abban a pillanatban ki is köpte, majd gyorsan ivott néhány korty vizet.

Tibor döbbenten nézte az asszonyt.

- Ennyire szerelmes, Tibor? - kérdezte az asszony nevetve.

- Nem értem a kérdést.

­- Azért kérdeztem, mert cukor helyett sót tett az almába, és irgalmatlanul sós lett.

A férfi óvatosan harapott bele a pitébe, de ő is kiköpte.

- Hát ezt jól eltoltam. Egyforma dobozban tartom a cukrot és a sót, nyilván összekevertem. Ne haragudjon, Ibolya. Ez pocsék lett! De ami a szerelmet illeti, mostanában megismertem egy nagyszerű asszonyt, akivel jól érzem magam, és segít nekem a konyhai dolgokban. Ebből akár szerelem is lehet!

Ettől az estétől kezdve Ibolya és Tibor gyakran sütöttek együtt valamilyen pitét. Január végén, amikor újraindult a gyár, Tibor minden héten vitt egy doboz almás pitét a kollégáinak. A sütemény íze és illata segített mindenkinek visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még nem volt betegség, járvány és halál. És segített előrenézni a közeli jövőbe, amikor minden újra rendben lesz.

Jelige: SÁRON RÓZSA

A remény hal meg utoljára

Az ablak tárva nyitva s a hűvös szél könnyedén befúj rajta, a lábam simogatja. Az ágyamon ülök, miközben a laptop az ölemben pihen, csak egy hálóing takarja testem, kisírt szemeimmel vágyakozva tekintek ki az ablakon kívüli nagyvilágra. Hallom a tanár rekedtes hangját melyen a szigor és az egyhangú néma dallam hangzik, de az már oly messze hallatszik, hogy aligha értem szavait. Arcom a rideg és fáradt kezemre támasztom, úgy csodálom a messzi külvilágot. Ahogy a fa virágzik és a madarak játékos tánccal hódítják kicsi párjukat, dalukkal engem is elcsábítanak, és szinte hívogatnak. A mosoly mi mostanság oly fájdalmasan jön elő, most halványan arcomon virít. Majd egy csattanás vágja félbe gondolataim, felkapom a fejem a hang irányában, s mint egy nyomot talált vadászkutya ki szimatolva keresi, elejtett zsákmányt úgy figyelek, hogy mi lesz ennek a vége. Óvatosan leemelem a laptopom majd az ágyamra helyezem, felállok, s szinte lábujjhegyen settenkedek az ajtóhoz. Nem is kell sok idő, hamarosan veszekedés tárgyává vált a zaj forrása mely egy összetört tányér volt. Szinte forrong a légkör, s amikor nincs, veszekedés akkor kezdődik a hideg néma háború. Kinyitom az ajtót hisz a kismacskám rémülten kaparja azt, majd utat nyitok neki, nem kellett kétszer szólni, célirányosan az ágyamba bújt s amint biztonságban érezte magát nyugodtan leheveredett. Mellé ültem ő pedig szorosan hozzám bújt és pihengetett. A kamera mindig le van kapcsolva hisz bármikor bárki bejöhet a szobába kopogás nélkül és jobb, ha nem látják az osztálytársak a családi életem, a mikrofont is szinte rutinszerűen lenyomtam majd a tanárnak írtam üzenetet "Sajnálom, de inkább lenémítom magam családi okok miatt" sajnos ez a mondat szinte már megszokottá vált. Miután a tanár látta komoran a kamerába nézet a szemöldökét ráncolva és egy gyilkos szempillantás után folytatta az órát. Ezután szinte rögtön beviharzott édesanyám ki a vita hevében égett még, az ablakhoz sietett.

- Anya, kérlek, hagyd nyitva! - kértem tőle.

- Nem érdekel! - kiabálta rám.

A mondat után kiviharzott és folytatta a vitát ahol abbahagyta. Ezután szinte sokkos állapotban ültem és a könnycseppjeim nyeltem vissza melyek szememben először csak gyűltek, próbáltam visszafojtani ,hisz így is fáj már a szemem, de ahogy csak gyűlt lassan végig gördült egyik a másik után. A vírus óta ez megy, előtte szeretettel beszéltek hozzánk, legyen tanár vagy felnőtt, de a bezártság, félelem tönkreteszi a családokat melyek, boldogok voltak s a harag kovácsolja őket össze. Mikor ez az online oktatás elkezdődött örültem neki, nincs is szebb, mint a családdal lenni, nem kell mindennap oly korán kelni és én oszthatom be a napom, de ami szép és jó volt, mára rémálommá vált. A távolság miatt nem csak a családomat kezdem elveszteni, de még a barátaim is elhagynak és a magány karjaira bíznak. Mindenki cserben hagy. De már nem próbálom, elmondani senkinek, hogy mit érzek, hisz ezek szerint senkit se érdekel, már nem szállok szembe, felesleges, hisz bármit mondok, az senkit se érdekel, csak fáj, fájnak, a szavak s jobban égnek, mint azt hinné. Lassan már úgy érzem magam, mint egy háziállat, csak eszik, alszik és létezik. Ahogy sírok érzem, hogy remegek, ahogy a saját félelmeim miatt fulladozok. Ahogy a gondolataimat táplálja a düh, harag és bánat. Érzem, ahogy elönti a fejemet és le akar győzni a félelem. A remegés, a fuldoklás fájdalmasan égeti a lelkem. A felnőttek mindig mondják, hogy a tinikor nagyon nehéz, de kevés az a szülő, aki nem felejti ezt el, aki emlékszik még arra, hogy milyen nehéz főleg most mikor be vagyunk zárva, sokkal sebezhetőbbek vagyunk és gyengébbek. Kegyetlenség egy lázadó tinédzsert a négy fal közé bezárni hisz az lassan felemészti, és a gyilkosává válik. Nekem egy olyan ember kéne, aki át segít most, aki megért és nem szúr hátba, nem hagy magamra a démonjaimmal. Rájövök, hogy egyedül maradtam, hogy senkim sincs, aki segítsen. A gondolataim fájdalmasan kínoznak, miközben könnyem megállíthatatlanul folyik. Ekkor árnyak jelennek meg köröznek mellettem és suttognak a fülembe. Hisz tudják ők is és én is, hogy hogyan lehetne szabadulni. Ellenálltam a démonoknak sokáig, de már nem tudok, hisz senkit se érdekelne, ha egyszer vége lenne. Zokogok, a világ oly sötétté és kegyetlenné válik. Üvöltök, de mégsem hallják, szavaim süket fülekre találnak. Talán jobb lenne, talán ha vége lenne, akkor nyugodt lenne a testem. Ránézek a kezemre, melyen hegek díszelegnek. Minden egyes nyom a szívemben vérző sebet okozott. A démonok csak beszélnek és beszélnek, valahányszor elmondom, valakinek bolondnak hisznek, talán már az vagyok. Megmarkolom a bicskát és kezembe hasítok vele. A könnyem és friss hideg vérem összemosódva koppannak. A démonok és a gondolataim megállhatatlanul élvezik a helyzetet így tovább bátorítanak. Magamban üvöltök, tombolok, a gondolataim, harag, bánat és a magány olyannyira hatalmába vesz, hogy már nem én teszem ezt. Majd egyszer csak valami hatalmas erő késztet, hogy a szemem lecsukjam. A testem egyszer csak, mint egy tehetetlen rongy elfekszik. Próbálok segítségért kiabálni, de ahhoz sincs erőm, hogy a szám kinyissam.

- Hát akkor itt a vége... - gondoltam magamban.

Látok könnycseppeket, melyek egy-egy emléket rejtenek, jóra és rosszra emlékeztetve. Majd valami újat látok a buborékban, egy sikeres hölgy büszkén, és boldogan libeg a ruhájában, párjával kézen fogva sétálgat. S ekkor magamra ismertem, a sikeres hölgy én lettem volna a jövőben.

- Megváltozott volna az életem? Szebb lett volna? De akkor miért nem vártam!? De már késő, helyre hozni tettem nem tudom. - hangzottak gondolatim.

Egyszer csak a szemem kinyílik. Egy erős, fehér fény vakítja el szemem világát.

- Akkor most tényleg meghaltam? - kérdeztem magamtól.

Miután megszoktam az erős fényt érdeklődve néztem körül az általam először gondolt túlvilágon. S a fehér falak, takaró az üres szoba egy kórtermi szobáról árulkodott.

- Mégse haltam meg! Azt akarták, hogy éljek! Akkor nem utálnak, akkor nem vagyok egyedül. - gondoltam magamban csodálkozva.

Hirtelen az ajtó kicsapódik és édesanyám rohan be. Nem tudtam az arcát megvizsgálni, hogy mérges-e vagy megkönnyebbült. Fejét vállamra hajtotta és zokogva ölelt.

- Annyira sajnálom! Bárcsak megértettem volna, hogy ez nem vicc, hogy tényleg baj van! Majdnem elvesztettelek téged, akit úgy szeretek és fontosabb bármely kincsnél! Most már nem vagy egyedül! Segítek neked! - mondta nekem zokogva.

Az én szemem is könnybe lábadt, de nem a fájdalom miatt, hanem a megnyugvás okozta.

Jelige: ts

Ez volt az utolsó nap, hogy Lucát láthattam.

Tisztán emlékszem, amikor megérkezett a rendelet, hogy minden intézményt, beleértve a középiskolákat is, határozatlan időre, de bezárják. Ez volt az utolsó napunk a suliban.

Az én nevem Márk. Semmi különös nem árad belőlem. Sötétbarna, kicsit göndör haj, átlagos testalkat és magasság, szeplős arc. Csak egy átlagos 11.-es voltam, aki attól parázik, hogy az utolsó éveit karanténban fogja letölteni, távoktatásban. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem aggódnánk egy kicsit mind a szívünk mélyén az érettségi miatt. Meg aztán, nem csak ez nyomta a szívemet. Ugyanis így egy jó darabig nem fogok találkozni azzal a lánnyal, akihez húz a szívem. Lucának hívják. Szőke, vállig érő haj, csillogó barna szemek, és mindig hatalmas mosoly ül az arcán. Mostanában egyre többet beszélgettünk, mind iskolán kívül, illetve belül. De az online oktatás teljesen más téma, mivel elhívni se tudom sehova. Emellett egy indok is kellett volna ahhoz, hogy elhívjam.

Azóta eltelt pár hónap. Az otthoni kényelem lassan átment fárasztóvá, és már mondhatni nyomasztóvá. Átestem én is a covidon, mint most már az emberek nagy része, és emellett rengeteg új hobbit próbáltam ki. Gitároztam, dalt írtam, edzettem, és még a versírással is megpróbálkoztam több-kevesebb sikerrel. Viszont egyiknél se tartott tovább a kitartásom, mint egy hét. De egyik nap valami különös történt velem (ami tudom, rendkívül klisésen hangzik), megváltoztatta az életem.

A szobámban voltam. Pontosítva az asztalomnál. Éppen a csodálatos és még annál is fenomenálisabb exponenciális egyenletekbe próbáltam belemerülni, de sehogy se tudtam a feladatra fókuszálni. Sóhajtottam egy nagyot, és teljes erőmből megfejeltem az asztalomat kínomban. Valószínűleg túl nagy erővel csinálhattam ezt a mozdulatot, mert a következő pillanatban a felettem lévő polcról leesett egy üvegpohár. Ijedtemben az arcomhoz kaptam, és próbáltam eltakarni azt, nehogy egy szilánk a fejemben megálljon, és én a legszánalmasabb halál részese legyek. De nem hallottam koppanást, vagy törés hangját. Lassan elemeltem a kezem az arcomtól, és csak akkor láttam meg. A pohár nem esett a földre, hanem a fejem felett lebegett egy pár méterre.

Egy sárgás burkot vettem észre magam körül. Hozzáértem. Elég masszívnak és keménynek érződött. Ekkor éreztem meg. Olyan érzés fogott el, mintha ez egy pajzs lenne, és egyenesen belőlem áradna. Vettem egy mély levegőt és elképzeltem, ahogy az egész lebomlik körülöttem. Aztán hallottam az üvegpoharat mellettem csattani a padlón.

-Ezt nem hiszem el... Pár hónapja vagyok itthon és kezdek bekattanni - beszéltem magamhoz megnyugtatásképp. Próbáltam észszerűen felfogni a dolgokat. Az képtelenség, hogy bármi ilyesmi megtörténhet. Az előbb majdnem rám esett egy pohár, de egy pajzs megvédett. Egyszerűen képtelenség. Mégis... túlzottan valósnak érződött.

Muszáj tennem még egy próbát. Lehunytam a szemem, elképzeltem magam körül azt a sárgás burkot, ahogy körbevesz. Majd amikor kinyitottam a szemem, megint ott volt körülöttem. Közelebb mentem hozzá, és tényleg igazi volt. Hozzáértem, és tapintása leginkább az üveghez volt hasonló. Aztán szertefoszlott körülöttem.

Igyekeztem logikus magyarázatot keresni, de egyszerűen képtelen voltam bármi észszerű érvet találni. Hozzá kell tenni, a reál sose volt az erősségem, hogy valami normális magyarázattal elő tudjak állni.

Pár nap múlva ismét rávettem magam, hogy akármilyen furán hangozhat is az egész, újra megpróbálom használni a képességem. Ismét elhelyeztem egy pohár vizet az asztalom feletti polcon, és megütöttem azt. A pohár zuhanni kezdett, és én amilyen gyorsan csak tudtam, reagáltam rá. Abban a pillanatban meg is jelent a burok. Egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek. A szüleimnek nem volt elég bátorságom beszélni erről az egészről. Egy elég vallásos családban nevelkedtem, ezért féltem, ha megmutatnám nekik, akkor az ördög leszármazottjának vagy valami még szörnyűbbnek könyvelnének el. Aztán eszembe jutott, ki az, akiben kellően megbízok, hogy eláruljam ezt az egész szituációt, amiben most vagyok.

A mobilomhoz siettem. Megnyitottam a Messengert és már tárcsáztam is. A kijelzőmön ott világított Luca neve. Ahogy a képernyőt néztem, már attól hevesen vert a szívem. Aztán felvette.

-Márk! Szia! Meglepődtem, hogy felhívtál - szólt bele a telefonba édes hangján.

-Öhm, Szia. Bocsáss meg, hogy zavarlak meg hasonlók, de-

-Máárk - vágott a szavamba. - nem értem miről van szó. Nyugodj meg. Miről szeretnél beszélni? Tudod, hogy bármikor meghallgatlak.

Igaza van. Vettem egy mély levegőt és belevágtam a mondandómba.

-Figyelj Luca, tudom furcsán fog hangzani, mert az is, de szerintem nekem egy szuperképességem van - a telefon másik oldalán halálos csend honolt. - Tudom, tudom. Először én se hittem el, és még valamilyen szinten most se vagyok rá képes, de te vagy az egyetlen, akiben bízok annyira, hogy ezt elmondjam. Néhány napja majdnem széttört a fejemen egy pohár víz, de képes voltam valahogy megállítani az utolsó pillanatban. Egy pajzs volt körülöttem. Egy giganagy pajzs.

Luca próbált valami értelmeset kinyögni, de képtelen volt rá. Megértem. Ha nekem valaki ilyet mondana, habozás nélkül rácsapnám a telefont, vagy esetleg egy jót röhögnék rajta, és aztán csapnám rá.

-Komolyan beszélsz? - jött végül a kérdés a telefon másik oldaláról.

-Amilyen komolyan csak lehet.

Néma csönd. Ez volt az egyetlen dolog, ami hallható volt. Feszülten álltam, és vártam, mi lesz a válasza.

-Esetleg... - Luca hangja remegni kezdett zavarában. - Ha tényleg komolyan beszélsz, akkor találkozzunk az állomásnál. Oké?

-Rendben van! - sóhajtottam egy nagyot. - Köszönöm Luca, hogy itt vagy nekem.

-Hey! Ne mondj ilyeneket, mert belepirulok - nevetett a telefonba. - De akkor ott találkozunk. Cool?

Majd lerakta a telefont. Én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam egy kabátot, mellé a cipőmet, illetve a maszkom, és már rohantam is az állomás irányába. Akárhogy igyekeztem, nem tudtam letörölni azt a vigyort, ami egész út közben az arcomon volt. Majd' kiugrottam a bőrömből, mert még ha ez az egész fura helyzet is okozta, de végre hosszú hónapok után, újra találkozhatok Lucával.

Amikor odaértem, ő már ott volt. Az arcát enyhén megcsípte a hideg, de őt ez úgy látszott a legkevésbé sem zavarta. Odafutottam hozzá, és akaratomon kívül megöleltem. Udvariasságból megkérdeztem, hogy van mióta nem láttuk egymást, és egy kellemeset elbeszélgettünk. De a levegőben nem múlott az érzés, amiért elhatároztuk, hogy találkozunk. Végül Lucában volt elég bátorság, hogy felhozza a témát, és rákérdezzen. Már a város egyik kintebb eső részénél sétálgattunk addigra, így nem kellett attól aggódni, hogy mi fog történni, ha valaki meglátja. Sőt, bele se mertem gondolni milyen következményei lehetnek annak, ha ténylegesen meglát minket valaki.

Arrébb állt, én pedig ismét, lassan már mondhatni a megszokott módon, létrehoztam a pajzsot. Luca ledermedve nézett rám, az arcáról pedig nem tudtam leolvasni, hogy lesokkolt, vagy inkább meglepődött ettől a helyzettől.

-Szóval tényleg igazat mondtál...

-Mégis miért hazudnék? - mosolyogtam rá kérdőre vonó tekintettel.

2021. 03. 28

Ez volt az utolsó nap, hogy Márkot láthattam.

Lassan egy hónap telt el azóta, hogy Márk fontos része lett az életemnek. Derült égből villámcsapásként ért, amikor egy nap a semmiből felhívott, és valami olyat közölt velem, amit nagyon kevesen hittek volna el. De én hinni akartam Márknak. Még soha senkinek se mondtam el, de a szívem mélyén tudtam, hogy kicsit jobban kedvelem, mint egy barátot szokás. De ez az egész szituáció egyszerűen bűzlött attól, hogy nem fog jól végződni.

Ez is egy ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Lassan beköszöntött a jó idő, mégis egyik pillanatban derűfényes napsütés honolt a város minden egyes részén, majd a következőben elkezdett havazni. Sokan nem tudtuk hova tenni ezt az időjárást, de én szimplán csak betudtam annak, hogy ez a tavasz már csak ilyen lesz.

A mai nap is, csak úgy, mint most már a legtöbben, elindultam, hogy találkozzak Márkkal. Az elmúlt hónapban sok mindent tudtunk kideríteni az erejéről. Képes vele nemcsak magát, hanem másokat is megvédeni, de magának a pajzsnak nincsen nagy hatótávja. Szinte pár méter az egész. Emellett, arra is rájöttünk, hogy a burok nem törhetetlen. Ha nekidobtam valami nehezet, szinte azonnal széttört az egész. Most viszont elég erőssé fejlődött. Már alig találok tárgyat, amit ha hozzádobok, nem törik össze Márk pajzsa. Ezt pedig egy nagy előrehaladásnak tekinthetjük. Viszont a képességéről szólva, senkinek sem beszéltünk. Mindketten tudtuk, hogy nem a leglogikusabb ötlet erről beszélni, mert nem tudjuk, mi lenne a vége, ha esetleg olyan ember kezébe kerülne ez az információ, aki ennek nem csak a jó oldalát látja.

Arra eszméltem fel, hogy rezgett a telefonom a zsebemben. Úgy tűnik túlzottan belemerültem a gondolatmenetembe, mert észre se vettem, hogy lassan már a megszokott találkahelyünkön vagyok.

Megnyitottam az alkalmazást. Márk írt, hogy kicsit később indult a szokásosnál, de hamarosan ő is érkezik. Gondoltam, ha már úgyis mindjárt odaérek én is, akkor hallgatok egy kis zenét. Elindítottam az egyik kedvenc lejátszási listámat, és hagytam, hogy a zene átjárja minden tagomat.

Végül megérkeztem a már jól ismert külvárosi részre. Szokásos módon Márk még nem volt sehol, ezért úgy gondoltam, elindulok elé, ezzel is meglepem. Betértem az egyik utcán, majd a következőn, a zenék egymás után követték egymást. Ezt követően befordultam az egyik sarkon, és mintha csak meg lenne írva, a távolban már láttam is Márkot. Hirtelen elnémult a lejátszási listám, ezért menet közben elővettem a telefonom és megnéztem mi baja lehet. Természetes módon csak egy hirdetés jött be.

-Luca, vigyázz! - hallottam meg az út másik oldalán lévő Márk hangját.

Hátrafordultam és csak akkor vettem észre. Egy autó száguld felém hatalmas sebességgel. Fékezhetetlen volt a jármű, ahogy egyre és egyre közelebb jött felém. Képtelen voltam reagálni, sokkban álltam, és vártam a pillanatot, amikor az életem lepörög majd a szemem előtt. Ijedtemben szétnéztem, és Márk irányába kaptam a fejem, ahogy egyenesen felém rohan.

Ellökött az útból, és maga köré fonta a pajzsot, amilyen gyorsan csak tudta. De már képtelen volt bármit is tenni. A jármű addigra már túl közel járt hozzá, és hatalmas sebességgel beleütközött Márk pajzsába, ami szinte azonnal darabokra tört, a fiút pedig méterekkel arrébb sodorta.

Minden olyan hirtelen történt. A kocsi megállt a koccanásban, valaki mellettem hívta a mentőt, én pedig ahogy csak bírtam Márkhoz rohantam. A fiú szeplős arcát most vér vette borította. Kezébe beleállt néhány szilánk. A nevét ordítottam, ráztam a fiút, ahogy csak tudtam, de nem reagált.

Hirtelen hideg kezeket éreztem meg a vállamon. Egy mentős húzott el Márktól. Észre sem vettem, ahogy ideértek.

A férfi a nevemet kérdezte, illetve, hogy mégis mi történt. De nem voltam képes reagálni. Láttam Márkot, ahogy egy hordágyra teszik, és amilyen sürgősen csak tudnak, a korházba sietnek vele. Nem egy velem egykorú lányt is láttam telefonnal a kezében. Valószínűleg az egész jelenetet felvették videóra. Így most már Márk képessége sem marad titok többé. De nem is érdekelt, ha ez az ára, hogy felébredjen, akkor ez lesz a legkisebb fizetség érte.

Csak csendben ültem, és éreztem, amint a könnyeim, lassan de biztosan utat törnek maguknak.

Az eset óta eltelt egy hét. Márk képességéről már világszerte sokan tudtak. Az emberek nagy része el akarta hinni a történteket, másoknak pedig még mindig kétségeik voltak az ügy kapcsán.

Én a szobámban ültem. Ismét elfogott a karantén érzése. Az elmúlt napokban ki se mozdultam otthonról. Márk állapotáról pedig továbbra sem volt semmi hír.

Aztán egyik nap megjelent a cikk Márk állapotáról. A kezem remegni kezdett, ahogy a sorokon végigfutottam.

"Mint az már sokan tudják 2021. 03. 28-án egy tragikus baleset történt, mikoris a 18 éves Szabó Márk, megmentette egyik osztálytársát egy autóbalesettől (...) Mint azt tudjuk ez a baleset nem hétköznapi. A fiú testében egy furcsa vegyületet véltek felfedezni az orvosok. Egy feltehetőleg keményítő anyagot, amit képes a testén kívülre helyezni, majd megkeményíteni azt rövid időn belül. Sokáig a tudósok is azt hitték, hogy ez egy természetfeletti, rendkívüli eset, mivel eddig egy ehhez hasonlóval sem találkozott senki. Végül a kutatások azt bizonyítják, hogy ez a szokatlan vegyület a koronavírusból kialakult egyik rendellenes folyamat eredménye.

A fiú állapotának javulásában világszerte reménykedtek. Sajnálatos módon kell bejelentenünk, hogy 2021. 04. 07-én Szabó Márk, 11-es, gimnazista elhunyt. Családjának, hozzátartozóinak mélységes részvétünket fejezzük ki."

Ahogy az utolsó sorok végére értem, a szívem összeszorult, és bennem a világ apró darabjaira omlott.

Jelige: Mályva

Élet a dobozban

A nevem Bozóki István. Budapesten születtem, 1940 telén. Pólyásként, majd kisgyerekként vészeltem át a háború legjavát. Meghúztuk magunkat omladozó bérházakban, dohos pincékben, aztán rokonoktól rokonokig költöztünk. Valahogy mégis mindig visszataláltam a fővárosba. Most meg azt mondják nekem, hogy nem hagyhatom el azt. Vállat vonok; hát jó, máskor sem magamtól tettem.

Az elején öregecskén és naivan azt gondoltam, ez bezártság nem tarthat tovább három vagy négy héten át. Volt szerencsém már az emberi természethez, ennél többet akkor sem marad valaki otthon, ha az utcán éppen lőnek. Aztán ahogy teltek a napok és megszaporodtak a rossz hírek, a kijárási korlátozások lassan a normává váltak. Ráadásul úgy tűnik, én egy védett fajjá avanzsáltam.

Azért még minden reggel megborotválkozom. Végigkenem a pemzlivel a megereszkedett arcomat, és csak lassan mozgatom a pengét. A vérhígító miatt nem szerencsés megvágnom magam. A tükör kegyetlen lakótárs. Most, hogy nem lehet kimenni, gyakran nézegetem magam benne. Van, hogy egészen új embereket sikerül felfedeznem önmagamban. Azért a második emeleti ablakból is sokat figyelem az utcát, de az arcokat ilyen messziről már nem látom.

Amikor gyerek voltam, csodáltam a kukásokat. Erős karral, fintorgás nélkül emelgették a mocskos szemeteseket, aztán félelmet nem ismerve ugráltak az iszonyú hangokat kiadó autóra. Még most is szeretem nézni, ahogy hetente egyszer megjelennek a narancssárga kezeslábasaikban. Vagy hetente kétszer? Nem tudom biztosan. Sokat gondolkodom a szemétről. Egyik nap kiszedtem mindent a szemetesből, és sorban kiraktam az asztalra. Először típus szerint rendeztem sorba: ételmaradék, papír, műanyag, fém. Aztán pedig szín szerint.

Néhány naponta csomagot kapok. Van benne minden, amire szükségem van. Előre elkészített étel dobozokban. Az önkormányzat hozza. Vagy a lányom. A múltkor a csomagban volt egy vastag rejtvényújság is. Esténként előveszem, mert akkor már nem látni jól az utcát. Minden kockát kitöltök a rejtvényeken. Ha nem tudom a megfejtést, új szavakat alkotok. Valakinek azokat is ki kellett találnia, amiket most használunk. Ma vettem észre, hogy a hátuljában benne vannak a megfejtések. Kitéptem és kidobtam, mert azt megnézni csalás lenne.

Azt mondta a rádió, hogy nincs elég budipapír a boltokban. Bár a csomagban mindig találok, azért a biztonság kedvéért spórolni kezdtem vele. Lehet nélküle élni, de nehéz. Amivel nem kell spórolnom, az a konzerv. Szeretem az olajos halat. Bőven van a csomagokban. Van benne valami, ami jót tesz, azt mondják. Ahogy felnyitom a dobozt, a szardíniák fellélegeznek. Nyomorult dolog lehet így összezsúfolva, ha még olajat is öntenek ránk. Én legalább egyedül vagyok.

Jelige: Maparma

Házassági tanácsadó

• És akkor még egyszer mondjátok, hogy simííí és ééédi! Nagyon jó, miattam ne zavartassátok magatokat, Ti csak figyeljetek egymásra és az érzéseitekre! - mondta a guru, akit a feleségem a vírushelyzet kezdetén cipelt haza egy párterápiás konferenciáról. Miután hangosan cuppogva lepusztította a maradék húst a csirkecombról, folytatta. - Iszom egy sört a hűtőből, ha nem bánjátok.

Válaszra sem várva felpattant a mosógép mellől, ahol vacsoráztunk, áttrappolt a konyhába és mi pár másodperc múlva hallottuk a sörösdoboz pisszenését, majd rövid idő múlva egy jóízű böfögés hangja szűrődött be a fürdőbe.

• Szerintem túl sokat iszik! Jóval többet, mint te - szólalt meg a feleségem, amire azonnal válaszoltam is.
• Dejóóó!

Az első szabály ugyanis, amit megtanított nekünk ez a házasságvigyázó, hogy mindig, ha valamiben egyetértünk a házastársunkkal, fejezzük ezt ki örömmel, egy "Dejóóó!" kiáltás formájában. Ugyan régóta voltak problémáink a házasságunkban és terveztük is, hogy valamiféle terápiában részt veszünk, de ennyire intenzívre nem számítottunk. Állítólag 14 napig velünk kell maradnia és ha egyikünk sem lesz fertőző, akkor elköltözhet tőlünk.

A legfontosabb szabály az volt, hogy minden rossz érzésünkre azonnal fel kellett figyelnünk és szavakba öntve közölnünk kellett a másikkal. Ez nem sült el mindig jól. Például amikor a munkahelyen nagyon csikart a hasam, ki kellett rohannom a meetingről a mosdóba és nagyon megijedtem, mert a végtermék mintha lilás színű lett volna. Miután teleizzadtam a maszkomat, majd rágugliztam, hogy lehet-e ilyen tünete a koronavírusnak, felhívtam a feleségemet és belehadartam a telefonba, hogy mitől is érzem rosszul magam. Kiderült, hogy éppen gyermekünket és az osztálytársait fuvarozta az iskolából a zeneiskolába, és a kihangosítón keresztül mindenkivel sikerült megosztanom az élményt és az azzal kapcsolatos aggodalmaimat. Másnap aztán ez volt a téma az osztályban, több gyerek megkérdezte otthon, hogy az ő apukája is tud-e lilát kakilni. Kiderült, hogy az egyik apuka tudott, ez mondjuk engem kicsit megnyugtatott, mert amúgy elég jó bőrben van az apuka és egészségesnek tűnik. Mondtam is a feleségemnek, hogy megkérhetnénk a gyereket, hogy kérdezze meg az osztálytársától, hogy az ő apukájánál ez mikor fordult elő és hogy volt-e vele orvosnál, de a nejem leállított. Lehetőség sem lett volna rá, mert másnap elrendelték a suliban a távolléti oktatást.

A harmadik szabály az volt, hogy mindent máshol kellett csinálni, mint eddig, hogy ez új élményeket adjon. Ezért terítettünk a vacsorához rendszeresen a mosógépen, aludtunk a kinyitott kanapén, miközben gurunk a hálószobánkat használta természetesen. Mivel a gyerekek egész nap otthon voltak, a biciklitárolóban szeretkeztünk, hónapok óta végre egy igazán kellemeset. Az volt a baj, hogy nem vettük észre, hogy a közös képviselő bejött, furcsán nézett, persze lehet, hogy csak azért mert nem a saját kerékpárunk nyergében csináltuk, bár nekünk nem is volt biciklink. A feleségem természetesen tartotta magát a szabályokhoz:

• Férjecském, meg szeretném osztani az érzést, hogy itt a mellkasomban érzek némi diszkomfortérzést amiatt, hogy a közös képviselő a pucér fenekemet bámulja!

Erre persze én is megadtam a helyes választ:

• Dejóóó!

A bentlakásos terápia két hét után véget ért. Tulajdonképpen eredményes volt, hiszen egészen közel kerültünk újra egymáshoz a feleségemmel, így nem igazán sajnáltam azt sem, hogy a guru által kiállított számlán - amelynek fejlécén cége neve állt: Kopasz Rózsabimbó Bt. - egy meglehetősen magas összeg szerepelt. Egy pillanatra elgondolkoztunk azért, hogy tartva magunkat a "mindent máshol csináljuk mint eddig" szabályhoz, vendégünket az ablakon dobjuk ki. A búcsúzáskor a házasságszitterünk felajánlást tett:

• Lehetőség van 1 hónapon belül egy extra nap igénybevételére, teljesen ingyenesen, ha ez a két hét nem lett volna elég.
• Ó, köszönjük, én őszintén úgy érzem, hogy soha többé nem akarom látni magát - reagált a feleségem.
• Dejóóó! - csatlakoztam.

A guru pedig ezeket hallva elégedetten elmosolyodott.

Jelige: "Mátyás 81"

A karantén titka

A márciusi hó fehérbe öltöztette a várost. Kellemetlen meglepetésként visszatért a tél néhány napra, mintha sajnálta volna az emberektől a napsütést, a kibomló rügyeket, a nyíló virágokat, azt a kis örömet, ami még megmaradt a borzalmak és félelem mellett. A járvány nem volt tekintettel országra, vallásra, bőrszínre, életkorra. A vírus gazdatesteket keresett, és bárkibe beköltözött. Különös teremtmény, mert nem élőlény, de mégis vándorol, őrületes tempóban szaporodik, pusztít és öl. Az emberek menekültek, bezárkóztak előle, mert a védekezésnek alig volt más lehetősége. A hívők imája nem segített, bármely nyelven kérték istenüket.

Wenderer Mátyás tizenkettedik napja élt a bezárt lakásban. Nem félt, önmagáért nem aggódott. Két héttel korábban, 2020 február közepén töltötte be nyolcvanegyedik életévét, beletörődött a helyzetbe. Ha menni kell, hát menni kell - mondogatta magának -, régen megszokta az otthoni magányt. Felesége huszonnyolc évi házasság után vált el tőle, hozzáment váratlanul felbukkanó fiatalkori szerelméhez. Lánya és unokái Ausztráliában éltek, a gyerekek alig tudtak magyarul. Olykor beszéltek egymással telefonon, időnként pénzt küldtek neki, a hazajövetel lehetősége fel sem merült. Mátyás nem hagyta el magát, egészségesen élt. Hat-nyolc évet nyugodtan letagadhatott. Korábban voltak barátnői, egyiket-másikat talán szerette is, de a szerelem már nem talált utat csalódott szívébe.

A lakás rendben tartásában, mosásban és vasalásban Gizike - a szomszéd házban lakó fiatalasszony - volt segítségére, aki ápolónőként dolgozott a kórházban. Mindketten elégedettek voltak egymással. Gizinek jól jött az adózás nélküli pénz, a férfi pedig örült, hogy nem kell bajlódnia a házimunkával. Egyébként is szívesen nézte a fiatal nőt munkaközben, kellemes emlékeket ébresztett benne. Hetente kétszer kártyázni ment a közeli nyugdíjasklubba, és gyakran találkozott barátaival a hangulatos borozóban. Háromszor kértek egy-egy deci bort, közben beszélgettek a régi időkről, az aktuális politikáról, viccelődtek, ugratták egymást.

A járványhelyzet egy hónapja kezdett igazán veszélyessé válni. Aggasztó hírek érkeztek külföldről, majd napokkal később belföldről is. A megbetegedések száma jelentősen nőtt, kijárási tilalmat rendeltek el a városban. Gizike napi tizennégy órát dolgozott, nem tudott Mátyásnak segíteni. A baráti találkozók elmaradtak. Bevásárlásban és étkezésben, az önkormányzat jó szándékú, de arctalan segítséget nyújtott. A csomagot letették az ajtó elé, becsöngettek, de azt már meg sem várták, hogy kijöjjön. Az első napok viszonylag gyorsan teltek, az olvasás, a televíziózás, a telefonálgatások, a laptop böngészése kitöltötték az időt, de azután az órák egyre lassabban ballagtak. A kihalt utca lehangoló látványt nyújtott, már az ablakon sem szeretett kinézni. Egyre többször gondolt az előszoba beépített szekrényének alsó polcaira, ahol nagy dobozokban régi iratok, fényképek várakoztak reménytelenül. Válásuk után költözött kisebb lakásba, a teledobált dobozok akkor kerültek a szekrénybe, és azóta sem nyúlt hozzájuk. Már azt sem tudta, melyikben mi van, csak arra emlékezett, hogy pakoláskor minden összekeveredhetett, mert a gyorsaság volt az egyetlen szempont. Most igazán ráérnék erre - gondolta -, mégis nehezen szánta rá magát. Félt az emlékektől, az emlékezéstől, mert Karolát még mindig szerette. Újra és újra átgondolta válásukat. Sértődött ostobaságában elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez bekövetkezhet, és amikor rádöbbent a valóságra, már késő volt. Flórián győztesként vitte Karolát. Felnőtt lányuk igyekezett távoltartani magát szülei problémáitól. Mindkettőjükkel laza kapcsolatot tartott, mint ahogy ők is egymással a válás után. Ahogy teltek az évek, a telefonok is egyre ritkábbak lettek, azután elmaradtak. Tizenkét évvel ezelőtt, születésnapján köszöntötte Karolát utoljára. Kiderült, Thaiföldön üdülnek Flóriánnal, és remekül érzik magukat. Többet nem hívta, őt sem keresték.

Mátyás találomra választotta ki az egyik dobozt. Valamikor porszívó volt benne. A porszívó már régen a szemétre került, a doboz túlélte, és híven őrizte a rábízott titkokat. Három dugig töltött reklámszatyor és egy kisebb csomag volt benne. Az idős férfi a legnagyobbat emelte ki. Lejárt igazolványok, hatósági igazolások, orvosi papírok, különböző tanfolyamok oklevelei, iskolai bizonyítványok és néhány fénykép került elő. Igazi értéknek a bizonyítványokat tekintette, és örömmel látta, hogy a fotók is azokhoz kötődnek. Általános- és középiskolai osztályképek, osztálykirándulások, főiskolai diplomaosztó ünnepség fényképei. Nem volt teljes a kollekció, több év hiányzott, amit most sajnált először. Ahogy ránézett Gabi nénire, és a körülötte álló 7.c. osztály vidám tanulóira, önkéntelenül elmosolyodott. Lehunyta szemét és sorolni kezdte a névsort: Arató, Asztagos, Bán, Bozóti, Csordás-Nagy, Érdi és sorban jött mindenki egészen Zahoránig. Azaz valami hiba csúszott a számításba. Harminchárom névre emlékezett, a fényképen viszont harminchatan voltak. Alaposan szemügyre vett mindenkit, és szégyenkezve vallotta be önmagának, hogy Gál, Lantos és Szabó kimaradtak. Vajon mi lehet velük és a többiekkel - morfondírozott -, élnek még, és ha igen mit csinálnak ebben a bolond időszakban? Egyszer sem szerveztek találkozót, úgy szétszéledt a társaság, mintha nem is egy osztályba jártak volna, pedig jól érezték magukat együtt. Barátságok, szerelmek szövődtek, és mégsem tudni mi lett belőlük, kinek hogyan alakult az élete. Mátyásban mozgolódni kezdett egy gondolat, egyre erősebben, egyre határozottabban, és néhány perc múlva már tudta mit kellene tennie. Megkeresni mindenkit, aki elérhető az interneten, és ha ez a bolond időszak elmúlik, meg kell szervezni az elmaradt találkozót.

A porszívódoboz félig kiborítva ott maradt az előszobában. Mátyás a laptop elé ült. Sokadszor gondolt köszönettel Leventére, egykori munkatársára, aki megtanította a számítógép használatát. Persze nem tudott mindent, sőt, sokkal kevesebbet, mint maga a gép, de munkájához remekül használta. Megismerte az internet világát, tudott keresni, írni, szerkeszteni, skype-olni, facebookot és messengert használni. Most is erre készült. Már több száz ismerőse volt, ezt a kört kívánta bővíteni a régi osztálytársakkal. A ritkábbnak vélt családnevekkel próbálkozott, mert arra gondolt, hogy a gyakrabban előfordulók közül nehéz lesz kiválasztani az igazit. A keresés eredménye csalódást okozott. Mindössze három olyan személyt talált, akikben felismerte volt iskolatársát, további négyet pedig a "talán, de inkább nem" kategóriába sorolt. A biztosnak vélt osztálytársak fényképeit nézegetve elbizonytalanodott ötletében. A híresen szép Rakonczai Zsuzsi, és a mindig vidám, vékony kis Majorosi Évi nagyon megváltozott az elmúlt évtizedek alatt. Kedves öreg néniként tekintettek rá. Jó, jó - dörmögött magában - felettem is eljárt az idő, és mennyi minden történt azalatt. Miért is akarnánk most, ezekben a zaklatott napokban egymással foglalkozni annyi év után, amely csaknem idegenné tett bennünket? - töprengett. Eldöntötte, a gyerekkori barátokat majd kedvezőbb időszakban keresi, amikor mindenki türelmesebb lesz, most inkább visszatér a nyugalmat ígérő dobozhoz.

A szalaggal átkötött kis csomagot nézegette. Ismerős volt, de nem tudta, hol és mikor látta, mi lehet benne. Egyelőre nem akarta kibontani, szerette volna, ha magától jön rá a megoldásra, de ez nem sikerült. Óvatosan oldotta a masnit, kezébe vette az első megsárgult papírt, beleolvasott, és hirtelen minden eszébe jutott. Édesanyja harmincnégy évvel élte túl apját, és a temetés után, mint egyedüli gyerekre, minden rámaradt. Az ingatlan, az ingóságok, iratok, dokumentumok, az otthoni szekrénykében és a bankokban lévő pénz. A kis csomagot akkor látta, amikor édesanyja féltve őrzött kincseit rendezgette. Talán bele is nézett, de nem tartotta fontosnak. Kidobni nem akarta, a "majd egyszer" ügyek közé került, és eddig a pillanatig ott is maradt. Először nagyszülei házasságkötési anyakönyvi kivonata került elő, azután apja keresztlevele, majd szülei házassági- és apja halotti anyakönyvi kivonata. Elérzékenyülve olvasgatott, keresgélt a rendezetlen régi papírok között. Szerelmes leveleket talált, amelyeket anyja írt apjának menyasszony korában, adásvételi szerződés lakásukról, születési anyakönyvi kivonatok, és itt megtorpant a keresésben. Azon nem lepődött meg, hogy sajátjának másolatát megtalálta, de a mellette lévő leragasztott sárga borítékban volt még egy. Az övétől majdnem három évvel későbbi dátummal, Wenderer Lukács névre kiállítva. Mindkét dokumentumban apaként az ő apját, Wenderer Károlyt nevezték meg, de a másikban az anyát Bajzát Sárának hívták, és a gyerek Gyöngyösön született. Mátyás sosem hallott Bajzát Sáráról, és gyöngyösi rokonokról. Elképedve forgatta a papírt, mintha tanácsot kérne tőle. Behunyta szemét és kutatott emlékeiben. Egyszer csak látni vélte magát, amint kisgyerekként fekszik az ágyában, megébred, mert szülei szobájából hangos veszekedés hallatszik. Anyja egy gyereket szíd, csúnya szavakkal illeti, és ő megijed, fél, mert azt hiszi róla van szó. Hangosan felsír. A veszekedés abbamarad, anyja átjön hozzá és vigasztaja. Azt mondja: nem történt semmi, bizonyára rosszat álmodott. Jó volt elhinni, jó volt érezni a megnyugtató simogatást. Egyszer-kétszer még felrémlett ez a rossz álom, aztán elfelejtette, egészen mostanáig. A gyanú fojtogató gombóccá kezdett nőni, újabb és újabb emlékeket hozott felszínre. Egy szomorú karácsonyt. Nem tudta, nem értette, min pattant ki a vita szülei között, csak anyja síró, szinte hisztériás szavai maradtak meg benne: "Elég az, amit fizetsz, nekünk sem jut sok mindenre!" Sosem merte megkérdezni miről, kiről volt szó! A gyanú most összekötötte az eseményeket.

Mátyásban furcsa érzések kavarogtak. Nem lehetett kétséges, egy olyan titokra bukkant, amelyet szülei elhallgattak előle. Ha Lukács egy rokon gyereke lett volna, akit apja támogat, bizonyára neki is elmondják, meghívják magukhoz, így azonban nem sok kétsége lehet: Lukács a féltestvére, akiről nem tudott, és aki talán róla sem tud semmit. Korábban valószínű egészen másként ítéli meg ezt a helyzetet, de nyolcvanegy évesen, annyi öröm, bánat, siker és csalódás után képes volt higgadt maradni. Szüleire gondolt, különösen anyjára. Hogyan tudtak így élni? Milyen kapcsolat, egyezség, szeretet működhetett közöttük? A megbocsátás, vagy a beletörődés mozgatta életüket? Karolára gondolt. Ha most becsöngetne, visszafogadná, mindent megbocsátana neki. Ez megnyugtatta, és hinni kezdte: anyja és apja között is lehetett valami hasonló, hiszen hogyan tudták volna másként eltitkolni előle a történteket.

Félóra telt el töprengésben, majd Mátyás újra a számítógép elé ült. Csodában reménykedett, és nem hiába. A facebook talált valakit a különleges családnévvel, Wenderer Szilárdot. A férfi negyven-ötven év közöttinek tűnt a fényképen. A megadott adatokból kiderült, hogy Gyöngyösön járt középiskolába, és lakhelynek a Mátrát jelölte meg. Életkora miatt nem lehetett a féltestvér, azonban lehetett annak gyereke, vagy rokona. Mátyás izgalomba jött, és rövid habozás után megjelölte Szilárdot ismerősként. Jól tudta, hogy az elfogadás jelzése perceken belül megérkezhet, de az is lehet, hogy csak napok múltán, vagy sosem.

Aznap nem érkezett válasz, Mátyás csalódottan feküdt le. Nehezen jött álom a szemére, a titok felkavarta. Próbálta összeszedni azokat a mozaikokat, amelyek erősítik, vagy cáfolják gyanúját. Ha apja elismerte fiának Lukácsot, akkor valószínű valamilyen módon gondoskodott róla. Gyerektartást fizetett, esetleg kisebb-nagyobb összeggel segítette. Azért az furcsa - gondolkodott Mátyás -, hogy apja halála után, a hagyatéki tárgyaláson fel sem merült egy másik gyerek léte és jogosultsága az apai részhez. Persze - emlékezett vissza azokra a napokra - akkor ő sem örökölt semmit. Maga is meglepődött, amikor kiderült, hogy minden az édesanyja nevén van, a lakás, az autó, az értékpapírok, a számlák. Különösebben nem érdekelte, huszonnégy éves volt, úgysem vett volna el semmit anyjától. Megviselte a hat hónap, amikor már tudták: apjának nincs esélye. Az orvosok szomorú jóslata tíz nap eltéréssel bekövetkezett. Ehhez képest édesanyja váratlanul, hirtelen távozott, bizonyára ezért nem volt alkalma megbeszélni vele életük nagy titkát. Egyszerre érzett csalódottságot és reménykedést. Bántotta, amiért szülei elhallgatták előle Lukácsot, és reménykedett, hogy élete alkonyán találkozhat testvérével.

A reggel nem hozott megnyugvást és választ sem Mátyásnak. Még soha nem volt olyan ízetlen a kávé, mint aznap. Bevette orvosságait, rosszkedvűen támasztotta állát a tenyerébe. Már éppen arra gondolt, nem volt jó ötlet ez a jelölés, amikor gépe üzenetet jelzett. Szilárd elfogadta őt ismerősnek, és rögtön megkérdezte: "ki vagy?". A hirtelen rátörő örömben, csak annyit tudott válaszolni: "Köszönöm, hogy jelentkeztél, hamarosan bővebben írok!" Össze akarta szedni gondolatait, nehogy ajtóstól rohanjon a házba, és valami butasággal felkavarja egy másik család életét. Később megírta Szilárdnak, hogy karanténba zárt ráérő nyugdíjasként kitalált egy jónak tűnő programot. Elkezdi kutatni, hogy az ő furcsa családnevükön élnek-e mások is az országban, és ha igen, akkor összehozna egy virtuális klubot. Leginkább a bezártságra ítélt hatvanöt év felettiekre számítana. Ha Szilárdnak vannak ilyen rokonai, örömmel venné, ha összehozná velük. A kegyes hazugság hihető volt, a férfi hamar válaszolt, de türelmet kért estig, amikor jobban ráér. Azt azonban rögtön jelezte, hogy 78 éves édesapja és 74 éves édesanyja él. Valószínű érdekelni fogja őket ez a mókás kezdeményezés, bár nem lesz könnyű a kapcsolattartás. Az internetet ismerik, gépük van, de a facebookot nem használják. Mintha szándékosan akart volna minden kétséget eloszlatni, azt is közölte, hogy apját Lukácsnak hívják. Mátyásban azonnal lobogni kezdett a lelkesedés, és a legjobbnak tűnő megoldáson zakatolt az agya. Gyorsan újra írt Szilárdnak. Azt kérte, ne szóljon apjának, viszont küldje el e-mail címét, majd ő bejelentkezik egy levéllel. Hozzátette: "... talán furcsa ez a kérés, de majd meglátod, jó okom van rá."

Az izgatott és türelmetlen Mátyásnak az este olyan messze volt, mint a következő évezred. Nem tudott és nem is akart várni. Újra a géphez ült, címzés nélküli levelet szerkesztett, amit egyelőre a piszkozatok közé mentett. Őszintén és óvatosan írt, mert fogalma sem volt, hogy Lukács mit tudhat erről a szomorú történetről. Szándékosan nem szólt szüleiről, és hangsúlyozta, hogy lánya, unokái külföldön élnek, ezért maradt magára ebben a nehéz helyzetben. Megírta telefonszámát, lakáscímét. Este Szilárdtól nagyon rövid üzenet érkezett, csak az e-mail elérhetőséget küldte meg. Az újabb nyugtalan éjszaka után, reggel határozott döntést hozott: Karantén ide, karantén oda, kijárási korlátozás sem érdekli, ha érdemi választ kap, autóba ül, és elmegy Lukácshoz. Ezt a helyzetet csak személyesen lehet megbeszélni, mégpedig mielőbb. Újra átolvasta levelét, megcímezte, és elküldte. Meglepően rövid, és nem éppen bíztató válasz érkezett: "Üdvözöllek Mátyás! Wenderer Károly fia vagy?" Erre nem számított. Ezek szerint Lukács sokkal többet tudott eddig, mint ő. Nem látta értelmét a mellébeszélésnek. Részletesen megírta, hogyan találta meg Lukácsot, hogy mindeddig fogalma sem volt létezéséről, és reménykedve várta a választ.

Egy nap telt kétségek között, mire a válaszlevél megérkezett. Minden illúziót és reményt romba döntött:

Kedves Mátyás!

Sokat gondolkodtam, mit és hogyan írjak neked. Nem kételkedem szavaidban, így biztos, hogy te semmiről nem tehetsz, nem vagy hibás sorsom alakulásában. Igen, féltestvérek vagyunk! Ugyanaz az az apánk, csak neked volt, nekem pedig nem! Kisgyerekként úgy tudtam, tengerész, és majd visszatér hozzánk! Amikor hatéves lettem, és iskolába mentem, akkor anyám azt mondta, hogy apám külföldön maradt. Elhagyott bennünket, sosem fogjuk látni. Emlékszem sírtam, sirattam magam, vagy azt a férfit, aki nem is érdemelte meg. Három évvel később anyám férjhez ment egy ácsmesterhez, aki rendes ember volt, apám helyett apám lett, pontosabban úgy nevelt, de nem vett a nevére. Ezt anyám sem akarta, nem tudom miért. Talán reménykedett egy kedvező változásban, vagy a tartásdíjat féltette, nem tudom. Amikor tizennyolc éves lettem, édesanyám mindent elmondott szerelmükről, kapcsolatukról, csalódásáról, apánkról, anyádról. Ezekkel nem szomorítalak, nem szépen beszélt róluk, ami az ő helyzetében érthető volt. Neked biztosan egész mást jelentenek, mint nekem. Anyám mindig félretette a tartásdíjat, azt később egyösszegben átadta nekem, és azt mondta: ne foglalkozzak apámmal, ne keressem, mert nem érdemli meg. Örüljek neki, nevelőapámnak, két húgomnak, mert ez az én családom. Így tettem, és elégedett, boldog ember lettem. Megnősültem, családot alapítottam, megöregedtem. Nem akarom bolygatni a múltat. Már nem érdekel. Nincs semmi értelme a "mi lett volna, ha..." kérdéseknek, és nincs semmi értelme találkozásunknak sem. Eddig is megvoltunk egymás nélkül, és ha túléljük ezt a járványos időszakot, ezután is megleszünk.

Nem haragszom rád, vigyázz magadra:

Lukács

A levél teljesen összetörte Mátyás lelkét! Nem számított arra, hogy féltestvére azonnal a nyakába borul, még ha jelképesen is, azonban az egyértelmű elutasításra sem. Mi baja velem ennek az öregembernek? - tette fel magának a kérdést. Egyetlen fiú testvére vagyok, miért nem akar látni, mielőtt meghalunk? Ha az előző két éjszaka nehezen és zaklatottan telt, akkor az aznapi borzalmasan. Szinte semmit nem aludt, és ha mégis, akkor apját, anyját látta, amint veszekednek, és ő egy másik kisfiúval kézen fogva áll, nézik őket és sírnak. Telefonjának hangjára riadt fel. Előbb az órára nézett, meglepődve látta, hogy mindjárt kilenc óra. Elképzelni sem tudta ki keresi, a kijelzőn ismeretlen számot látott. Előbb szélhámosokra gondolt, azonban ösztönei azt súgták vegye fel. Benyomta a zöld gombot és füléhez tette a készüléket:

-Jó reggelt Mátyás bácsi! Szilárd vagyok, Wenderer Szilárd! Itt állok autóval a házad előtt! Apám könnyek között hívott fel ma reggel. Azt kérte, mindenképpen vigyelek el hozzá. Ostobaságokat írt tegnap, megbánta. Ő nem tudott jönni, mert kerekesszékben ül, de nagyon szeretne látni! Menjek segíteni?

- Nem, köszönöm! Tíz perc és ott vagyok! - hangzott a boldog válasz.

Jelige: JV

A lakótelepen

Pár éve költöztem a lakótelepre. Munkáim miatt kevés időt töltöttem

itthon. Szinte csak aludni jártam haza .Kicsit örültem a hirtelen jött

karanténnak. Úgy gondoltam, hogy most végre lesz időm egy kicsit

elmerülni a gondolataimban. Tudatlan voltam az itteni élettel kapcsolatban.

Néhány nap elteltével rá kellett ébrednem arra a tényre, hogy itt még az

egyedülálló sem lehet magányos .Itt zajlik az élet. A vékony falaknak köszönhetően

ha az ember egy kicsit csendben marad, akkor szinte mindent hall ami a szomszéd

lakásokban történik. Tökéletes hely a sorozat kedvelőknek .Úgy érzi itt magát az

ember mintha szappanoperában élne. Ráadásul egyszerre több sorozatban.

Az egyik szomszéd lakásban egy idős házaspár él. Nem is akárhogyan. Hangosan.

Mivel mindkettőjüknek rossz a hallása így üvöltözve beszélgetnek. Még a háztartási

gépjeim sem tudják túlszárnyalni hangjukat. Ráadásul a szomszédnéni állandóan

panaszkodik szegény férjének. A legutóbbi siralmai: - Borzasztó ez a sok korlátozás.

Szegény Pisti unokánk még az utcára sem mehet ki .Nem lehet meglátogatni sem.

Idegen emberek adnak neki enni... Közben az egész ház tudja, hogy Pistiunoka nem

a járvány áldozata. Azért vannak vele szemben korlátozások mert egy fegyház lakójaként

büntetését tölti.

A másik szomszéd lakásban egy középkorú házaspár él a papával. Ők is érdekes figurák.

Mellettük sem lehet unatkozni. Nemrég a Papa előadta hogy neki az Andrea névvel

egy ideje kételyei vannak .A veje megkérdezte: - Ezzel a névvel meg mióta van problémája?

-Az egész azokra az időkre nyúlik vissza amikor játszották a Dallas című sorozatot. Biztos te is

emlékszel rá .Abban volt a Jockey meg az Ellie...

-Emlékszem. De mi köze ennek az Andrea névhez?

- Csak az .hogy ment egy zenei műsor a tévében. Nem néztem csak hallgattam. És a

hallottak alapján azt hittem, hogy a műsorvezető bekonferál egy énekesnőt és közben

véletlenül rálépett Jockey édesanyjának a lábára. Mert azt mondta, hogy következik

Andrea bocs Ellie.

Abbamaradt a párbeszéd mert csöngettek náluk. A futár hozott nekik csomagot.

Én meg csak csendben hallgattam és vártam a folytatást. Kis idő után azon kezdtem tűnődni,

hogy tulajdonképpen mit csinálok. Kihallgatom mások életét?

Nem szoktam ilyent csinálni. Ez nem én vagyok. Van nekem saját életem.

Vagy csak volt. Visszakapom még valaha?

Jelige: Patai

(szerzőnk kiskorú)

2020

Sokan átkoznak, gonosznak gondolnak, pedig nem te tehetsz arról, ami a világban történik. A második mondatot máris egy búcsúval szeretném kezdeni. Mivel eljött a mi időnk is. Megváltoztattál, és megerősítettél, amiért örökké hálás leszek. Megmutattad, hogy nem az a lényeg, hogy ki mit gondol rólam, hanem, hogy én miként tudok magammal, a saját sötétségemmel és fényemmel szembenézni. A szükséges rossz néha jó. Én, nem hibáztatlak. Örökké emlékezni fogok rád, hogy minden veled kezdődött. Megmutattad, hogy az ember egy év alatt is meg tud teljesen változni, és azt is, hogy csak saját magamra számíthatok. Hogyha a sötétség lepelként vesz körbe, hogyan járjon át a fény és nem számít, ha ragyog az ég, mert nem csak éjszaka történhetnek borzalmak. Ha nincs kiút, találok egy újat, ha zárva az ajtó, keresek egy ablakot, de ha ez sem jön be majd a gondolatutazásra hagyatkozom. Megtanultam, hogy a mai világban az elfogadás az erény. Az egyetlen ember, akiben igazán bízhatok az csakis önmagam. Éljek magamért és ne másokért. Senki nem fogja megérteni a fájdalmam, néha egyedül kell keresztül mennem bizonyos dolgokon. Felemeltél és átkaroltál, amikor senki más, egyezséget kötöttünk, nem felejtem el, és mindig magamban fogom hordozni ezt az egy szót: Soha. Fénnyel, ezernyi csillag ragyogásával töltötted meg a szívem, és nem hagytál magamra egyetlen percben sem. Megtanítottál bízni másokban, de főleg magamban, és az álmaiban. Célt adtál, egy kiutat, amibe a mai napig görcsösen kapaszkodom. Megfogtad a kezem és nem engedted el. Minden átsírt éjszaka és nappal, minden megtört perc vagy éppen elszánt óra, keserű délután, vagy boldog nappal te ott voltál. Mikor az a bizonyos láng, amely az ember szívében rejtőzik, már majdnem kialudt, te szelet adtál s, leheletkönnyű finom sóhajoddal új lángra lobbantottál. Amikor mindenki elfordult tőlem a te válladon sírtam ki magam, ha boldog voltam azt is veled tudattam. Legszívesebben a lelkem kapuját kitárva hagynám előtted, hogy átadhassam azt a sok érzést, ami most bennem kavarog. Ne örülj annyira, még van egy kis időnk, addig is megfogadom, hogy minden egyes könyvvel, amit elolvasok és megszeretek, rád fogok emlékezni. Mert ezt az örömet is neked köszönhetem. Végezetül talán a legfontosabb, amit megtanítottál, az az, hogy ha leragadok egy fejezetnél és csak azt olvasom, akkor soha nem fogom befejezni a könyvem. Minden írásommal rád emlékezek, és megtanulom nem feladni, mert szeretném, ha büszke lennél rám. Sokat elvettél, de nekem főleg adtál. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de köszönöm, hálás vagyok neked érte. Búcsúzom, de nem örökre, hisz az úgyis túl tág fogalom. Ég veled, remélem, megtalálod a helyed, de egy biztos az én szívembe már bezártalak. S, majd mikor elolvasom a fejezetem utolsó mondatát is, rád fogok gondolni. Mert veled kezdődött és végződik az utam. A kérdés már csak az, hogy mivel töltöm meg az üresen maradt oldalakat. Nem kérem, hogy maradj velem, de azt igen, hogy úgy emlékezz rám, ahogy megismertél. Egy gyors lángon égő, álomvilágban élő álmodozó. Mert ez vagyok én. Ma jól fogok aludni, mert éjfélig még fogod a kezem. Holnap pedig könnyes szemmel, nyelvemen emléked ízével köszöntöm új barátom, 2021-et.

Jelige: beky

Ez a tavasz nem olyan, mint a többi volt. 2020 tavasza lehetőséget ad az alkotásra, arra, hogy az emberek tanuljanak, foglalkozzanak magukkal. Most, hogy itthon ülök egy világ járvány miatt, úgy, mint a kamaszok többsége világszerte, elhatároztam, hogy leírom azt, hogy én hogyan lettem magabiztosabb. Tudom, nem hangzik túl izgalmasan, de rengeteg embernek szüksége van arra, hogy legalább azt tudja, hogy nincs egyedül.

Sziasztok, a nevem Rebeka, 16 éves vagyok, gimnazista. Sportoló, jó tanuló és a barátaim szerint szép is, de sokat kellett dolgoznom azon, hogy ezzel egyet is értsek. Az alakommal végre meg vagyok elégedve, hiszen nagyon sokat dolgoztam érte, és nem gondolom, hogy csúnya vagyok, de azt se, hogy annyira szép lennék. Szóval külsőleg nem vagyok egy amerikai filmbe illő "stréber", nem vagyok élsportoló, de "menő csaj" sem. Olyan lány vagyok, aki egyszerre tartozik mindegyik klikkbe és egyikbe se.

A mai rohanó világban egy átlagos kamasznak is sűrű napja van, ahogy nekem is. Reggel nagyjából egy óra alatt oda érek a suliba, bent ülök legalább hat órát, és utána megint egy óra, amíg hazaérek. Persze ezen kívül ott van még az edzés és jövőre a fakultáció is. Ha pedig végre hazaértem házi feladat írás, gyors vacsi, fogmosás, fürdés és a kiérdemelt pihenés. De ezek az átlagos hétköznapok eltelése közben egyszer sem álltam meg átgondolni, hogy ki is vagyok valójában. Csak sodródtam az árral, a velem született önbizalommal. Sok időt töltöttem a közösségi oldalakon, és persze a barátaim között is sok olyan lánnyal találkoztam, akiknek nincs elég önbizalma hiába gyönyörű vagy nagyszerű tanuló. Rájöttem arra, mivel több szabadidőm van, vagy egyáltalán van szabadidőm, hogy én is közéjük tartozom, nem vagyok elég magabiztos. Ezért eldöntöttem, hogy kihozom magamból a maximumot a karantén végéig. Átgondoltam a mindennapjaim, amit az új osztálytársaimmal töltöttem. A gimi első éve meghatározó. Minden reggel arra vártam, akár tudat alatt is, hogy valaki megdicsérje a pólóm vagy a sminkem. Be akartam bizonyítani, hogy nem csak az a lány vagyok, akitől elkérik a házit vagy az a tanuló, akinek mindig jól sikerülnek a dolgozatai. De ahhoz, hogy ennél több legyek, először magamnak kell, hogy megfeleljek. Változtatok azon, ami nem tetszik magamon, mindegy, hogy az külső vagy belső tulajdonság. A kérdés, amit feltettem magamnak:

'Amellett, hogy megtartom a főbb személyiség vonásaimat, hogyan legyek elégedettebb magammal? '

Megpróbálok többször nemet mondani, mert nem mindegy, hogy segítőkész vagyok, vagy kihasználnak. Szeretnék kevesebbet aggódni azon, hogy mások mit gondolnak rólam, mert az embereket nem érdekli, mennyire vagyok okos, kedves vagy segítőkész, ők már rég eldöntötték, abban a pillanatban, hogy rám néztek. Megkérdeztem az újdonsült barátaimat, hogy mi volt az első benyomásuk rólam. Meglepődtem, sokan azt gondolták, hogy buta vagyok, flegma vagy az a központi lány, aki csak magával foglalkozik, és a körmeit reszelgeti az óra közepén. De hozzátették, hogy kellemesen csalódtak és ne vegyem magamra. Hogy ezzel mit akarok mondani neked azon kívül, hogy az emberek túl előítéletesek? Azt, hogy mindegy, hogy öltözködsz, viselkedsz, mennyire vagy okos, akik nem ismernek, úgyis azt gondolnak rólad, amit akarnak. Akkor meg miért nem viselkedsz úgy, ahogy TE szeretnél? Miért nem viselsz, olyan ruhákat amilyenek TE szeretnél? Miért nem mondod ki azt, amit gondolsz? Miért nem állsz ki a véleményedért? Miért?

Merj önmagad lenni! Mert úgy vagy csodálatos, ahogy vagy! És amikor erre rájöttem átfordult bennem valami. Szabadnak éreztem magam, mert nem láncoltak a negatív vélemények az árnyékba. És kiléptem a magabiztosság, ugyan még halvány, de annál ragyogóbb fényébe. Szóval légy önmagad, mert úgy vagy fantasztikus, ahogy vagy. Most biztos azt gondolod, hogy ezt csak úgy mondom, hiszen honnan tudhatnám, hogy te milyen vagy. Ez igaz, nem tudom. De azt igenis tudhatom, hogy mindenkiben van valami jó, valami különleges, amitől olyan amilyen. Amitől igazán önmaga. Persze tudom nehéz, mert nem csak a társadalmi elvárások kell megbirkózod, de a szüleid felé való megfelelési kényszerrel, sőt vannak olyanok, mint én. Maximalisták, akiknek saját maguk a legnagyobb bírájuk. Habár, én úgy gondolom, hogy maximalistaként a legnehezebb megfelelni saját magadnak, de ez az egyetlen dolog, a felsoroltak közül, amin csak te tudsz segíteni. Azt, pedig, hogy légy önmagad nem azt jelenti, hogy nem hallgatsz másra és csak a saját fejed után mész. Hanem, hogy bízol önmagadban annyira, hogy tudd, akik körül vesznek téged, azok jót akarnak neked. Hiszen te választottad őket, ahogy ők is téged. Persze én is sokszor csalódtam azokban, akiket a barátomnak hittem, de ilyen emberek mindenki életében vannak.

Remélem azzal, hogy leírtam személyes tapasztalataimat, tudok segíteni másoknak is. Mert én végre 16 éves koromra elértem azt, hogy meg vagyok elégedve magammal. Ez a világ egyik legjobb érzése. Higgy magadban! Ha nekem sikerült neked is fog! És ne feledd, bármikor dönthetsz úgy, hogy mostantól jól érzed magad a bőrödben.

Jelige: Henny Lamprini

BEFULLADT TAVASZ

Ülök a már nemsokára szépséges friss zöld ruhába bújó kertben, s azon töröm a fejem, meddig fog ez majd tartani? Holott még csak most kezdődött el, de egy biztos, senki nem szereti, mindenki tart tőle, hisz nem találkoztak még hasonlóval sem. Március eleje van. Élesen, tisztán, nem túl enyhén süt a nap. A fák kopasz ágai feketén sötétlenek a napsütötte aszfaltjárdán. A sötét téli napok után jólesik a napsütés, hisz tele van ígéretekkel. Ám ezek az ígéretek hamisaknak bizonyulnak, mert reggel az intézmény vezetője papírt ragasztott a porta ajtajára. A szöveg a koronavírus terjedésének meggátolása érdekében tett bezárásról, lakhely elhagyási tilalomról értesít mindenkit, ami visszavonásig érvényes. Kis idő múltán jönnek kifelé a lakók, néhányan mérgesek, mások félnek, hogy most mi lesz.

Még az elején tartunk az egésznek, úgy érzem sokkal nehezebb napok is várnak még ránk. Egyre több kérdés vetődik fel bennem az ellátásunkkal kapcsolatban is. Rettegek attól a lehetséges forgatókönyvtől, ami azt jeleníti meg előttem, hogy elképzelhető egy esetlegesen bekövetkezhető nagy fokú létszám hiány miatt olyan is, amikor nem fognak tudni kivenni az ápolók az ágyból egyikünket sem. Nem is az inaktivitástól, hanem sokkal inkább a fekvésből adódó mellékhatásoktól tartok. Konkrétan a felfekvésre és az igencsak el merevedett tagokra gondolok. Soha nem volt még felfekvésem de ha esetleg tartósan bekövetkezne ez a helyzet, akkor több mint valószínű hogy nálam is kialakulna egy-két ilyen csúnya seb. Törvényszerűen mind öregszünk, így a tagjaink is egyre inkább keménnyé, merevvé válnak. Ezért azt sem tudhatjuk előre, vajon egyáltalán vissza tudnánk-e még rendeződni egy több hetes fekvő időszakot követően.

Nem tudunk semmit csinálni, sem dolgozni, barátokkal találkozni, vásárolni menni vagy bármi egyéb értelmeset végezni, az agyat nem éri szinte semmilyen új impulzus, pár nap után olyan mintha le szívták volna az összes energiát belőlünk, belőlem. Ha arra gondolok, ez a helyzet tartósan így fog maradni akár hónapokon keresztül, hát a többiekkel együtt nem kicsit esünk kétségbe. Szeretném a társaimban a lelket tartani, de mivel a korábbiaktól igen eltérően nem igazán van módom töltődni, bizony nem könnyű ezt sem betartanom. Sok esetben fordul elő felfokozott érzelmi kitörés a részükről és részemről egyaránt, ám igyekszem ezek alól kivonni magam.

Nem félek a vírustól, egyáltalán, de tartok annak nem kis hatásaitól a szűkebb környezetemre és a Világra egyaránt! Hiányoznak a kapcsolataim, rokonok, barátok, ismerősök!

Mielőtt bárki azt hinné, teljesen érzelemmentes és mazochista ember lennék, mindenkit biztosíthatok az ellenkezőjéről. Bennem is váltakozó intenzitással jönnek és törnek elő az érzések, ez egyszer bizakodás, máskor rettegés és félelem formájában lesz úrrá rajtam. Féltem az időseket, akik itt laknak az otthonban, féltem a dolgozókat, akik minden áldott nap kockára teszik az életüket amikor ide jönnek dolgozni, és féltem magamat is, ha netán valaki mégis behurcolná a vírust. Félek a szoba karanténtól, az elkülönítő szobától, az esetleges kórházba való jutástól. Többen elképzelni sem tudják azt, hogy itt benn a vírus miatt még külön karanténba is bekerülhetnek az emberek. Amikor intenzív kinn a vírushelyzet, akkor a bentiek is fokozottabban sínylik meg azt. Akiknek orvoshoz kell menni vizsgálatokra, vagy a mentők viszik el sürgősséggel, netán kórházi ellátást kapnak, nekik két hét karanténban kell ezek után vonulni. Az öregek köztudottan nem szeretnek egyedül lenni, ezért ők hatványozottabban rettegnek a karanténtól. Ám a fiatalok sem rajonganak érte, hisz ott nincs tv, net, de még rádió sem. Érthetően senki nem kívánkozik ide! Hála érte Istennek még egyszer sem kellett ide bekerülnöm! Félek az örök rabságtól, a megőrüléstől, a tehetetlenségtől. Senkinek és semminek érzem magam, olyannak, akivel mindegy ki és milyen okból, de azt tehet, amit akar. Mindenki szabadon jár-kel és él odakint, dolgozhat, szabadidős tevékenységeket folytathat, csak mi sérültek, idősek fogadjuk el a bezártságban telő hosszú hónapokat. Néha eszembe jut mi van, ha szívemnek fontos embert már életembe soha többé nem láthatom. Sajnos minden benne van a pakliban.

Ha mindez nem volna elég, akkor elmesélem, hogy két kedvenc lakótárs néni egyazon napon tizenkét órás különbséggel ment el az élők sorából. Az egyik nénit ide költözésekor ismertem meg, a másikat négy éve. Varázslatos, különleges és szerintem rendkívül méltó módon haláluk idején gyönyörű hófehér takaró lepte el, ragyogtatta be aznap a földet. Mind a kettő jólelkű volt, szerették a családot, az életet az embereket és a jó Istent egyaránt. És mivel többen is úgy éreztük, hogy ők jó emberek voltak, szinte nem volt váratlan az, ahogy álomba szenderülve haltak meg. Sajnálom és sajnáltam őket akkor és most is, de hálát adok Istennek amiért ilyen nagy kegyben részeltette őket. Egy biztos, amíg én élek, amíg dobog a szívem ők is élni fognak mindketten.

Ez a bezárt életmód nem egyenlő azzal, hogy csak a szobában élünk, de nem is arról szól, hogy nagy, tág terek állnának rendelkezésünkre. Ahogy megyünk előre az időben, úgy szűkülnek az élettereink. Sajnos már nem sok mindenről tudunk beszélgetni, hisz mindennap ugyanazokat látjuk, ugyanazok a dolgok történnek meg, így hát a témáink is mindig körforgásszerűen követik egymást.

Minap azon gondolkodtam, mi lenne, ha nem tudnánk naponta a kertbe kimenni. Így is nehéz, de a csoda szép zöld terület nélkül, úgy vélem többen már sokkal rosszabb állapotban lennének. A kert gyönyörű és gondozott, ahol óriási akácok, juharok, kőrisek és fenyők állnak díszsort. Tavasszal ibolya rengeteg borítja a frissen hajtó zöld fűszőnyeget. Az ibolyák színe, virága, változatos, illatuk bódító és szívet-lelket gyönyörködtető. Mellettük még található jó néhány változatos méretű és fajtájú fás növényzet. Sok a könnyen járható kerti sétány, melyek mellett padok állnak arra várva, hogy bárkinek pihenőül szolgálhassanak. A fák-bokrok, a kert egész nagy területe rengeteg madárnak nyújt kellemes, békés otthont. Kora reggel és este valami hihetetlenül megnyugtató koncerttel kápráztatják el hallgatóságukat. Az udvar a kerttel együtt bárkinek a nap üde fénypontja, menjen ki az illető bármikor.

Napról-napra válunk, válok fásultabbá, fáradtabbá, üresebbé és türelmetlenebbé. Ez senkinél nem tudatos, de az igazat megvallva nehéz vidámnak lenni ilyen vészjósló időkben. Noha többször nevetünk fel az udvarban és a folyóson, mindannyian jól tudjuk, ez nem kis erőfeszítésébe kerül az illetőnek. Többször vitatkozunk egymással, sokkal előbb szólunk be időnként a másiknak, de hála Istennek senki nem haragszik meg a másikra tartósan. Több a negatív gondolat, vélemény. Mindenki rettentően várja azt, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak és mind visszatérhessünk a megszokott kerékvágásba. Igaz jól tudjuk, ez nem mostanság fog bekövetkezni, ha egyáltalán bekövetkezik még.

Mostanra odáig jutottunk, jutottam, hogy nem tudom, meddig fogjuk, fogom ezt kibírni. Talán nem mondok újat, ha kijelentem, az idős lakók között is jó néhányan jártak ki a bezárást megelőzően és intézték ügyes-bajos dolgaikat vagy látogatták valamely közeli hozzátartozójukat. Esetleg odakinn nem is sejtik az emberek, hogy itt benn élnek fiatalok is, és fiatalos idősek egyaránt, akik aktívan, tevékenyen élik, élnék a mindennapjaikat, ha azokba nem rondítana bele az aktuális vírushelyzet. Kimondhatatlanul hiányzik a szabadság, a vele járó élet, a család, a barátok, a munka és az értelmes tevékenységek. Szeretnék már egyedül kinn a szabadban ücsörögni.

Szomorú látni a cél nélküliséget, kedvetlenséget és végtelen ingerszegénységet azokon, akik korábban életörömtől, tetterőtől duzzadtak. Az idősek, öregek nehezen viselnek el mindent, ami változással kapcsolatos, ezt nem tudja senki, aki nem jártas ebben a zárt, intézményi miliőben, hogy mekkora csapás a szabadság, a rokonok, barátok elmaradása. Sajnos sok ember a hozzátartozók hiánya felett érzett szomorúságba megy leginkább el.

Egyikünk sincs formában, tehát valóban úgy élünk, hogy csak vagyunk. Senki nem nagyon csinál semmit, a napok úgy telnek-múlnak, hogy nem történik semmi, csak hullunk bele a mindenségbe. Valósággal rettegek az egyforma mindennapoktól, a jövőtől egyaránt és kérdések özöne sorakozik bennem. Meddig tart még a mostani zárás, mennyit lehetek majd szabadon, mikor jön a következő etap, meddig fognak tűrni a munkaadóim, lehet-e még munkám ilyen feltételek mellett, nem fogok-e megőrülni a hosszú bezártságtól, valamint a sok rossz dologtól és negatívumtól???

Sajnálatosan nem történik egyéb, mint ébredés, reggeli tisztálkodás, reggeli étek elfogyasztása, délelőtt lógás az udvaron vagy az osztályodon, fél tizenkettő magasságában ebéd, fél egy körül délutáni fekvés, ami háromig tart, aztán ismét ugyanaz, mint délelőtt, este fél hatkor vacsora, aztán a nap végét jelző fél kilences fekvéssel zárul egy nap.

Tehát ennyi bezárt időkben az intézményi élet. Inger és eseményektől, változatosságoktól mentes. Azonban számos kedves, idős embert mondhatok barátomnak, ami óriási megtiszteltetés, még nagyobb öröm nekem. Szeretnék az idős barátaimmal kapcsolatos néhány bús történetet megosztani.

András bácsiról szól az egyik. Tudni kell róla, hogy négy éve él a feleségével együtt egy szobában az intézményben, valamint hatvankilenc éve házasságban. A néni súlyos betegsége miatt kényszerültek ide beköltözni. András bácsi példaértékűen áll mindenhez, ami bármilyen módon feleségéhez fűződik. Szereti, gondozza és körülveszi őt az év mindennapján. A lezárás első napjaiban adott hangot annak a félelmének, miszerint ők anélkül és oly módon fognak elhunyni, hogy a gyermekeik bejöhetnének tőlük búcsút venni. Féltette szeretett feleségét, mert rengeteget aludt, alig evett valamit és alacsony vérnyomás is sújtotta. Ezeket én mindig lehurrogtam és igyekeztem András bácsit megnyugtatni. Aztán pár héttel később András bácsi felesége örökre elment. Iszonyú volt látni az öreg fájdalmát, ami ha az együtt töltött hatvankilenc évet nézzük teljes mértékben érthető. Fájt nézni a bácsit, aki máskor derűsen és pajkosan mosolygott és viccelődött. Arcát most a gyász mély barázdái torzították, szemei körül fekete karikák sötétlettek. Aztán úgy éreztem, kissé kezd magához térni, amikor azt mondta nekem egy nap:

- Úgy érzem, én ezt a veszteséget már nem fogom kiheverni és majd meglátja, hamarosan elmegyek a drága feleségem után.

Azt hittem megszakad a szívem ezeket a szavakat hallva.

A másik két eset egy bácsihoz és egy nénihez kötődik.

Egy késő délután az osztályunkon ültem, amikor Ákos bácsi épp a sajátjára tartott. Megkérdezte, hogy vagyok, milyenek a napjaim, majd elkezdte mondani:

- Tudod, most felmegyek a szobámba, megvacsorázom, aztán lefürdök és végül lefekszem. Arra kérem a Jó Istent, hogy reggel ne ébredjek már fel, s így legalább szabaddá válhatnék.

Mindezt óriási fájdalom hallani egy olyan ember szájából, aki ugyan öreg, ám teljesen ép testileg és szellemileg egyaránt.

A harmadik, s egyben utolsó történet Eszti néniről szól. Szokatlanul meleg napsütés aranyozta a kertet, amit imádok, s természetesen mentem a napsütés után, amíg lehetett. Eszti néni is a kertet járta. Hiába van már jóval nyolcvan felett, ha testileg-szellemileg remek formát mutat, ráadásul mindig fitt és nőiesen csinos is. Ezek miatt is ért váratlanul, amikor mondhatni kellemes beszélgetésünkkor egyszer csak azt mondta:

- Tudja, nagyon bízom abban, hogy az ünnepeket már nem fogom megérni itt. Annyira nem bírok már semmit, ami ezt a helyet jellemzi.

S ha még azt is hozzáteszem, hogy elmondta a teljes nevét, méghozzá nem másért, minthogy esetleges halálakor tudjak érdeklődni utána. Ekkor is fájt a szívem, hisz ő és a bácsik is önellátóak, kvázi nem függenek senkitől, mégis nehezen viselik a teljes bezártságot.

Ritka vendég minálunk az önfeledt vidámság. Tehát így telnek a napjaink. Alszunk, eszünk, tisztálkodunk, néha filmezünk és kicsit beszélgetünk, de igazán semmi sem tud feloldozni minket az örökös egyformaság rabságából. Azt gondolom, ha ez az egész vírussal kapcsolatos dolog négy-öt esztendővel ezelőtt történik, én amilyen forrófejű, hirtelen voltam, már biztosan beleőrültem volna mindabban, ami most van. Hálás vagyok Istennek, amiért megvárta lelki fejlődésem jelen lépcsőfokát.

Jelige: Love66

KORONAVÍRUS

Kétezerhúsz egy teljesen más évet hozott el nekünk, egy vírust. Minden Kínából indult el, egy ottani városból, Vuhanból. Ezt a vírust úgy hívják, hogy KORONAVÍRUS. Először mindenki azt gondolta, hogy ide nem juthat el, csak ott van a baj, majd szép lassan az egész világot megfertőzte. Sokan haltak meg benne, a médiában, az utcán hallani lehetett a rémtörténeteket, hogy hol, melyik városban hányan haltak bele, hányan fertőződtek meg benne. Az emberek saját maguk és barátaik ellen fordultak, mindenki egyre eltávolodott a másiktól. Féltünk, rettegésben voltunk, mert nem lehetett tudni, hogy ki a fertőzött és ki az, aki még nem kapta el a vírust.

Minden olyan apokaliptikus volt, mintha egy zombik által uralt filmben lettem volna. Az emberek megrohamozták a boltokat, és felvásároltak rengeteg élelmiszert, konzervet, húsokat, cukrot, lisztet, élesztőt, wc-papírt. Így ezeket sehol sem lehetett utána beszerezni egy jó darabig. Mindenki bepánikolt, az egész világ, azt hittem, hogy itt van a világvége. De nem, csak az emberi mohóság érte el az emberek ezreit. A felvásárlási láz egy kicsit engemet is megfertőzött, de én nem vásároltam fel mindenből karton számra, csak egy darabbal többet vettem a szükséges dolgokból.

Aztán az első nap óta, amikor megtudtuk, hogy elért minket is a vírus, regisztrálták hazánkban is az első fertőzött beteget, már egy év eltelt. A helyzet nem sokban változott, talán csak annyiban, hogy már nincs felvásárlási láz, viszont az emberek élete megváltozott, fenekestül felfordult. Rengeteg szabályt kell betartanunk: időkorlátot szabtak ki, hogy meddig lehetünk az utcán, ami azt jelenti ki, hogy este nyolc és hajnali öt között nem tartózkodhatunk kint az utcán. Mindenhol kötelező a maszk viselése, már köztereken is. A másfél métert be kell tartani emberek között. Bezártak az iskolák, online tanulásra álltak át, és a nem létszükségletű boltok is bezártak, például ruházati boltok. Minden, ami nem fontos az életben maradásunkhoz. Ugye, hogy olyan, mintha egy zombis filmet forgatnának a világban? A zombik fertőzöttek valamilyen vírus miatt, most meg az emberiség is egy ilyet él át.

De már unom. Mindenhol csak azt hallani. Hord a maszkot! Moss kezet! Fertőtleníts! Már lassan a csapból is ez folyik. Megbélyegzi az életünket. Egyedül vagyok! Mindenki bezárkózott. A barátaimmal is csak online tartom a kapcsolatot. Az emberek félnek egymástól, ezt látom az utcán, mindenhol. A régi ismerősök nem ismernek fel a maszkban, csak úgy elmennek mellettem.

Reméljük, hogy a végén nem csak egy maroknyi ember marad a bolygónkon és küzd meg az életben maradásért. Reméljük, hogy ezt a vírust tényleg le tudjuk győzni, és nem leszünk mi is fertőzött élőholtak.

Jelige: L. Tury Lehel

Megálló

Jean-Pierre állt a tükör előtt. A hajnali napsugarak ráérősen lopakodtak keresztül az otthonos, csendes kis lakás ébredező ablakain, s pajkosan megkerülve az ásítozó ajtószárnyak lágyan kitárt karjait, besurrantak egészen a fürdőszoba mélyére, a párásan sóhajtozó Tükörig. Az álmosan kelő nap kósza sugarai megvillantak a kristálytisztán csillogó Tükör ragyogó két orcáján, s kedvesen simogató lágy kacérsággal szaladtak végig Jean-Pierre tökéletesen férfias arcélén. Jean-Pierre a tőle megszokott határozott, fürge mozdulataival nyitotta meg a szikrázóan fénylő csapot, két mindig ápolt kezét a friss üdeséggel csorgó víz alá tartotta s enyhén előre hajolva arcába csapta a tenyerében lubickoló pezsdítő víz hideg némaságát. A csordogáló víz épp oly magányosan csapódott Jean-Pierre arcához, ahogyan ő maga távozott- s érkezett haza minden áldott nap az otthonos kis lakás szótlanságába, immáron öt éve. A hófehér, makulátlanul tiszta mosdókagyló felett, az örök némaságban figyelő Tükör minden reggel s minden kora este szorgosan igyekezett magába szívni a megcsillanó ablaküvegeken és ajtószárnyakon át beosonó napsugarak pajkosan kergetőző fénynyalábjait, s azok cirógató melegségét, hogy azután Jean-Pierre arcára irányíthassa az összegyűjtött kóbor kis sugarak minden cseppnyi odaadó meghittségét és szeretetét. Jean-Pierre két tenyerével a mosdókagylóra támaszkodott és egyenesen a Tükör két szemébe nézett. Nem szólt, csak nézte. A Tükör is nézte Jean-Pierre-t, s nem tudta eldönteni, hogy a férfi arcán a hajnali frissítő mosdás üde vízcseppjeinek lassan elfolyó táncát látja-e vagy a magánytól örökké szomorú tekintetéből kibuggyanó könnycseppek keserű koszorúit.

Jean-Pierre előző délután is tett egy kört a városban, mint általában oly sokszor, mikor elunta a társtalan mindennapokat, mikor elunta a lakályos falak némaságát. Amikor emberi szóra, társaságra vágyott, elzárta a pandémiától harsogó televízió fullasztó zaját, fogta elegáns, bokáig érő szövetkabátját, vette nyúlszőrből készült, ízléses fedora kalapját, s beballagott a városba. A késő délutáni, alkonyatokba hajló sétákon, a kijárási korlátozás nyomasztó súlyával vállán hallgatta, figyelte a város zaját, a siető emberek tovafutó szavait. Az élettől nyüzsgő Holt Remények Nagykörútján sétált, amikor útjába akadt egy ottfelejtett, egymagában szomorkodó Pad, kinek a hosszú s élettől zajos körúton közel s távol nem volt társa. A szótalanságba dermedt Vén Pad felcsillanó szemekkel kínálta hellyel Jean-Pierre-t. No, öreg barátom - gondolta Jean-Pierre - te is magadban, akárcsak én. S a Vén Pad alázatos büszkeséggel ragyogott fel, ahogy a férfi a felkínált, mélybarna magány hideg ölelésébe süppedt. Ültek ketten a körúton, a Vén Pad és Jean-Pierre. Kis idő múltán aztán társaságuk is akadt, s így már többed magukban múlatták az időt a kapkodó város napszentületében, a szürkületben fáradtan siető emberek forgatagában. A Holt Remények Nagykörútjának kanyargó végénél állt a Boldog Álmok Tere, ahonnan a kis Chloé, a kedvenc rongybabáját vigyázva a hóna alatt szorongatva sietett a Holt Remények Nagykörútján álló buszmegálló felé. A megálló mellett, a Vén Pad társaságában, ott üldögélt Jean-Pierre. Egy ideig mindketten csendesen fürkészték egymás arcát, majd a kis Chloé így szólt:

- Szervusz! Ő itt Blanche - nyújtotta maga elé a féltve őrzött rongybabát - ő a legjobb barátom. És ők? Ők a te barátaid? - bökött ujjával Chloé kíváncsian a Jean-Pierre mellett ücsörgő hat alakra: mindannyian negyven körüli férfiak voltak, valahonnan Clermont-ból. Száraz, keserű modorukat jól kiegészítette a ruházatukból szivárgó kesernyés, égett tölgyfaillat, mely a szénégető boksák szürkén kanyargó füstoszlopainak világát sejtették. Jean-Pierre volt a legmagasabb köztük, s ő csak ott ült, elegáns, bokáig érő szövetkabátjában, zöld színű nyúlszőr kalapjában, melyből ötvenhárom évnyi súlyos emlék nyomta láthatatlanul pallérozott fejét. A hat bohém, üresfejűnek tűnő barát pont ugyanilyen kalapot viselt, csak éjfekete színben, noha ők hatan sokkal-sokkal könnyedebben voltak öltözve. Egyforma, elegánsan lenge fehér inget viseltek, fekete nyomtatott felirattal s valami furcsa, Chloé számára ismeretlen, bordó színű, virág formájú ikonnal mellkasukon. Jean-Pierre minden barátját máshogy szólította, balról jobbra haladva így ültek sorban: A Magány, Az Elhagyatottság, A Veszteség, A Csalódás, A Fájdalom és Az Üresség.

Ám valójában, a fekete kalapos, fekete-fehér inges köpcös kis alakoknak ugyanaz volt a becsületes nevük: Jim Beam Kentucky Straight Bourbon 40% 0,05 L.

Jelige: Nézz rám a buszon

Útitársak

Hol volt hol nem volt, az oltásnak még innen, de a koronavíruson már túl, élt egyszer egy lány, akit Júliának hívtak. Júlia egy nagyon kedves, tiszta szívű teremtés volt, akinek a szíve csordultig telt szeretettel, és nagy örömét lelte benne, ha adhatott belőle embertársainak is. Ezért aztán szívesen fordult meg olyan helyeken, ahol sok emberrel találkozhatott. Ahogy telt-múlt az idő, és Júlia kislányból nagylánnyá cseperedett, egyre jobban kezdett vágyni arra, hogy a szívében rejlő szeretet nagy részét egyetlen egy embernek adhassa, annak, aki majdan élete párja is lesz. Ezért aztán nagy buzgalommal keresni kezdte ezt az embert. Őt kereste a koncerteken, a fesztiválokon, a romkocsmákban, a szilveszteri bulikon, a társasjáték partikon és a kávéházakban. Mígnem egy napon aztán nem kereshette többé. Ugyanis egy veszélyes világjárvány ütötte fel a fejét a Földön, és mindenkinek otthon kellett maradnia. Nem volt több koncert, és bezártak a romkocsmák is. Az emberek csak a munkahelyükre, orvoshoz, és boltba mehettek, ha ki akartak mozdulni otthonról. Júliának minden reménye odalett, hogy hamarosan megismerheti végre a lelki társát.

Telt-múlt az idő, és Júlia egyre szomorúbbnak és szürkébbnek érezte magát. Minden nap ugyanolyan volt, buszozás és HÉV-ezés a munkába majd haza, miután megvolt a kötelező napi robot. Nem történt semmi, és alig találkozott valakivel. Szinte csak a munkahelyén és a tömegközlekedési eszközökön lehetett emberek között. Szívének ragyogása napról-napra csökkent, és a remény is, hogy hamarosan újra lesznek majd társas események, ahol szíve rátalálhat másik felére.

Múltak a napok, hetek, hónapok, mígnem Júlia azon kapta magát, hogy lassan már egy éve nem történik semmi, ha meg mégis, az biztosan valami rossz dolog. Fertőzés, betegség, halál, szomorúság. Egyszer csak Júliának elege lett. "Ez így nem mehet tovább!" - gondolta magában. Elhatározta, hogy tenni fog ez ellen, és újra visszacsempészi a színeket a hétköznapokba. Azzal eme gondolattól felvidulva önfeledt zenehallgatásba kezdett, ugyanis éppen a buszon ült, és eközben ez volt a legkedveltebb elfoglaltsága. Lehunyt szemmel hallgatta egyik kedvenc együttesének slágerét, mely a "Nézz rám a buszon" címet viselte, és anélkül, hogy észrevette volna, félhangosan énekelni kezdett:

"Barna a haja, a szeme kék,

Cipője kopott, nekem elég.

Ő az igazi, csak az enyém,

Velem utazik épp, ahova én"

Egyszer csak valaki nekiütközött a jobb könyökének, ami lelógott az ülésről. Erre Júliának kipattantak a szemei, és hirtelen ott állt előtte a fiú, akiről a dal szólt. Barna volt a haja, meglehetősen kopott a bakancsa, és egyenesen Júlia szemébe nézett lélegzetállítóan kék tekintetével. Az arca többi részét sajnos nem láthatta, ugyanis azt az FFP2-es típusú maszk eltakarta. De Júliának ennyi is elég volt ahhoz, hogy elálljon a szava, még a fülhallgatója is kiesett a füléből! A fiú a folyosó túloldalán lévő ülésen helyezkedett el, és az út nagy részében a telefonjába merült. Júliának még akkor is hevesen dobogott a szíve, amikor megnyomta a leszállásjelzőt. Felállt a helyéről, majd döbbenten vette tudomásul, hogy a fiú is így tesz. Együtt szálltak le és indultak el a hosszú utcán. Mikor Júlia megérkezett a házukhoz, még sokáig követte tekintetével az egyre távolodó fiút. Aznap este a titokzatos, kék tekintetű fiúval álmodott.

Másnap reggel Júlia szokásához híven késésben volt. Megint félálomban nyomta ki az ébresztőjét, és mire újra magához tért, már csak 10 perce maradt, hogy elérje a buszt. Villámgyorsan készült el, még csak nem is fésülködött, és futva tette meg a buszmegállóhoz vezető utat. Mikor megérkezett, látta, hogy a kék szemű fiú is ott van. Júliának eszébe se jutott, hogy ha tegnap egy helyen szálltak le, az jelentheti azt is, hogy ma ugyanott szállnak majd föl. "Jaj, ráadásul ma borzalmasan nézek ki, csapzott a hajam, és a futástól le is izzadtam! Hogy lehettem ennyire buta, hogy erre nem gondoltam?"

A fiút akár zavarta Júlia csapzott haja, akár nem, megint csak vele átellenben helyezkedett el a buszon, csak a keskeny folyosó választotta el őket egymástól. Teltek múltak a napok, és Júlia minden reggel és este találkozott a fiúval a buszon, aki mindig ugyanott szállt le, ahol ő, akármelyik irányba is utaztak. Egy idő után Júliának már olybá tűnt, mintha a fiú nem is egy titokzatos ismeretlen lenne, hanem egy régi, kedves ismerős. Amikor meglátta, hogy a fiú a HÉV-ről leszállva a buszmegálló felé tart, már messziről mosolygott rá. Remélte, hogy a fiú a szemén is látja a mosolyt, ugyanis a szabályoknak megfelelően Júlia is maszkot hordott.

Egy napon aztán a fiú nem jött, se reggel se este. Júlia nagyon szomorú volt, de remélte, hogy talán csak rosszul érezte magát, és szabadnapot kért aznapra a munkahelyén. De a fiú másnap se jött, és harmadnap se. "Jézusom, csak nem elkapta a vírust?" - esett kétségbe Júlia. Ha így is van, remélte, hogy hamar felépül, és 10 nap múlva újra láthatja majd. Azonban a fiú 10 nap múlva se jelent meg reggel a megállóban. Júlia szívét, ahová éppen csak kezdett visszaköltözni a napsugár, megint szürke fellegek árnyékolták be. "Olyan bolond vagyok, miért nem szólítottam meg, amíg még volt rá lehetőségem? Lehet, hogy most már soha többé nem látom viszont."- szomorkodott magában. Mígnem egyszer csak eszébe jutott a pár héttel ezelőtt tett fogadalma önmagának, hogy nem hagyja magát többé elmerülni a hétköznapok szürkeségében, hanem visszacsempészi bele a szivárvány színeit. "Lehet, hogy csak megváltozott a beosztása, vagy vett egy autót. De ez még nem ok arra, hogy soha többé ne buszozzon, vagy ne menjen a megálló közelébe." Júliának fergeteges ötlete támadt. Plakátot készít a fiúnak! Mások elveszett kiskutyáikat keresik ily módon, ő miért ne kereshetné a fiút, akit lehet, hogy neki szánt az ég? Feltűnő, színes plakátot készített, hogy biztosan mindenki szeme megakadjon rajta. A szövege így szólt:

"Keresem.....!

Azt a fiút, akivel pár héttel ezelőttig minden reggel és este együtt buszoztunk. Te is mindig ott szálltál fel és le, ahol én. A hajad barna, a szemed kék, és kopott bakancsot viselsz. Az utazásaid során rendszerint a telefonodba merülsz, én zenét hallgatni szoktam. Sokszor ültél le a velem átellenes ülésre. Régóta nem láttalak, és hiányollak! Jó lenne téged megismerni. Ha esetleg olvasod ezt a plakátot, és Te is szívesen megismernél engem, találkozzunk a Dunaparton vasárnap délután 5 és 6 óra között. A szomorú fűzek tövében lévő széles sziklán várok majd rád:

Hajdani útitársad, a hosszú szőke hajú lány, aki mindig loholva érkezik a megállóba reggelente"

Júlia ujjongó szívvel, tele izgalommal helyezte el a plakátot a buszmegállóban. Eddig még csak filmekben látott ilyet, de most ő maga is részese lehet egy ekkora kalandnak! Tűkön ülve várta, hogy vasárnap legyen, hátha a fiú már el is olvasta a felhívást, és ott lesz délután a Duna-parton. Már 5 óra előtt odaért és elhelyezkedett a széles sziklán. A parton voltak még mások is, de egyikük se a buszról ismert idegen. Már majdnem 6 óra volt, mikor felbukkant egy fiú, aki céltudatosan hozzá igyekezett. Sajnos nem a kék szemű ifjú volt az.

• Szia! Te hagytad azt a plakátot a buszmegállóban? - kérdezte.

• I-igen. - felelte Júlia bizonytalanul.

• Látom nem jött el a herceged, szerintem már nem is fog. De én éppen barátnőt keresek, lenne kedved ismerkedni?

Júlia gondolkodóba esett. Az új fiúnak is szép szeme volt, de nyomába se ért az útitársáénak. Elfogadja a kínálkozó lehetőséget, vagy jöjjön el jövő héten is a titokzatos ismeretlenre várva? Lehet, hogy még nem is látta a plakátot....

• Ne haragudj, de még bízom abban, hogy eljön, akire várok.

• Te tudod. - azzal a fiú sértődötten elvonult.

Júlia kicsit csalódottan kullogott haza, de reménykedett benne, hogy a fiúnak csak időre van szüksége, hogy észrevegye a plakátot. Hamar eljött a következő vasárnap is, és Júlia ismét kint ücsörgött a Duna-parton kedvenc sziklája tetején. Ezúttal olvasnivalót is hozott magával, hátha akkor nem zavarják meg mások, mint a múlt héten. De a fiú megint nem jött el. "Még nincs veszve minden remény! Lehet, hogy csak rossz helyre tettem a plakátot, vagy kéne még egy az út túloldalán lévő megállóba is. Azzal Júlia inspirációtól túlfűtötten hazarohant, és készített még nem is egy, hanem három plakátot! Kirakott egyet abba a buszmegállóba is, ahol hazaérkezve mindig együtt szálltak le, és egyet-egyet a városban lévő közös le-és felszálló helyeikre is.

A következő vasárnap Júlia már egészen biztos volt benne, hogy a fiú el fog jönni. A legcsinosabb ruháját és a legszebb maszkját öltötte magára, úgy várta a kék szemű ismeretlent a Duna-parton. De a fiú szemeinek igéző kékje helyett egy másfajta kék szín bukkant fel a Duna-part fái között. Két rendőr közeledett a fűzfák alatti sziklán ücsörgő Júlia felé. Az egyikük így szólt:

• Hölgyem, maga helyezett el illegálisan több plakátot is a helyi buszmegállókban? - Júlia döbbent arcot vágott:

• Illegálisan? Én nem tudtam, hogy ez illegális!

• Hölgyem, a buszmegállók magántulajdonban vannak, bármiféle plakát/hirdetés önkényes kihelyezése törvénysértő. Ha hirdetni akar, akkor fizetnie kell a buszmegálló tulajdonosának.

• É-én nem tudtam, nagyon sajnálom! - Júlia kétségbe volt esve. Lehet, hogy börtönbe viszik? - Most mi lesz?

• A plakátokat már eltávolítottuk, de a törvény az törvény, meg kell bírságolnunk, sajnálom.

Júlia hálát adott a Teremtőnek, hogy nem kell börtönbe mennie, de sajnos egy lyukas garas sem volt nála, hogy kifizesse a bírságot.

• Sajnálom, de haza kell mennem, mert nincs nálam pénz. - mondta a rendőröknek.

• Semmi probléma, elkísérjük! - válaszolta az egyik rendőr.

Azzal két oldalról közrefogták Júliát mint a testőrök, hogy hazáig kísérjék. A hazavezető utca nagyon hosszú, és forgalmas volt, a járókelők tágra nyílt szemekkel bámulták a mellettük elhaladó menetet. Még az autósok is lelassítottak, hogy megfigyeljék, kit állítottak elő a rendőrök. Júlia, aki más helyzetekben nagyon élvezte, ha rá irányul a figyelem, most majd elsüllyedt szégyenében, és magában fohászkodott, érjenek már oda a házukhoz.

Egyszer csak Júliának feltűnt, hogy az egyik kapualjból kilépett valaki, és feléjük vette az irányt. Mit ad Isten, a buszról ismert, kék szemű fiú volt az! Júliának az egekbe szökött a pulzusa, és már nem érdekelte többé se a bírság, se a rendőrök. Itt van végre az alkalom! De mit mondjon a fiúnak? Kérdezze meg, hogy tényleg nem látta egyik plakátot se, vagy csak nem viszonozza az érdeklődését? Kérdezze meg, hogy van-e barátnője, hátha ez az oka annak, amiért soha nem szólította meg őt a buszon? Azonban mire a fiú melléjük ért, torkára fagytak a szavak, és egy árva kukkot sem tudott kinyögni. Ekkor hirtelen a titokzatos kék szemű fiú a rendőrökhöz fordult és így szólt:

• What did this poor girl do? - Júliának elég jó volt az angoltudása ahhoz, hogy kristálytisztán értse az elhangzott szavakat: "Mit vétett ez a szegény lány?" Ekkor Júliának végre összeállt a kép: a fiú külföldi! Fogalma sem volt róla, hogy a plakát neki szól, nem is értette, hiszen magyarul volt! A rendőrök kedélyesen elcsevegtek a fiúval, akinek nagyon tetszett a történet, látta is a szóban forgó plakátokat, mikor arra járt, és az egészet nagyon romantikusnak találta. Azt a rendőrök nem mondták el, hogy szó szerint mi állt a plakátokon, így a fiú még mindig nem jött rá, hogy az egész neki szólt. De annyira magával ragadta Júlia kreativitása és a történet bája, hogy annak ellenére, hogy a másik irányba indult, visszafordult, és hazáig kísérte Júliát a rendőrökkel. Miután Júlia kifizette a bírságot, a rendőrök odébb álltak, így kettesben maradt a fiúval. Júlia lesütött szemmel állt, zavarban volt, nem igazán tudott mit mondani. Ekkor a fiú törte meg a csendet, és angolul így szólt Júliához:

• Elárulod, hogy mi állt azokon a plakátokon?

• Persze. Az állt rajta, hogy keresem azt a barna hajú, kék szemű, kopott bakancsos fiút, akivel régen sokat buszoztunk együtt, de az utóbbi időben nyoma veszett, és hiányzik, és ha ő is szeretné, szívesen megismerném.

• De hisz ez én vagyok! - eszmélt rá a fiú. - Emlékszem, szinte minden áldott nap együtt jöttünk-mentünk. Én is mindig nagyon örültem ám, amikor megláttalak, mindig szándékosan a közeledbe ültem a buszon, de megszólítani nem mertelek. Aztán átkerültünk home-office-ba, ezért nem kellett többet bejárnom.

• Nahát, ez eszembe se jutott! - mondta Júlia és szidta magát, hogy a legvalószínűbb megoldás meg se fordult a fejében.

A fiatalok még hosszú órákon keresztül beszélgettek, kiderült, hogy a titokzatos kék szemű fiút Romannak hívják, és Erasmus szakmai gyakorlatra jött Magyarországra Lengyelországból. Nagyon mély benyomást tett rá, hogy Júlia már három hete várja őt a Duna-parton, és szívből sajnálta, amiért nem értette a plakátot, pedig már első alkalommal elment volna. A két fiatal ezek után gyakran meglátogatta egymást, hiszen csak pár perc sétányira laktak egymástól. És miután Romannak újra be kellett járnia a munkahelyére, mindig együtt utaztak a buszon, de immáron egymás melletti üléseken ülve, szorosan összebújva, egymás kezét fogva.

Itt a vége, buszozz el véle!

Jelige: Baboka

(szerzőnk kiskorú)

Hibát hibára

A szokásaimmal ellentétben korán lefeküdtem aludni. Az agyam viszont dübörgő gépvárosként zúgott. Annyira pörögtek a fogaskerekek, hogy még az ablakon át behallatszódó zápor hangja se tudott megnyugtatni. Pedig igazán szeretem az esőt, sokszor csak úgy kiállnék az ég alá, és hagynám, hogy bőrig ázzak.

Állandóan csak ezen gondolkodom. Már senkivel nem tudok úgy beszélgetni, hogy ne erről kérdezzen. Illetve senkinek nem tudok olyat mondani, hogy meg is elégedjen vele. Ha pedig azt válaszolom, hogy nem tudom, akkor valami életcél nélküli, semmit nem tudó fiatalnak gondolnak. Nem mondják, de látom a szemükben. Ha végül azt mondom, hogy tanár szeretnék lenni, akkor ez már valamennyire megfelel. Ilyenkor már csak az emberek fele néz rám nagy, lenéző szemekkel. Utána pedig lelkesen újságolják, hogy ők, a gyermekük, vagy az unokájuk, mennyivel "jobb", megbecsültebb szakmát tanulnak. Az ismerőseim másik fele támogat. Szokták mondani, hogy tényleg látszik, mennyire szeretem a gyerekeket illetve ők is engem, és hogy a tesómmal is milyen jól bánok.

Ezeken gondolkodtam én aznap éjjel, majd sós ízzel számban, az eső bódító illatának köszönhetően végre elaludtam.

A negyedik ébresztőre ébredtem fel. A redőnyön beszűrődött a fény. Árnyékok táncoltak a falakon. Elkezdődött egy újabb nap. Kettesben voltam ma is az öcsémmel. Az online oktatásnak köszönhetően tanárrá válhattam. A saját kötelességeim után Bálint feladataihoz is hozzákezdtünk, a szerda kihívása az olvasásfelmérés volt.

Ültünk az íróasztalomnál. Én az ágyam szélén, a telefonommal a kezemben, Ő a fekete nyikorgó forgószékemben. A határidő ablakon való kopogtatása nem igazán könnyítette meg a helyzetünket. Mintha ez bármit is érne jó nagyban kinyomtattam az olvasásra váró szöveget, hátha ez segít Bálintnak. A feladat annak a lemérése volt, hogy az elsős diák ismeretlen szöveg olvasásakor mennyi szótagot képes elolvasni egy perc alatt. Hagytam, hogy elolvassa egyszer, de amikor a címben a szegény búbos bankából púpos banka lett, akkor már tudatosult bennem, hogy ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Amikor először megpróbálta élesben, és csak a második mondatig jutott el, a szemembe nézett és érezte, hogy ez nem lesz elég. Sebaj, biztos mások is csaltak - gondoltam. Megpróbálta még egyszer, és még egyszer és még egyszer. Egyre ércesebb hangon. Majd hatalmas krokodilkönnyekként kitört belőle a feszültség. Sírt. Hisztizett. Tehetetlen voltam, nem tudtam segíteni rajta, mondhattam már neki bármit. A nővéreként nyugtattam, hogy ezt simán megcsinálod. Mint felelős felnőtt - vagy valami olyasmi - próbáltam mondani, hogy ne hisztizz, le kell adni, ez az utolsó feladat, utána mehetsz pihenni. Mint tanárszerűség próbáltam elmagyarázni, hogy melyik betűket ne keverje. Utolsó ötletként fel is olvastam neki, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban elvettem az önbizalmát. Hibát hibára. Dicsérhettem én, vigasztalhattam, de a legnagyobb probléma én voltam.

Este zuhanyoztam, jól esett, hogy perceken keresztül fejemre zúdíthattam a forró víztömeget. Végül, szokásaimnak megfelelően későn feküdtem le aludni. A gondolataim élesen repkedtek. Fojtogatott a szobám levegőtlensége. Ekkor éreztem csak igazán magam céltalan fiatalnak.

Jelige: ALPAKA

Otthon felejtett

Bizonyára mindenki számára óriási jelentéssel bír, talán mulatságos vagy akár kellemetlen helyzetek is eszünkbe fürkésznek, ha azt mondom, állandóan otthon felejtettem a maszkomat. Volt, amikor nagy szerencsémre a kapuban feleszméltem, hogy az bizony elengedhetetlen kellék, de adódott olykor, hogy iskolába menet vissza kellett forduljak. Mentségemre szóljon, egyszer sem késtem még le a vonatot miatta, de szerintem nem kell magyarázkodnom, mondhatni mindennapos probléma lett az életünkben. Viszont már nem felejtem itthon a maszkomat. Az iskolák felejtettek el kinyitni, én pedig ennek következtében itthon felejtődtem.

Itthon felejtődve szemlélem a pandémia okozta történéseket. Néhanapján kicsit sokallom, kimerít mentálisan, ilyenkor a cikk címe elolvasása után egyszerűen csak továbbgörgetek. Adódik olykor, hogy ez nem áll módomban, hiszen ha családtagom nem is érintett, egy községben élek. Köztudott, hogy a falvakban, a községekben általánosságba véve mindenki ismer mindenkit, ezáltal a hírek gyorsan terjednek, és mindenkihez elérnek. Ebből adódóan, ha valaki a világjárvány áldozatává válik, nem csupán a hozzátartozóik viselik szívükön. Az egész község együtt érez, reménykedik. Ha mindenki rémálma bekövetkezik, az egész község gyászba borul.

Mostanság sokszor felcsendül a mondat, mi szerint mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Én sosem állítottam ezt, most sem teszem. Az egy bekezdéssel feljebb leírtakat alapul véve, képes vagyok felmérni a helyzetet, hogy van a bezártságnál sokkal nagyobb probléma is. Néha mégis megfeledkezem minden másról, és csak arra gondolok, mennyire megváltoztatta a mindennapi életemet a világjárvány. Egészen egy évvel ezelőttig minden egyes napomnak megvolt a maga varázsa, a maga miértje. Felkeltem, és elindultam az iskolába. Vonatra szálltam, ugyan csak hét percet töltöttem rajta, de az a hét perc hangulatosan telt. Ott egy őzike, ott egy nyuszi. Ott van még egy őzike, és még egy nyuszi. Ott több is. Leszálltam, bementem az iskolába. Bementem, hiszen ez a kötelességem. Bementem, hogy tanuljak, és ezzel a jövőmhöz hozzátegyek. Bementem, hogy a számomra érdektelen órákat is végig üljem a kedvenc órámért. Bementem, hogy találkozhassak a barátaimmal. Bementem, hogy találkozhassak a tanáraimmal. Bementem, mert egy nagyon jó osztályközösség tagja lehetek. Többségében minden nap ugyanazokért a dolgokért keltem fel, mégis minden nap más, különleges volt. Viszont az elmúlt egy év mondhatni minden egyes napja ugyanúgy telik. Felkelek, és ágyban maradva bejelentkezek az online órákra. Lelkiismeretes, elismerésre méltó pedagógusok tanítanak, így szinte kivétel nélkül minden órát megtartanak nekünk. Ez valamilyen szinten könnyíti a bezártságból fakadó érzéseimet, mégiscsak adott az egymással való kommunikálás, és talán nem felejtjük el, hogyan kell beszélni. A személyes találkozásokat viszont akkor sem tudják pótolni.

Tudom, közhely, ha azt mondom, becsüld, amid van, mert nem tudod, mikor veszítheted el. Ez a mondat ma már sokunk életében értelmet nyert. Rengeteg embernek sokat mondok azzal, hogy munkahelyek elvesztése, napirendek felborulása, ballagások elmaradása. Másik közhely, ne válj el senkitől haraggal, mert nem tudhatod, vajon lesz-e még alkalmad a bocsánatkérésre. Az iskolák bezárása napján összevesztem a legjobb barátommal. Mint mindig, úgy gondoltam, majd megbeszéljük jövő héten, addig is hétvégén csitulnak a kedélyek. Aznap este bejelentették, hogy jövő héttől kezdve digitális oktatás lép életbe. Ugyan a vita tárgya megbeszélésre került, de már csak az online térben. Nem ölelhettem meg, és nem mondhattam a szemébe, hogy sajnálom, mert az iskolák elfelejtettek kinyitni, mi pedig itthon felejtődtünk.

Jelige: AKMEN

A Hangyák

A minap fiókokat rendezgettem - mi mást lehet csinálni ilyenkor állandóan otthon, korona vírus idején. Az egyik ősrégi dossziéból egy kis papír csúszott ki, egy fogalmazás, amilyet minden évkezdéskor irodalomórára írtunk "nyári élményeim" címmel. Valószínűleg azért kellett az ilyesmi, hogy az iskolának és a szociális rendszernek legyen valami képe arról, milyen is a család dinamikája otthon, nem kell-e valakire jobban odafigyelni. Időm, mint a tenger- gondoltam és belekukkantottam:

"Idén a nyári szünetben történt, hogy Játszottunk a verandán a húgommal, Pannival, mikor egyszer csak felkiáltott: nézd milyen jópofák a hangyák, ahogy ott vonulnak! És tényleg nagyon vicces volt: egy hosszú, vékony kanyargós csík látszott a veranda kövei közül kígyózva a nagy üvegajtó felé csupa hangyából, ahol valami résben eltűntek. Pannival közelről figyeltük, ahogy a szorgos kis lények cipelnek valami apró morzsákat vagy szemcséket. Az új nagyítómmal vettük észre, hogy a szemcsék nem mások, mint a szülinapi tortám morzsái. Vicces, hogy éppen azon a szülinapomon kaptam nagyítót apától, de ez csak most utólag ötlik fel. Mindenesetre jó kis elfoglaltság volt nekünk, ahogy a hangyákat figyeltük, még nevet is adtunk az egyiknek, amelyik feltűnt, mert a legeslegnagyobb szemcsét hordta. Popejnek neveztem el, mint az a tengerész kiskorom meséiből, aki olyan sok spenótot eszik, hogy nagyon erős lesz tőle. Aztán más játékot találtunk, játszottunk nyíllövőset, meg indiánosat a Playmobil figurákkal a homokozóban. Imádtam a hosszú nyári szüneteket. El lehetett felejteni az iskolát és csak játszani minden nap. Mondhatnám, hogy unalomig játszani, de valahogy nem tűnt unalmasnak egyáltalán. Aznap éjjel például Panni ijedten felébredt, mert azt álmodta, hogy megcsípi valami. Anya megsimogatta a fejét, megnyugtatta, ő pedig visszaaludt.

Reggelizés közben anya sikoltására lettünk figyelmesek a konyha felől. Ahogy elhúzta a szemeteskukát, egy hosszú hangya-csíkot talált valahonnan a saroktól a kukáig. Mi persze futottunk megnézni. Panni vidáman mutatott rá Popejre, most is egy óriási morzsával büszkélkedett a hátán. Anya valamiért nem találta olyan viccesnek a dolgot, elhúzgálta a dobozokat a faltól, bebújt a konyhaszekrény alá, hasalva próbálta követni, hogy hova megy a csík. Mi persze szidást kaptunk, amikor kiderült, hogy már előző nap találkoztunk velük, de nem szóltunk. Óriási ramazuri lett belőle: az egész lakást fel kellett forgatni. Anya említette ugyanis a szomszéd Béla bácsinak, hogy hangyákat találtunk, Béla bácsi pedig nagy botrányt csinált belőle. Azt hajtogatta, hogy ha nála megjelennek, akkor Anyának kell majd kifizetnie a hangyairtást Béla bácsinál is, mert ő már öreg és ő azt egyedül nem tudja megcsinálni és ha ellepik a hangyák a lakását, akkor az egy katasztrófa, nem is beszélve, ha más lakásokba is átterjed. Kiderült, hogy Béla bácsi, aki a legunalmasabb és legkellemetlenebb szomszéd volt, sokat tud a hangyákról, mert volt már kalandja velük. "Sosem fog elmúlni ez" hangoztatta, de szerintem ez csak a szokásos sopánkodása volt, mint amikor macskát látott a homokozóba kakilni és elintézte, hogy mi ne játszhassunk többet ott, amíg új homokot nem hoznak, vagy amikor "véletlenül" átcsúzliztunk pár bogyót az ő erkélyére, ami színesen összefogta a drága padlólapját, és a végén Apának kellett kifizetni, mert nem lehetett többé lemosni. Utáltuk is Béla bácsit és attól a naptól fogva ez még inkább így lett. Sőt a hangyák is mind megutálták, pedig ők aztán sokan voltak. Merthogy a Béla bácsi ragaszkodott hozzá, hogy hangyairtókat kell hívni, akik az egész lakásunkat fertőtlenítik, meg valami porral végig szórjak. És hogy utána hetekig kell figyelni, hogy nem jönnek-e vissza, mert akkor megint kell hívni őket és megint kezdődik minden előlről. Emiatt nem tudtunk a nagymamához utazni arra a hétre, mert nekem és Panninak kellett otthon rendszeresen átnézni a sarkokat, nehogy feltűnjön egy hangya, mert akkor fel kell hívni apát a munkahelyén, hogy intézkedjen. Panni órákig sírt, mert már hetek óta azt várta, hogy találkozzon Judittal, aki nagymamáék szomszédjában nyaralt mindig és ilyenkor Pannival sülve főve együtt játszottak. De ez most a hangyák miatt el lett halasztva, otthon kellett maradni.

De szerencsére nem jöttek vissza. Pontosabban láttunk egy két szegény hangyát, de azt mi titokban kivittük a kertbe a többiekhez. Bezzeg a Béla bácsi egyszer meglátott minket az erkélyről, ahogy egy papírlapon szaladgáló hangyácskával kiszaladunk és a bokorban elengedjük. Ő persze rögtön felhívta apát, aki egy fél órán belül ott termett, fizetésnélküli szabadságot vett ki, hogy újra felforgassa a bútorokat, bár összesen két hangyával találkozott. De hát neki most otthon kellett maradni óvatosságból. Mindenesetre anya süteményt sütött és áthívta azt az undok Béla bácsit teázni, hogy kiengesztelje, meg hogy ne csináljon botrányt a házban. Béla bácsi persze tovább okoskodott, megjegyzést tett még a szobánkra is: "nem csoda, hogy megjelennek a hangyák, ha ilyen rendetlenség van". Nem is játszhattunk másnap addig, míg a szobánkban nem csináltunk rendet és továbbra is otthon kellet maradnunk "hangya-ügyeletben", pedig a szomszédból hívtak a kovácsék legózni. Béla bácsi volt attól fogva a legnagyobb ellenségünk. Fel is esküdtünk Pannival titokban, hogy megbosszuljuk rajta ezt az egészet, csak még nem tudtuk, hogyan. Anyáék persze buzgón bólogattak neki udvariasan a tea mögül, de hallottam este amikor aludnunk kellett volna, hogy Apa vén bolondnak nevezte, de azt monta, vigyázni kell vele. A ház lakói még meg is bízták őt, hogy intézkedjen elővigyázatosságból, meg szórjon ki valami port a lépcsőházban.

Nem értettük, hogy ha ő a bolond akkor miért minket büntetnek az egészért? Úgy éreztük Pannival, hogy apáéknak most fontosabb a hangyás Béla bácsi, mint mi. Azt mondták Béla bácsinak igaza van, mindenkinek oda kell figyelni a tisztaságra, mert újra baj lehet. Esti mesét sem mondtak nekünk napokig, mert amikor aludni mentünk, nekik át kellett nézni a lakást újból, nehogy megint betévedjenek a hangyák. Béla bácsit is rendszeresen láttuk, ahogy a lépcsőházban gyanúsan lassan sétálgat és nézi a sarkokat. Persze hiába nézett, mi láttunk párat de ő állva még szemüveggel sem látott jól a padlóig, lehajolni meg nem tudott, mert akkor csak jajgatva tudott visszaegyenesedni. Nekünk ez persze vicces volt, de egyben fenyegető is. Az volt az új mániája, hogy a hangyák biztosan tojásokat raktak és nemsokára rengetegen lesznek. Addig beszélt anyának, míg anya kidobta az összes Rizst, mert az úgy nézett ki mint a hangyatojás és az most veszélyes lehet. Nagyon untuk már az állandó otthon maradást és hogy folyton takarítani kellet. Egy napon Apa kifakadt és azt mondta: elege van ebből a bolondból és ezt szokatlan módon hangosan mondta és nem amikor már "aludtunk", hanem úgy, hogy mi is ott voltunk. Amikor legközelebb becsöngetett az öreg, hogy megkérdezze hány hangyát találtunk, mert "fontos idejekorán észrevenni, nehogy invázió legyen belőle", apa nagyon határozott hangon elküldte és azt is megmondta neki, hogy többet soha nem akar a hangyákról hallani. Akkor sem, ha asztalhoz ülve reggeliznek velünk együtt ezren. És ha a Béla bácsi netán botrányt akar csinálni a házban, akkor apa kihívja a tűzoltókat, hogy ellenőrizzék, hogyan tárolja Béla bácsi a tűzifát a pincében az autójának a benzinkannája mellett, merthogy az sokkal veszélyesebb, mint a világ összes hangyája együtt és jobban teszi, ha a saját háza táján buzgólkodik. Béla bácsi ennek hallatán nagyon vörös lett, vett egy nagy levegőt, hogy valami nagyon mérgeset mondjon, aztán valahogy mégsem mondott semmit, hanem jó hangos trappolással elviharzott. Attól fogva alig láttuk, de ha mégis összefutottunk vele a kapunál, kényszeredetten köszönt anyáéknak majd igyekezett gyorsan eltűnni a szemünk elől. Mi megint normális család lettünk, elmehettünk több hétre nagymamához, fagyiztunk, rengeteget játszottunk, kertészkedtünk is együtt. Ha megláttunk egy hangyát, azért először megrezzentünk, összenéztünk Pannival de aztán felnevettünk és még a kertben meg is hívtuk egy óriási sütimorzsára..."

Ahogy felemelem nosztalgiától könnyes tekintetemet, alig hiszek a szememnek: A padló szegélyénél megpillantok egy pici hangyát. Pontosabban nem is lehet olyan pici hiszen jól látszik és valahogy nagyon ismerősnek tűnik. Igen ez Popej, a hangya az de ezúttal nem nagy morzsát cipel, hanem egy óriási transzparenst valami felirattal.

A Skype-hívás csengetése riaszt fel a bóbiskolásból, de a transzparens képe még ott lebeg lelki szemeim előtt jól olvashatóan: "#Maradjotthon".

Jelige: Cívislány

Karanténosított boldogság

A konyhapult mellett állt Enéh, a karanténidőszak tizenvalahanyadik napján. Érezte, hogy az elmúlt időszak a mértékletességre tanít bennünket, beosztani az erőforrásainkat. Olyan, ez, mint az egy tábla csokin megjelölt kockák halvány vonala. Mi gazdálkodunk a fizikai és lelki erőforrásokkal.

Visszaemlékezett. Kicsi korukban, amikor Nagymamáék megjöttek a boltból, az unokatestvéreivel igazságosan feldaraboltak egy tábla csokit, és nagyszüleik bonbonierjébe tették, ami édességtartóként mindig a szélső kisasztalról kacsintgatott a négy unokára. A bonbonier, mama és az unokatestvérek most 230 km távolságban, de olyan, mintha abban a pillanatban mindez ott lenne. Elevenen él benne, ahogy az édességtartó alja és teteje egymáshoz csörren, olyan volt ez, mint egy elegáns kacaj: az apró kis tárgy tudja, hogy bűnöztek az édességgel. Cinkos mosolyok mentén óvatosan visszahelyezték a tetejét, hogy az vigyázzon becses cukorrengetegükre. A csokicsenés után pedig mentek vissza a szabadba lepkét kergetni, virágot locsolni és epret szedni a kertbe. Mama bársonyos hangja és a bonbonier kacaja az, ami felnyitja az emlékeket a mostani karantén időszakban, amikor Enéh meglátja az édességet az albérletben lévő konyhapolcukon. Felnőtt fejjel is jól esik visszagondolni azokra a zajokra, amik az otthonosságot idézték meg benne a nagyszülei tanyáján... mert mindennek van helye, az emlékeknek is - csak azokat néha bonyolultabb tárolni, mint az édességet.

Gyorsan evett két falatot a diós müzliből. Dió... ritka jó dolog volt az is kicsi korában. Amikor kivágták Nagymamáék diófáját, a gyermekkorra egyik szelete is elveszett. Mindig arra másztak a szomszéd kutya (ugatása) elől. Egyre hangosabban ugatott Bodri, ezért azt az illúziót keltette, hogy egyre közelebb is van. A mászási művelet előtt felosztották, hogy ki melyik erős faágat célozza meg, ezzel is megteremtve az egyezségen alapuló szabad választást. Úgy ítélték meg gyerekfejjel, hogy egy faág csak egy gyereket bír el.

A diófa menedék volt és kihívás: a kellemes veszélyforrás arra sarkallta őket, hogy megtanuljanak fára mászni. A dióról így elsőre nem nagymama isteni zserbója, vagy a közös, fa alatti diógyűjtés szelíd időtöltése jut eszébe, hanem a kicsikori akcióhősökhöz hasonló viselkedésük. Szerencsére tudatos kis hősök voltak, átgondoltan cselekedve, sohasem estek túl nagyot. Az életben olyan erős kapaszkodókat kell keresni, amiket szívesen mászunk meg.

Szükségesnek érezte egy ilyen kapaszkodó megtalálását. A belső hívó szó arra késztette, hogy leírja gondolatait. A visszaemlékezések miatt többleterővel vágott neki az írásnak, újraalkotni a múltat. A gyerekkori örömforrások az intézményesített boldogsággal voltak egyenlőek számára ezekben a bezártsággal teli napokban.

Ez lesz a tökéletes nyárelő. A karanténidőszakban az emberek újra elkezdtek örülni a természet közelségének, az ő múltjában pedig szeretetteljes emlékek éltek nagyszülei tanyájáról. Bár most nem lehet ott a friss akácillatú kis hátsó udvaron, de megoszthatja ezeket a hálás visszaemlékezéseket másokkal. Hitt abban, hogy múltunkban újraélednek lelkünk öreg, régi darabkái. Egy kis lélekfrissítés apró nyereségként szolgál a karanténidőszak alatt. Rengeteg dolgot tehetünk magunkért nap, mint nap. Az írással töltött napjait belső siker és szeretet kísérte végig. Ezért már megérte.

Jelige: Zafír

Az élet ajándéka

Tegnapelőtt eszembe jutottál. Fogalmam sem volt mennyi az idő, mikor bekapcsoltam a rádiót a déli harangszó előtt. A harangra nevetve azt mondtad volna, ez csak egy kis csengettyű. Miközben hallgattam, belefeledkeztem az időbe és olyan sóvárgás fogott el utánad, hogy ha nem kellett volna indulnom, biztosan írok Neked.

Arra gondoltam, hogy hihetetlen nagy tudás van benned, mennyi mindent elérhetnél az életben. Kár, hogy belefáradtál az elmúlt évekbe és nincs kedved küzdeni. Nem akarsz bonyodalmat, bolygatni az életedet és ebbe bele tartozom én is. Féltél, hogy felesleges szívfájdalmat okozunk egymásnak, hisz olyan képtelenség a kettőnk dolga. Már akkor is tudtuk ezt, amikor újra találkoztunk hosszú-hosszú évek után, de egyikünk sem akart tudomást venni róla. Egészen más élethelyzetben vagyunk, mást akarunk az élettől, de lehetetlen volt kikerülni egymást. Mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen a folytatás, nem lehetett félreérteni, nekünk találkozni kellett. Nem akartunk órákat sétálni megint a hidegben, nem volt nyitva semmi, gondolkodás nélkül azt mondtam gyere át, nem tartottam Tőled egy percig sem. Pedig ha tudnád, milyen bizalmatlan vagyok és gyanakvó, inkább egyedül maradok. Azóta sem lettem bizalmasabb senkivel, nem változtam meg, csak Te váltottál ki belőlem valamit, ami még számomra is ismeretlen volt. Nem, nem voltam szerelmes Beléd, ezt az érzést nem engedtem meg magamnak, tudtam jól, hogy nem lehet. Mégis minden érzés, ami hozzád kötött, akár lehetett volna szerelem is, hiszen pont úgy vártam, hogy újra lássalak, hogy Veled lehessek, mint aki őrülten szerelmes. Csodálkozva figyeltem mennyire egymásra hangolódtunk, a semmiből ugyanarra gondoltunk és mondtuk ki egyszerre. Olyan természetes érzés volt Veled lenni, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Egyfolytában nevettünk, vicceltünk, ettől volt olyan meghatározhatatlanul jó Veled. Más már rég megsértődött volna azon, hogy azt mondtam bolond vagy. De örültem ennek, jó, hogy ilyen vagy, nem bírom a sótlan embereket. Nehezen beszéltél a lelkedről, pedig ritka, ha valaki ilyen mély érzésű. Hidd el, a szemeid és a gesztusaid sokat elárultak kimondatlanul. Tudom miért mondtad magyarázat nélkül, "milyen jó, hogy természetes" miközben megsimogattad a szemöldökömet. Neked magától értetődő volt figyelmesnek és gyengédnek lenni hozzám, nekem nem volt az, meglepődve kérdezted kikkel találkoztam korábban. Voltak kapcsolataim, de megszoktam, hogy én legyek odaadó, viszonzatlanul.

Nevetve mondtuk, a csúcson kell majd abbahagyni, barátsággal váljunk el. Aztán egy nap úgy érezted itt van a pillanat, ha nem hagyjuk abba, akkor fájni fog. Megéreztem rajtad, szótlan voltál az üzenetváltásokban, nem tudtam mit kezdeni a visszafogottságoddal. Nem szeretem a bizonytalanságot, türelmetlen lettem, tudni akartam mindent, kiszedtem belőled. Én húztam volna még tovább, nem akartam szembe nézni azzal, ami nyilvánvaló volt, fájt ez anélkül is. Amikor találkoztunk, már felesleges volt beszélni róla. Búcsúzni jöttél, úgy tervezted, hogy rövid ideig maradsz. Nem tudtunk távolságot tartani egymástól és nem is akartunk, végül sokkal szebben fejeztük be. Korrekt voltál, nem hagytad elromlani a dolgokat. Nem bántottuk egymást, nem kerestünk miérteket, nem lett volna értelme. Megköszöntük egymásnak az elmúlt időt, békében engedtük el egymást. Zavarba ejtő volt az egész, nem tudtam elmondani ami bennem volt. Veled még összeveszni sem lehetett, kínos búcsúzásra számítottam, ehelyett boldog perceket adtál nekem. Hálát éreztem és szomorúságot. Amikor elmentél, kitört belőlem a sírás.

Ebben a bezárkózott világban olyat kaptam Tőled, amit remélni sem mertem volna. Mindig jó érzéssel gondolok Rád, elteszlek a legszebb emlékeim közé. Tudom, hogy ajándék volt ez, az élet ajándéka.

Jelige: Vídia

Lehetőségek

Eddig nem tudtam, hogy az életstílusom tulajdonképpen karanténos életstílus. Nem járok nagyon sehova, nem hiányoznak a kocsmák, éttermek - persze ez talán annak is köszönhető, hogy pénztárcám ellenáll az ilyen helyeknek - ha nagy nehezen győzedelmeskedem felette, utána hetekig dacol velem, s nem áll rendelkezésemre, csak a fizetésem napján engesztelődik ki.

A barátaim nem hiányoznak, ami nincs annak hiánya nem tűnik fel. A virágaimmal jó kapcsolatot ápolok, néha beszámolok nekik arról, hogy mi történt velem - nem válaszolnak (szerencsére), de nem látom, hogy dúsabban nőnének - igaz, el sem hervadnak attól, hogy megosztom velük a hétköznapjaim.

Csendesen folynak el a hétköznapjaim, Hérakleitosz megdöbbenne az időm állandóságán - ócska rutin, amelynek megváltoztatásába hiába feszülne neki bármi, csúfos kudarcot vallana.

Nem élek párkapcsolatban, de a magammal való összezártság miatt megromlott a viszonyom önmagamhoz. Néha dühösön mondom magamnak, hogy te lusta idióta, miért nem tanulsz, tornázol? Rengeteg időd van. Persze ilyenkor a lusta kis énrészem sértetten elvonul, jelezvén, hogy ő igenis szenved, és nagyon szívesen dolgozna az életén, de most nagyon nyomasztja ez az egész helyzet.

Persze én tudom, hogy ez rám nem igaz, de unaloműzésnek jó játszani az önutálattal, van benne valami perverz élvezet, hogy büntetem magam.

A lakás úszik, még véletlenül sem tévedhet be hozzám senki, mert mindenki retteg a kontaktoktól, én meg utálok takarítani.

Tudom, lehetőségként is felfoghatnám ezt az egészet, fejleszthetném magam, meg minden - de minek?

Éjszakánként titokban az utcákat járom, és haverkodom az otthontalanokkal, hátha elkapom a Covidot. Így végre megtörténhetne az a változás, amire régóta vágyom: örökre itt hagyhatnám ezt a helyet, de legalább senki se mondaná, hogy gyáva voltam.

Jelige: D.K.B.

A Covid kor

Tudom.Nehéz.Mindenkinek.A vírus csak úgy jött hirtelen a semmiből mi pedig a képernyő elé lettünk kényszerülve.DE! Higgyük,hogy átfogunk lépni ezen az akadályon viszont néha csak annyit tehetünk,hogy együtt élünk amivel kell,amivel muszáj.Valaki a ,,minden okkal történik,,-be ,valaki pedig a ,,véletlen,,-be hisz,efelől semmi kétség,de semmit sem tudhatunk biztosra,így valamit csak elkell fogadnunk és tovább lépnünk.

Itthon létünk során biztosan mindnyájan bámultuk már a plafont a gondolatainkba mélyedve,melyek bevannak zárva a fejünkbe ,mint fogságban levő emberek,kiket sosem engednek ki.De milyen elborult logika szerint hisszük azt ,hogy ítélkezhetünk az ilyen emberek fölött?Ítélkezhetünk?

Úgy érezhetjük,hogy szinte már megőrülünk,amiért ennyi ideje bevagyunk zárva,már unjuk az unatkozást is már úgy gondoljuk ,hogy vége lehetne és minden mehetne tovább, mintha meg sem történt volna.Jó volt a hétköznapokban találkozni a barátainkkal,menni akárhová,ahova szerettünk volna,hogy rendszerezve voltak a napjaink,hogy biztosítva volt a tanulás.De mehetne?Valami azt súgja, ha erre gondolok,hogyha minden menne tovább kezdődne az a féle stressz ,a mindennapok stressze és az se jó.Olyan nyugodt itthon,mindenre van idő,nincs koránkelés,több időt tölthetünk a családdal és ,,én idő,,-t is kicsit mindennap tarthatunk.Mégis akkor mi legyen,mert az élet nem állhat meg ,vagy az ,vagy ez ,az embernek döntenie kell ,melyiket szeretné, mert valamelyiket muszáj.Na ,de ha eldöntöttük utána?Utána az lesz?Lehet..,de nem biztos,hisz mi csak eldöntöttük, melyiket szeretnénk ,dehogy az is legyen azt nem tudjuk befolyásolni.Tehát hiába döntünk,bármit is próbálunk ,akárhogy is igyekszünk ,a dolgok néha pofátlanul hirtelen jönnek és az embernek alkalmazkodnia kell,ha akar ,ha nem.Vagy inkább lépünk?Miért?Nem kéne inkább erősnek lennünk és várnunk?Mert erő kell,hogy tudjunk várni,az pedig a gyengeség jele,ha lépünk,amikor nem kéne.Végül ott lyukadunk ki,hogy elfogadjuk a nehézségeket ,hisz ezek végülis erőssé tesznek bennünket. Tehát akkor mégiscsak szembesüljünk az érzéseinkkel,gondolatainkkal,mert,ha mi nem,de azok szembesíteni fognak minket.

Egy szóval nehéz,de ne feledjük,hogy az ismeretlennel nézünk szembe és mégis itt vagyunk.

Sokan úgy gondolják,hogy ez az időszak úgy,ahogy van kukába dobandó és ..majdnem minden okkal..de minden rossz dolog mellett van egy jó is ,ami segít tovább menni!Meg kell edződnünk jobban és hinni,remélni mind végig.

,,Élet,egy értékes ajándék,mely minden akadály mellett kitart.,,

~Kitartás!~

Jelige: Élvezd a csendet

Halandóból halhatatlan

Pilinszky János:
Átváltozás

"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan."

Kedves Párom!

A tél az az évszak, amikor kicsit minden beborul. Lehangoltabb vagyok, talán néha még rajtad is meglátszik. De ezekben az időkben sem lankad a figyelmed, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. Néha kell.

Ilyenkor elvesztem hónapokra az önbizalmam, mindennek a rossz oldalát látom. Meg vagyok győződve arról, hogy mindent rosszul csinálok, annak ellenére is, hogy látom a mosolyt az arcodon, miután valami "kész". Szeretem, hogy ezekben az időkben is mindig bíztatsz és mellettem állsz. Azt mondod, jó vagyok. Pedig talán te tudod a legjobban, hogy nem, nem mindig. De neked valamiért ilyenkor is.

Aztán jön a kedvenc részem, amikor elmúlik a tél. Egyszer csak elillan, pedig olyan mintha évekre telepedett volna rám. Olyankor minden felfrissül, velem együtt. Aztán közös feladatunk, hogy felfrissítsük a kapcsolatunkat is. Imádom a még gyenge napfényben megtett sétáinkat. Természetesen kézen fogva és elmélyülten beszélgetve, vagy éppen nagyokat nevetve. Vannak azok a pillanatok, amikor csak készítesz rólam egy képet. Néha észre sem veszem. Azokon a képeken merengve bámulok egy csodaszép tájat, vagy akár egy apró virágban találtam meg a szépséget. Esetleg inkább egy őszinte nevetést kaptál lencsevégre. Ezek mind a mi pillanataink. Ezen képeket szoktam a téli időszakban oly sokszor visszanézni. Mintha repülnék az időben.

De igen, a kedvencem, amikor tiszta mámorosan érünk haza. Szinte úgy esünk ki a liftből, botladozva, hangosan nevetve. Aztán te kitalálod, hogy nyissunk egy üveg bort, üljünk ki az erkélyre és nézzük az "új" csillagokat. Ez az ötleted mindig annyira tud tetszeni. Ezután is beszélgetünk és nevetünk, miközben félig szívott cigarettával hadonászunk az ég felé. A füstöt épp úgy fújjuk ki, mintha benne lenne minden fájdalmunk és most kiengedjük, tova száll.

Ma csak köszönöm, hogy erőt adsz, hogy melletted önmagam lehetek, hogy amikor mélyen vagyok, te ragyogtatsz. Melletted akár mindennap újjászülethetek. Te vagy az én Tavaszom.
Mert... "Halandóból így lettem halhatatlan."

Ölel, a te Teled.

Jelige: Mirai

Furcsa világ

A nappaliból beszűrődött a hírek hangja. Újabb fertőzöttek, újabb hírek. Sóhajtva becsuktam az ajtómat, hátha kizárhatok így - mindent. De persze nem sikerült, mert egy vékonyfalú panellakásban áthallatszik minden, vagyis ahogy a régi mondás tartja: a falnak is füle vagyon. Így hát pontosan hallottam a legújabb rendeleteket, intézkedéseket és híreket. Pontosan hallottam azt is, ahogyan az öcsém kiment a konyhába egy jégkrémért, hogy a - talán környezet - óráján elmajszolja. Azt is hallottam, ahogyan anyukám elindít egy újabb mosást, sőt, még azt is, ahogyan a bátyám a konyhában levest szed magának. Én pedig a szobában ültem, az asztalomnál, és a képernyőn át néztem a tanáromat.

Ez nevetséges - gondoltam. Miért van az, hogy pontosan tudom, hogy az angoltanáromnak van egy kutyája, és hogy a szobájának a fala mályvarózsaszín? Miért tudom, hogy a magyartanárom szobája bordó, és miért látom a háttérben a - sokszor bevetetlen - ágyát? Miért látom a rendezetlen könyvespolcait? Miért tudom, hogy történelmen ki videójátékozik? Miért tudom, hogy az öcsém osztálya hányadik oldalon tart a tankönyvben? Miért tudom, hogy anyukám hány megbeszélést szervez? Miért látom az ő képernyőjén a csinos, öltönyös, miniszoknyás embereket, miközben ő itthon melegítőben gubbaszt egy kemény széken? Miért tudom, hogy a bátyám a kétórás hangfelvételt, amit kap a tanárától, másfélszeres gyorsítással hallgatja, hátha hamarabb vége lesz? Miért tudom, hogy a házban élő összes szomszédunk most akar lakást felújítani?

Ha a legtöbb kérdésre nem is tudtam a választ, az utolsóra biztosan. Azért tudtam, mert állandóan fúrtak. Nekem pedig le kellett némítanom magamat az online óra során, a fülhallgatót a fejemre rakni, ott megsüketülésig felhangosítani, hátha elkapok pár mondatot az otthon szinte suttogó tanárom beszédéből.

Na, nem baj, legalább jó program volt az online óráink alatt az öcsémmel együtt szidni a felső szomszédot, miközben a bátyám visszakopogott neki a söprűnyéllel.

Utólag nézve rengeteg vicces, és abszurd pillanatot éltünk meg együtt ebben az időszakban. És ami akkor dühítő volt vagy kínos, az is utólag megszépült.

Mint amikor angolórán éppen a házi feladat megoldásait mondtam, és anyukám bejött, hogy: "Hozhatom a krumplifőzeléket?", vagy amikor berontottam a bátyám szobájába panaszkodni, és ő kikerekedett szemmel fordult felém a füzetei felől. Ekkor már tudtam, hogy kábé harminc egyetemista fiú hallotta, hogy ráborult az angol tankönyvemre az eperleves. Akkor bosszantó volt, utólag vicces lett, amikor reggel nyolckor az öcsém mondta a házi megoldásait, apukám meg belehorkolt. Vagy épp, mikor anyukám megmutatta az értekezlete során a bátyámnak, hogy "nézd, itt a főnököm", és elfelejtette, hogy nincsen kinémítva.

De legalább ebben az időszakban nem kellett anyukámnak egy órát bkkznia a munkahelyére, és bátyámnak sem kellett másfelet az egyetemére. Sőt, igazából az sem volt hátrány, hogy a hétvégén nem kellett tanulni. Viszont amikor tíz perces szünetem volt két óra között, és az egész azzal telt, hogy - a lakásunkban lévő egyetlen - mosdóra vártam, akkor azt hiszem becseréltem volna a hétvégi tanulást több mosdóra.

Nagyon hozzászoktam az otthoni léthez. Beállt egy olyan szintű napi rutin, hogy furcsának tűnt minden más. Nyolckor keltem, fél kilencig összeszedtem magamat, és kilencig átnéztem az aznapi tantárgyakat. Kilenckor pedig kezdődtek az óráim. Szünetekben kilátogattam a nappaliba, belehallgattam a negyedikes matek-vagy épp környezetórákra (felejthetetlen élmény volt hallgatni, ahogy tizenkét negyedikes megpróbálja megtalálni a térképen a Nyugat-dunántúli nyúlványt, vagy mit, azon a térképen, ahol még az általam is ismert Alpokalja szerepel az osztrák határ mentén). Néha, amikor nem volt dolgom, a nappaliban lévő zajt (hírek a tévéből, online óra az egyik képernyőről, értekezlet a másikról, plusz apukám hangos vitatkozása angolul a telefonjába) megtoldottam még a zongorázásommal, ezzel boldogítva a családom. De egyébként a legtöbb napon, a bátyámhoz hasonlóan, egész nap a monitor felett görnyedtem, majd estefelé, a "nagy családi gyűlésen" találkoztunk. Hogy mi volt az a "gyűlés"? Nos, ekkor társasjátékoztunk, beszélgettünk, kiröhögtük anyukám kollegáját, aki a Skype előtt, otthon ülve maszkban vett részt a beszélgetésen, vagy épp az angoltanárom, aki angolul szólongatta a már reggel óta videojátékozó osztálytársamat. Szórakoztató volt hallgatni a "ken jú hír mííí?" szintű egyoldalú beszélgetést, de aztán végül valaki mindig megszánta, és mondtuk neki, hogy mi tökéletesen halljuk. Vagy épp az is brutális volt, amikor az egyik tanárom húsz percet késett az óráról, mert "eltévedt" és rossz "osztályterembe" csatlakozott. Mondjuk az sem volt semmi, amikor öcsém osztálytársai elfelejtették a bekapcsolt webkamerát, és megebédeltek az órán.

Esténként pedig mind ezeket meg tudtuk beszélni egy jó kis társas mellett. Tény, hogy sokkal több időnk volt ekkor egymásra, mint máskor. Amikor pedig volt itthon élesztő, anyukám sütött nekünk valami finomat, ameddig én japánórán voltam, vagy épp jógáztam. Merthogy ezek is mind meg voltak oldva, mondjuk kicsit publikusabban, mint szerettem volna. Nem volt túl kellemes úgy jógázni, hogy az én laptopomból az szólt, hogy "akkor a kilégzéssel feltoljuk magunkat egy lefelé néző kutyába", míg az öcsém az egyik videósát üvöltette, aki teljes átéléssel ordította, hogy "az a nyomorék már megint lelőtt!". És hát, közös szoba lévén ezt is meg kellett oldani, így vagy én menekültem ki a nappaliba, vagy ő szánt meg. Néhanapján még arra is rá tudtam venni, hogy velem együtt csinálja, bár a bátyámat sajnos soha nem tudtam belerángatni a jógába. Nem is értem, miért nem...

Ami furcsa, hogy a karantén alatt sokkal többet töltöttem "a levegőn", mint mostanában. Minden délután kiültem az erkélyre (ha épp a szomszédunk nem dohányzott), és ott olvastam a napsütésben. Napközben pedig állandóan nyitva volt az ablakom, és áramlott be a szobába a friss, tavaszi levegő.

Mindenkit jobban megismertem, legfőképpen magamat. A karantén alatt elég sokszor rám tört a tisztaságmánia, és még magamat is megleptem, amikor felporszívóztam, csak úgy. Ebben az időszakban még szembetűnőbb volt a bátyám figyelmessége, hogy minden nap bekopogott hozzám, és megkérdezte, ebédeltem-e már, és hozott nekem, ha látta, nem tudok elszabadulni az órámról. Öcsémről kiderült, hogy az iskolában nagyon jól érzi magát, sok barátja van, és hogy mindent csinál, csak éppen nem tanul. Így anyukámmal együtt mindent megpróbáltunk: a verset lerajzoltuk soronként (a hatalmas napocska és az ember aki pofára esik a vízen, az a: "nem akarta, hogy a nap sugára megbotoljék habjai fodrába'"), és annyit ismételgettük hangosan a szorzásokat, hogy a végén már teljesen belezavarodtunk, és így születtek az olyan mantrák, mint: "Hatszor nyolc az ötvenhat! Hatszor nyolc az... várjunk csak, nem ezt ne mond utánam, mert hatszor nyolc..." és így tovább. Anyukám pedig azt hiszem lediplomázott, egyszerre kapta meg az alsós tanárnő címet, a középiskolai matektanár és a háziasszony minősítéseket, mindezt persze munka mellett. Apukám meg örömmel segített az öcsém sakkházijában, amikor én kudarcot vallottam (honnan tudjam, hogy kell két lépésből mattot adni egy bástyával és egy lóval, egy rajz alapján?).

Mindenesetre, szép volt, jó volt, de hogy még egyszer nem csinálnám végig, az biztos.

Elvégre miért tudtam, hogy kinek milyen színű a fala otthon? Miért tudtam, hogy éppen mit újít fel a szomszéd? Miért tudtam, hogy mit csinálnak az osztálytársaim? Miért voltam ott mások magánéletében, sokkal kellemetlenebbül, mint egyébként?

Az összezártság miatt. De mivel tudás nem vész el - pláne nem ilyen - ezért örökre megmarad a fejemben a mályvarózsaszín fal előtt a kamerához közelhajoló angoltanárom képe. De szerencsére most már csak olyan információk jutnak el felém, miszerint a Carmina Burana egy verseskötet, az endocitózis jelentése bekebelezés, 955-ben az augsburgi csatában a magyarok kedve elment a környék fosztogatásától, Mozart Varázsfuvolájában az Éj királynője a gonosz, és hogy ha az elektronok átugrálnak egy másik héjra, akkor visszaugráskor energiát bocsájtanak ki.

De... ezeket... vajon miért tudom?

Jelige: Toga

Hangok
Csak ült- ült a parton, méla lesben, és várt. Reggel, mikor elindult, épp hajnalodott, 5 óra volt. Kihalt a város, csendesek az utak. A főúton sem volt forgalom, csak a hajnalpír jelezte, hogy közeledik a nyüzsgés, és lassan méhkasként fog zsongani a város. Tovább haladt, éles fényű lámpája, mint Esthajnalcsillag, mutatta az utat. A fák árnyát látta csak és próbálta megfejteni, milyen fajok lehetnek, de nehezen ismerte fel, mint ahogy a sötétben felvillanó foltokból sem tudta megállapítani a származásukat. Az éjszaka és a hajnal féltőn óvta, rejtette az élővilágot. Csak nyomta a gázt, de nem sietett, figyelt minden apró külső mozzanatra, hisz a sötétben, az utak mentén kóbor állatok keresztezhetik útját. De nem történt semmi érdekfeszítő....hacsak....hacsak az, nem, hogy nyugodt volt. Szinte kikapcsolt. Csak az út és ő.

A közelgő reggel. A vöröslő ég, a félénken előbújó Nap.

Ez az út valamiféle szabadságot adott neki, hisz a kivételes alkalmak egyike volt, amikor csak az útra figyelhet, és nem terelik el gondolatait mások. Nehezen hagyta kint a külvilágot, az állandóan beférkőzött a drótból font kerítésen át.

Szerette a hajnalt. Azt szerette benne, hogy csend van és béke. Mikor a zajok forrása még alszik, pihen, s ő éberen, frissen a hűs forrásként ható, pezsdítő levegőt tüdejébe szívja.
Ha jobban belegondolt, magányos farkas volt. Sokszor zúgtak fejében a gondolatok, úgy, mint az útmunkások aszfalttörő gépének lélekromboló hangja, de ezeket a hangokat próbálta elnyomni, nehogy szétfeszítse a dobhártyáját, de vigyázott közben az üllőre és kalapácsra is.... Napi rutin. Üllő és kalapács.

- Hová, hová?- kérdezte egy hang.

- Csak kiszabadulni, vízpartra menni.

- Miért? Mit csinálsz ott?

- Csak bámulom a lágyan ringó vizet, és hallgatom a sodrást, a hajlongó ágak susogását.

- Jó lesz neked- irigykedett a hang.

- Gyere velem, menjünk együtt! Ketten is elüldögélhetünk a parton. Eldiskurálunk, majd mikor ránk tör a honvágy, fázunk, vagy sötétedik, hazamegyünk. Mit szólsz?
- Jó lenne...bár ezek szerint nem látod, hogy végig melletted vagyok és kísérlek. -szólt a hang. Csak valahogy sokszor elveszítjük egymást.

- Mire gondolsz? Ha folyton itt vagy, hogy veszthetnélek el?

- Ó, hát tudod, mikor csak tompán bámulsz, és katatón magadba roskadsz, ott én meghalok benned és jeges lesz, amihez hozzáérsz. Sáncot építesz és árkot húzol. Börtönbe zársz, és vele magad. Érted?

- Persze, felfogom....De olyan fáradt vagyok. Tudod, nincs olyan pillanat, amikor kicsit szabadságon lehetnék.

Zakatolnak bennem, kergetnek, belém ívódnak a gondolatok. Piócák.

- A véred szívják? Zárd be az ajtóidat, és ne engedd be a fölösleges szavakat, a mocskot, a kételyt! Védd magad!

- Próbálom, igen, fallal zárom. De bent csak gyűlnek, hiába, ha nem engedem szabadon. Forrong, aztán, mint a Cunami támad a semmiből, és a gát, mi elzár, véd, átszakad. És a mélyen rejtett, feledésre szánt gondolat, gejzírként a felszínre tör.

- Tudod, ha többet élnél, úgy, ahogy én vágyom...

- Tudom. Hisz Te jót akarsz nekem. De látod, megint bennem egy tüske. Egy gondolat tört utat újra.
- Mesélj! Mondd el nekem. Hosszú az út a vízig! Ráérünk!

- Hogy is kezdjem? Figyelsz?

- Igen, hallgatlak.

- Rendben. Akkor kérdeznék valamit! Észrevetted, hogy lassan tíz éve már,
hogy csak ketten vagyunk? Mi vagyunk a se vele-se nélküle kapcsolat élő példája. Látod? Annyira egyedül vagyunk itt e Földön, ebben a városban, hogy egymásban keresünk menedéket. Elbeszélgetünk mi ketten, mindenről. Hol te vagy jobb passzban, hol én. Tudom, tudom.... Ne haragudj, mostanában elnyomtalak. Lehet, hogy túl régóta vagy már háttérben. Emlékszel, amikor te voltál az erősebb?

- Igen. Hisz annyira felemelő volt, és szabad. Üde voltál akkor te is. Optimista, és szárnyaló. Jó páros voltunk. De azóta sok dolog történt.

- Elhagytuk egymást egy időre. Együtt vagyunk, egy helyen lakunk. De valahogy mégis más ez...

- Igen, jól mondod. Ezt érzem én is. Egy testben. Te az ész, én a lélek.
Egymással idebent jól elbeszélgetünk, mert odakint űr van, és fekete, komor csend.
Sokan oly magányosak, a hajnali hűsben jól hallatszanak belső hangjaik.
Hosszú az út a vízig.

Jelige: Zsiráflány

Már messziről észreveszlek. Ahogy ülsz ott a hideg kövön és nézel rám azzal az okos kék szemeddel. Te vagy az egyetlen, aki nem visel maszkot, bár ruházatodat elnézve nem csodálom. Odalépek hozzád, megszólítalak. Kezedbe nyomok egy egyszínű, fekete darabot, mert ha nincs, megbüntetnek. Tudhatnád, de mégis honnan tudnád? Ott ahonnan te jössz nincs se internet, de televízió. Le vagy maradva a legfrissebb információkról.

Elmondod, hogy Gabikának hívnak, de szólítsalak csak Gébnek, mert a legtöbben így hívnak. Megdicsérem, hogy mennyire ötletes. Csúnyán köhögsz, hát rákérdezek. Mi a baj? Legyintesz, hogy semmiség. Aztán megkérdezem, hogy hány éves vagy, és te azt feleled, tizennégy. Kérdő tekintetem látva nem várod meg, hogy újra megszólaljak, megered a nyelved és mesélni kezdesz, talán mert látod, hogy barát vagyok. Jó szándékkal jöttem.

Elmondod, hogy a közeli cigány telepen laksz. Öten vagytok testvérek, apád az utolsó születése után lépett le. Anyukád keresne munkát, de nem talál, mert vírus van, de üres állás nincs. Legalábbis neki nincs, mert sokgyerekes egyedülálló roma anyuka. Azelőtt ítélik meg, hogy egyáltalán szóba állnának vele és ez téged nagyon bánt. Bennem is fellobban a harag lángja, de nem engeded, hogy kiteljesedhessen, mert tovább mesélsz. Pénz nincs, legfeljebb csak az a kis segély, amit kap, de hát abból öt gyereket meg magát eltartani lehetetlen. Ki kellett találni valamit, mivel te vagy a legnagyobb, ezért a nyakadba szakadt ennek a súlya is. Dolgozni te sem tudsz, a bűn útjára meg sosem lépnél, mert édesanyád szíve menten meghasadna a bánattól, maradt hát az egyetlen járható út: a kéregetés. Megmutatod az esőáztatta kis papírpoharat, amiben néhány aprópénzen kívül csak Mátyás király néz velem farkasszemet. Megvonod a vállad, hogy a mai még egy jó nap, nem szoktak ennyit adni az emberek. És te persze érted őket, mert nem mindenkinek telik erre, mert azt te is tudod, hogy nem anyukád az egyetlen, akit kénytelenek voltak elbocsájtani.

Olyan fiatal vagy és mégis olyan... felnőtt. Komolyság és értelem csillan a szemedben, egész addig, míg nem kezdek arról kérdezni, hogy hogy jársz így iskolába? Szomorúan felnevetsz, majd elmondod, hogy mióta az utcán töltöd a napjaidat nem nagyon jársz iskola közelébe. A kettő együtt nem működik, vagy a jelen, vagy a jövő. Kénytelen vagy dönteni. Kiszakad belőled a titok, amit eddig cipeltél. Hogy pedig nagyon szerettél volna abba a zenei gimnáziumba járni, ahová több barátodat is felvették. Mert mióta az eszedet tudod a muzsika a mindened, de ha idén megbuksz, biztosan nem vesznek fel. Mióta meg beállt ez az online oktatás azóta végképp esélytelen. Nem rendelkezel megfelelő eszközökkel és az iskolád sem tud megtámogatni. Meg persze az sem a legjobb, hogy ilyen csúnyán köhögsz. Valami komoly baj lehet, úgy sejtem, de akárhányszor szóba akarom hozni, mindig csendre intesz. Elmondod, hogy az orvos nem vizsgál meg, de azt meg nem mondhatod meg, hogy köhögsz, mert akkor lenne teszt, ha meg pozitív vagy, akkor otthon kéne lenned, akkor pedig nem tudnál pénzt keresni. Mindig a családot és nem magad helyezed előtérbe.

Hosszasan ülünk a hideg kövön és beszélgetünk. Látom rajtad, hogy jól esik a társaság, ezért megígérem, hogy a jövőhéten is itt leszek. Te szomorú mosollyal, mintha tudnál valamit, amiről nekem nem szóltál, csak annyit mondasz: én nem biztos. Úgy gondolom, hogy talán van egy másik hely, egy nagyobb tér, egy forgalmasabb utca, ahová szintén kijársz. Épp ezért vidám mosollyal intek, miközben gondolatban már messze járok. Azon gondolkozom, hogyan segíthetnék neked, nektek.

A következő héten, ahogy megígértem megjelenek ugyanott, ugyanabban az időben. És te nem vagy ott. Mindened eltűnik, mintha sosem lettél volna. Hirtelen belém hasít a felismerés. Hát erre utaltál múlt héten. Nem vagy itt, mert már nem vagy köztünk. Hát téged is elragadott tőlem. Egyetlen hét alatt.

Jelige: égig érő paszuly

Fagylalt az aszfalton

Iza, mint egy élő műalkotás, úgy vonult be lakásom kopottas ajtaján. Rám se nézett csak csörtetett előre a konyha felé és feldúltan hablatyolt valami benzinkutas fickóról. Marhára kiborított, hogy megint tökéletesen fest. Ilyen kisimult képpel tekint le száznyolcvan magasságáról valahányszor találkozunk. Még a gondosan felragasztott szempilla szálak is jólfésülten görbültek az égnek, s talán egy sem akadt közöttük, amelyik beintve neki megtörte volna ezt a női bájba burkolt katonás rendet. Szőke haja lófarokba kötött kislányos kacérsággal himbálózott jobbra-balra, ajka pedig ragacsos gyöngyházfénnyel tapasztotta magára az éhező férfiak mohó pillantását. Ha az volnék bizonyára régen elcsábított volna, de szerencsémre nőnek születtem, így messze elkerült az efféle ördögi félrevezetés.

Lendületesen magyarázott. Szövegelése hidegen hagyott; javarészt nem is hallottam. Hümmögéssel könnyedén eltereltem léha figyelmét érdektelenségemről, miközben folyamatosan az ollóra gondoltam, ami ott lapul azóta is a komód legfelső fiókjában. Legszívesebben elővettem volna azt a tompa, pöttyös nyelűt és elnyestem volna az aranylóan csillogó, selymes zuhatagot pontosan a hajgumi tövén. Vajon milyen arcot vágna, ha az előszobatükörben szembe találná magát az én cikk-cakk fazonommal? Vélhetőleg bömbölve tépné ki kezemből az ollót és egész egyszerűen a nyakamba döfné.

Ember legyen a talpán, aki keresztbe mer tenni példás kiválóságának.

- Laura, figyelsz te rám rendesen? - szögezte nekem. Mégsem viseltem a legmegfelelőbb álcát.

- Hát persze! Hogy a viharba ne figyelnék! - szemöldökömet a skalpomig húztam értetlenséget színlelve.

- Akkor jó. Azt hittem elkalandoztál - újabb panaszáradatba torkolló monológját hangos lépteimmel törtem meg, hogy kávét főzzek neki, s csillapítsam vele megfeszült idegszálait, vagy inkább belé fojtsam a szót. Egy időre.

- Ma tejesen kéred, vagy simán?

- Simán. Á, tudod mit? Kevés tejjel, cukor nélkül. Szóval képtelen voltam rájönni, mit akar tőlem az a lúzer, de azért rámarkoltam a mobilomra, hogyha még egy megjegyzést mer tenni, felhívom Leót.

- És felhívtad?

- Nem, hál' istennek. Beszálltam a kocsimba és elhajtottam. Egyenesen ide jöttem. Többé a közelébe sem megyek annak a kútnak!

- Feljelented? - faggattam álságosan. Nem emlékeztem a történet elejére, az igazat megvallva egyáltalán nem is érdekelt.

- Fontolgatom, hogy panaszt teszek, a rendőrségig azonban nem hiszem, hogy eljutunk.

- Szóltál már Leónak?

- Isten őrizz! Hisz' ismered! Félelmében bezárna a házba, akár egy kalitkás madarat. Valójában sokkal nyugodtabb lettem, miután elmesélhettem neked; a remegésem csaknem teljesen elmúlt. Te vagy a legjobb barát! - most jön az a rész, hogy egymás nyakába borulunk. Megható pillanat volna, ha nem lennék egy aljas féreg, aki két lépéssel előre tudja: Iza mindent kizáróan magával fog törődni az elkövetkezendő két órán át.

- Amúgy boldog vagyok, hogy Leóhoz mentem hozzá. Nála kedvesebb férfit aligha ismerek a városban. A csillagokat is lehozza nekem. Nem hazudok, becsszóra mondom! A tenyerén hordoz. Különb apát nem találhattam volna a gyerekeknek! Mosogatni is szokott, amellett, hogy bármit megszerel. Kész aranybánya ez a kapcsolat! - persze, hogy az. Eltekintve Leó milliókat hozó részvényeitől, ért a nőkhöz és nem esik ki kezéből a kapanyél, ráadásul véletlenül se tenne semmi rosszat, ami Izát feszélyezné; legalábbis folyton ezt szajkózza. Kissé gyanús.

- Te miért nem kerítesz valakit, hogy eltűnhess végre ebből a kis lyukból? - a lakásomat méltatva körbecsavarta jegesen kéklő szemét. Meg se fordult az agyában, hogy szeretek itt élni, sőt mérhetetlenül büszke voltam az elmúlt öt esztendőre, mialatt sikerült kiépíteni a saját egzisztenciámat.

- Nem tudom. A szerelem úgy fest megvárakoztat - válaszoltam szerényen.

- Kereshetnél az én Leómhoz hasonló fickót, számtalan problémád megoldódna! - ebben biztos voltam. De amilyen elcseszett csaj vagyok, nekem ez soha nem jönne össze - Ismerkedsz azért?

- Próbálok. Sajnos eléggé lefoglal a hivatali munka; valamint a vírus-helyzet nem épp az ismerkedést támogatja, főleg, hogy éjszaka még mindig kijárási tilalom van - sóhajtottam.

- Ki nem állhatnám, ha annyit kéne dolgoznom! - egyetértőn mosolyogtam, s közben azon járt az eszem, barátnőm ugyan dolgozott-e valahol, bárhol az érettségit követően, de nem rémlett egy említésre méltó példa sem. - Azt viszont rohadtul kezdem unni, hogy idén tizedik alkalommal nem bírunk külföldön nyaralni, vagy vásárolni. Na és mióta bezárták a színházat, mozit, éttermeket tényleg nincs értelme elindulni otthonról. Az a szerencsém, hogy Leó szintén rajong a sportért, így mozgalmasan ütjük el az időt szórakozóhelyek nélkül - elütik, mert van mit elütni. Én meg este nyolcig kuksolok a laptopom felett, hogy előkészítsem a másnapi melót. Lehet, nekem is egy Leó után kéne néznem.

Iza gyorsan házasságra adta a fejét. Rögtön az első férfihoz hozzáment, akit komolyabban megismert. Tom volt a neve; válással fejeződött be ötmilliós frigyük, noha született a férfitól két csodálatos gyermek, Emma és Eric. Jelenleg Leó neveli őket - mindhármójukat. Hogy ők ketten miként kerültek közel egymáshoz, sejtelmem sincs; a válás-ismerkedés folyamatokat máig sűrű homály fedi. Szaftos körülményeik ugyanakkor mélyen izgatták fantáziámat, így rákérdeztem a tőlem telhető legtapintatosabb módon. Indoklásként egy merőben lefegyverző, öntudattól túlcsorduló válaszmondatot kaptam. Nem számíthattam másra, arról sohasem mesél, amely dolog nem magasztalja égig mindent átható tökéletességét. Tom megváltozott hirtelen, kifordult magából és nekem minél előbb dobbantanom kellett ebből az energia-zabáló kapcsolatból. Szerintem meg Leó csapta a szelet észrevétlenül a háttérből; és hogy Iza győztesként szabaduljon a válóperes helyzetből, átnyomta a bűnbak szerepet szegény Tomnak. Drága Tom! Nem volt ő rossz srác, csak éppen nem elég ennek a pénzhajhász nőszemélynek. Aztán milyen ártatlan picsogással lépett ki a bíróságról! Piros retiküljéből egy textilzsebkendőt is előhúzott felitatni mandula-vágású szeme sarkából a nem létező könnyeket. Majd elhánytam magam, a két gyerekre azonban muszáj volt vigyáznom, ezért kénytelen voltam végignézni a remekbe szabott színházi alakítást és jópofát vágva megveregetni Iza tekintélyt parancsolóan csontos vállait. A fekete kosztümben különösen erős, határozott nőnek tűnt; én nem mertem volna kikezdeni vele. Ma se mernék, pedig olyan egyszerű volna kihajítani az utcára azt kiabálva: hagyj engem békén, örökre!

Rettegek a változástól, vállalni hiábavalóságomat, az érzéseimet és hogy a közel húsz éve tartó barátságot nem kevesebb, mint tíz éve meg kellett volna szakítani. Mikor futottunk végérvényesen zátonyra? Nehéz belőni. Feltehetően, amikor totálisan elszigetelt Izától az első hullám és csupán telefonon tarthattuk a kapcsolatot. Akkortájt szembesültem a ténnyel, miszerint a több órás beszélgetések alatt egyszer sem érdeklődik, hogy vagyok. Afféle lelki szemetesládaként szolgáltam, s ennek okán kerülni kezdtem vele bármiféle érintkezést. A kijárási korlátozás meglehetősen kapóra jött. Lemondtam az összes Izával való találkozót; meggyőzőn hivatkoztam a veszélyre és az érintkezés hordozta kockázatokra. Aztán mástól is búcsút intettem, s mellette észre se vettem, hogy a hétköznapjaim egyre inkább hasonlítanak egy hörcsögketrechez. Hébe-hóba dobtak némi alamizsnát fentről, de többnyire hajtottam, egyre tepertem azt a műanyag mókuskereket mindennemű tiszta gondolat, szórakozás nélkül. Egy darabig klassz volt egyedül, pár hét múlva viszont úrrá lett rajtam a félelem, a szorongás elviselhetetlen létfolyama szorított sarokba.

A korlátozást kisvártatva tilalom követte. Ami egykoron természetes velejárója volt emberi mivoltunknak, egyszersmind büntetendő lett. Beszélni akartam valakivel. Akárkivel. Még Izával is. Hát felhívtam. És most itt ül velem szemben, jön, folyton jön és fújja a magáét. Én hallgatom, jobban mondva úgy teszek, de legalább láthatom más emberek képét az enyémen kívül.

A száznyolcadik hullámnál tartunk. Megszokott medrében alig halad az idő, mióta lezárták az országhatárokat. Vele párhuzamosan záródott be az én szívem is; ráhúztam a rolót, miként a sarki fagylaltozóra húzta rá a vírus acéllá nehezedett redőnyét. Jó volna tenni ellene, kitörni ebből a ragadós, iszapos dagonyából, ám minél erősebben próbálok kifelé evickélni, annál mélyebbre süppedek.

A televízióban egy ismeretlen reklám ment. Odakaptuk a tekintetünket és némán vizslattuk a világ legújabb technológiai agymenését. ...éljenek ezzel a szenzációs ajánlattal! Túl sok a házimunka? Órák telnek el takarítással? Netán társra, barátra vágynak? Itt a remek alkalom, hogy hatszáz font helyett csupán ötszázért megvásárolják a Hector 209-et! A termék programozható, finombeállításokkal bármire használható...

- Ezt a hülyeséget! Szánalmas félnótás, aki idáig jut - csattant fel Iza és pakolászni kezdett a táskájában - Muszáj elmennem, később majd hívlak!

Azzal a lendülettel felpattant, pillanatok múlva már kint caplatott az utcán, sietett a parkolóban veszteglő autójához. Köszönöm Uram, hogy ma gyorsan megszabadítottál tőle! Visszaroskadtam a fotelba és bámultam tovább Hector vonásait kezemben a gőzölgő kávéval a gyengéden ölelő, kiskutyás köntösömben. Egészen sármos volt, amennyire lehet így leírni egy fröccsöntött darabot. Arca enyhén borostás, álla csúcsos éllel rajzolódott ki a képernyő pixeltömegéből; a szeme pedig világos zöld volt, akárcsak az enyém. Szó se róla a teste is pont az esetem volt: nem vastag, nem vékony, olyan szálkás termet. Megállapításom nyugtázásaként belekortyoltam a meleg kávéba és hátradöntve a fejemet behunytam a fáradtan ráncosodó szemhéjamat. Idén harmincöt leszek, nincs senkim, egyedül lakom ebben a parányi lyukban; ez a semmirekellő picsa meg itt van két gyerekkel, a csodás Leóval, egy luxusházban tengeti hitvány életét és még dolgozni sem kényszerül. Tényleg ilyen elcseszett lennék? Nekem miért nem jár egyetlen csepp boldogság?

Sokáig nem láttam Izát. Hosszú hónapok teltek el, amíg felém se nézett. Nem mintha bántam volna, időm nagy részét lekötötte a munka és egy férfi. Belépett az életembe egyik percről a másikra. Én egyfajta sorsszerűséget véltem felfedezni a dologban, annyira elrendeltnek hatott az első találkozás. Jóllehet szükség volt az én eleven, tetterőtől duzzadó buzgalmamra, hogy megérkezése zökkenőmentesen zajlódjon le, ugyanakkor viszonyunk a legelejétől kezdve gördülékenyen ment. Simonnak hívtam, mert rendkívül simulékony volt. Ágyba hozta a reggelit, ebédet főzött és takarított is, azon kívül szexuális túlfűtöttséggel stírölte minden rezdülésem. Könnyedén szoktam hozzá az együttéléshez, a munkamegosztáshoz és a szeretetadaghoz, amelyet megérdemelt jussomként kaptam meg Simontól, s ő ellenszolgáltatást nem várva kimeríthetetlen forrásként táplálta üres napjaim. Néhány hét bőven elég volt, hogy egyértelműen konstatáljam: a lehető legjobb döntést hoztam, amit valaha hozhattam.

Vidám-vasárnapnak neveztem azokat a madárcsicsergős délelőttöket, mikor a televízió kapcsolójáért háborút vívtunk a paplan alatt. Néha déli tizenkettőig csináltuk ezt. Imádtam így indítani a reggelt, mindazonáltal fel kellett kelnem, hogy pénzt keresve biztosítsam párkapcsolatom felhőtlen jövőjét. Miután rávettem magam, hogy előmásszak ágyam idilli puhaságából az ablakhoz léptem, kitártam a sötételő spalettákat és engedtem a beáradó fényt keresztül világítani a testemen. Nyilvánvalóan nem vagyok átlátszó, de ilyenkor mégis az lehettem, hiszen elemi szinten éreztem a napsugár gyógyító erejét, amint feltölti az összes porcikámat. Lélegeztem. Hosszan. És mosolyogtam, annak ellenére is, hogy az utca látványa mit sem változott az elmúlt tíz évben, a járókelők továbbra is védőöltözetben igyekeztek letudni a szokásos kötelező köröket, hogy utána begubózva otthon éljék túl a soron következő hullámot. Néztem őket, de többé nem hatott rám a betegségtudat beton-sűrű óriása; csak álltam ott és örültem a fénynek meg a madaraknak. Nyugodt átszellemültséggel szipolyoztam az én ragyogó impresszióm egészen addig, amíg a mobiltelefonom fülsértő csipogása meg nem törte eme kora reggeli szeánszt, s a városnegyed pihentető csendjét. Iza hívott. Tétován pöcögtettem a kijelzőt, nem voltam biztos benne, jó ötlet-e felvenni, ugyanakkor mégis megnyomtam a hívásfogadás gombot.

- Helló Kiscsibe! Mindjárt odaérek hozzád - közölte.

- Szia Iza! Ma nem igazán érek rá - próbáltam lekoptatni vajmi kevés sikerrel.

- Tán van nálad valaki?

- Mondhatni.

- Ne idegelj! Ki az? - úgy látszik elfoglaltságom kár volt megindokolni, leginkább felcsigáztam vele Izát.

- Simonnak hívják - nem firtatta.

- Pár perc múlva odaérek! Már nem fordulhatok vissza. Majd bemutatod! Na puszi! - letette a kagylót. Nem hagyott választást, miért is hagyott volna. Ő nem olyan fajta. Remegésbe átcsapó lelkiállapotomon Simon megnyugtató, békével teli karja segített. Aztán rendet raktunk a lakásban és felöltöttünk vendégváró viseletünket a pizsama helyett. Öt percbe sem telt, mire kopogtak az ajtón.

- Üdvözöllek! Te bizonyára Iza vagy - a férfi szívélyes mosollyal terelte be a barátnőmet. Iza kezet rázott vele, majd méltóságteljes ábrázatát felém fordítva intett nekem is; szemében szikrázott az izgalom és a lelkesedés - ezt tisztán kiolvastam. Több, mint elégedett volt a párom megjelenésével, lehengerlő stílusa totálisan letaglózta Izát, mellemben pedig dagadni kezdett bimbózó önérzetem mézédes bizsergése. Játszottam hát a magam szerepét ebben a kedves illúzióban, ahol végre én voltam életem legfőbb attrakciója.

- És Simon, mondd hová valósi vagy? - kérdezte Iza.

- Nos, én...

- Simon, kérlek hoznál nekünk két kávét? Nem látod, hogy Iza teljesen ki van tikkadva? - vágtam közbe és pajkos sürgetéssel megpaskoltam Simon derekát. Értette a célzást és kávét főzni ment.

- Úgy látom boldog vagy - jegyezte meg Iza - Mikor találkoztatok?

- Durván két hónapja lehet. Fantasztikus volt! Kár, hogy csak egy rövid időre ugrottál be, mert annyi mesélni valóm lenne! Egy álom ez a pasi! - én is elhittem, amit fennkölt érzelmekkel adtam elő.

- Örülök! Tényleg! - Iza vigyort erőltetett agyonvakolt szájára, én viszont nyomban kiszúrtam alávaló szenteskedését.

Őrületes zúgás hangjára lettünk figyelmesek a konyha felől, ijedtünkben mindketten a helyiségbe rohantunk. Simon a tűzhely előtt állt; borzalmasan ijesztő arcot vágott; szeme dülledten feszült előre, nyitott szájából a nyelve türemkedett ki, mozgása természetellenesen görcsös volt. A zúgás nagy hirtelenséggel ritmikus dobpergésre váltott, utána tompán elhalt. Ezidáig ismeretlen női beszéd ütötte meg a fülemet: Az akkumulátor lemerülőben van! Kérem csatlakoztasson a legközelebbi áramforráshoz! - szólt a hang a férfi csípőjéből.

- Ez most komoly? Nem vagy normális! - felháborodásában a félig nyitott konyhaajtónak is nekiment, mialatt megkísérelt otthagyni bennünket Iza.

- Válaszolni már nem volt alkalmam, védekezni meg mégúgysem. A bejárati ajtó éles csattanása mélyen a lelkembe ivódott a szánalmas világommal együtt. Egy hulladék vagyok, egy csődtömeg. De miért is kellene azzal foglalkoznom mit gondol rólam Iza? A saját életem élem, az én törvényeimnek hajtok fejet. Vállrándítással intéztem el depresszióba taszító elbeszélésem legelső bekezdését és feldugtam Simont a nappaliban tekeredő töltőzsinórra.

Rosszul éreztem magam, noha felfedett titkom értéke messzemenően eltörpült a rádióban hallottakhoz képest. A vezető hír arról számolt be, hogy holnap, - idén először - a vészhelyzeti korlátozások részleges feloldása után megnyithat a sarki fagylaltozó. Elhatároztam, akármi történjék, meglátogatom és nyalni fogok egy bazinagy háromgombócost. Így is tettem, virágmintás szoknyát húztam nylon védőzubbonyom alá és a szememet is kifestettem kékes-fekete tusvonalakkal. Hangulatom a lehetőségekhez mérten roppant mód derűs volt, főleg ha kissé megfeledkeztem megalázottságom keserves tényéről. Simon otthon maradt. Úgy döntöttem kikapcsolom, amíg ítéletet hozok sorsáról, szóval egyedül indultam útnak.

Az üzletben végeláthatatlan sor kígyózott. Számítottam rá, ennélfogva nem billentem ki türelmem virágzó rózsakertjéből. A fagylalt mennyei volt, lágyan olvadt szét a számban mikor először beleharaptam; kellemesen elzsibbasztott a manduladarabkákkal meghintett csokoládé-krém. Nem bírtam abbahagyni, egyre csak faltam és ebben a falásban benne volt mind a tíz év vágyakkal teli szenvedése, miközben ballagtam hazafelé kezemben a tölcsérrel. Gyönyörök közt ringatózó lelkem táncát semmi nem ronthatta el, kivéve Izát, aki éppen velem szemben sétált Leó karjába csimpaszkodva. Amint közelebb értek harsány hahotázásban törtek ki; rajtam nevettek, s nevetésükkel kíméletlenül tekerték meg gyomromban azt a régi rozsdás pengét. Nem tűrtem tovább, bosszúszomjam tüzesen villódzott szememben, majd lüktetőn pulzálva leereszkedett a karjaimba. Kezemből a fagylaltot üdvözítő megtorlással Iza hátának dobtam. Nem találtam el. Pancser módjára loccsant szét a szürke aszfalton, s a félelmem vele együtt oldódott fel, szűnt meg létezni egy langyos nyári fuvallatban. Hát még ez sem sikerült. Jóízűen kacagtam a magam szerencsétlenségén és visszamentem az üzletbe egy újabb gombóc csokoládés fagylaltért.

Jelige: Gregerian

Szárnyaszegett szabadság vagy szárnyaló szép rabság

I.

Szabadon szállnak az égen a lények

és én annyi mindent nem értek.

Miért nem élnek többen, odafent a kék színterén?

Értem, hogy félnek, de emiatt születnek rémek!

Én voltam, ki odafent szállott

és most, mégis idelent várok.

Lent a sötétben, mint giliszta az éjben.

Kormos lett a ruhám, nem pompázik kéken.

Elmúlt az az idő, már nem játszom a réten.

Magam vagyok bezárva és megrémít az énem.

Hiába kiabálom világgá: Én, nem!

Felnézek az égre, már nem repülök én sem.

Üresek a mezők, csakúgy, mint a szívek.

Kietlen a templom, nem gyűlnek a hívek.

Hitük, mégsem apad, nem sújtja az álom.

Lelkükben az egység, megvan mind a három.

II.

Vannak, akik repülnek? Akadnék még páran?

Vannak, bizony többen is, odafent vagy hárman.

Ennyien maradtak, a többi mind lezuhant.

Megpróbálták, felreppentek, mégsem tudtak szállni.

Jobb lezuhanni, mint meg sem próbálni.

Ők, azok kik boldogok, rájuk én felnézek.

Bár szárnyuk szegve, sérültek.

Széllel szemben élnek.

Legyünk, hát mind olyanok

és eltűnnek a rémek.

Eltűnnek, ha akarjuk, oly sokan és hittel.

Maradnak, ha nem tesszük,

mert kényelmes nekik, itt lenn.

Válasszatok rögtön, nincs egyéb kínálat.

Gyógyítsd meg a szárnyad! Ne legyenek hárman!

Nehéz lesz a gyógyulás.

Fájdalmas is nagyon.

Felemészti erőnket, míg elillan a vagyon.

Nem nagy ár ez érte, bár lehet annak tűnik.

Azok leszenek szabadok, akik ezt eltűrik.

Bár van, mit nem fizetnék csak, hogy szabad legyek.

Hisz mit ér a szabadság, ha nincs, ki széppé tegye.

Ha nem tudunk repülni, mér' nem mászunk hegyet?

Zord sötétben várunk, míg az óra ketyeg,

pedig a homok a világosban sokkal szebben pereg.

III.

Az idő az, mi ellen, minduntalan küzdünk.

Ez és a hangunk, a legbecsesebb énünk.

Fújjuk hát meg erősen, száljón messze a kürtünk.

Ha messze szál és meghallják, nem lesz mitől félnünk.

Hallani sem könnyű, nem erénynek számít.

Gazdagok és erősek, mind hallgatással ámít.

Szárnyunk van és mégis, lent a földön várunk.

Mit tennének őseink?

Hagynák veszni várunk?

Nem olyan már semmi.

Ezt, nem panasznak szánom.

Azon idők tovaszálltak, ezt a legkevésbé bánom.

Tollam karistolva, csiholja a tüzet.

Megírom és érzem, tán nem találok fület,

de ha mégis talál, majd rebbennek a szárnyak.

Rebbennek és tudom, megérte bánat.

Robajjal népesül be, egünk birodalma.

Nem több ez, mint egy gyermek naiv irodalma.

Mit tudhat egy kölyök, hisz alig élt pár évet?!

Nem tudok én semmit, csak hiányzik az élet.

Ma a magasban, nincsenek csak ácsok.

Olyan élet volt az, hol nem gátoltak rácsok.

Repültem és láttam, mennyi csodás lény.

Szörnyű lehet odalent, alig jut le fény.

Rá kellett döbbenjek, én álltam az útját.

Fájdalommal cipelem, azóta a súlyát.

Sokan vannak azok, kik soha nem repültek.

Nem születtek szárnnyal, ezért elkerültek.

Lehet nem repültek, de szeretni azt tudnak.

Szárnyam kellet szegnem, hogy szeretni tudjak.

Mit tegyünk, hát mond meg! Mitől szállunk újra?

Nézzünk fel az égre és ne vissza a múltba.

Hisz arra felé nézve, nem látunk csak poklot.

Emeld fel a fejed, de hagyjad lent az orrod.

Mi mást tehetnénk még? Mitől leszünk kékek?

Hagyjuk el a béklyót, cipelni azt vétek.

IV.

Erősnek kell lenni, hogy ezt megtehessük.

Amint ez sikerül, eltörnek a rácsok.

Kinyílik a kapu, enged, hogy szeressünk.

Szeretettel többé, nem lesz rajtunk átok.

Törött rácsok között, értelmet nyer minden.

Azért a pillanatért, adnám minden kincsem.

Mit tegyen hát az, kinek olyanja nincsen?

Lehet neked nincsen, tán nem is lesz soha.

Egyet mondj meg fiam!

Miért vágysz te oda?

Mér' ne vágynék oda, hol oly boldogan szállnak?

Odaérek, köztük leszek és elkerül a bánat.

Mond, hát mit adhatok! Mitől lennél hálás?

Mivel fizethető meg, a madárrá válás?

Nem fizethető meg, nincsen annak ára.

Szüksége van másnak rá, mint gyökérnek a fára.

Nem kaphatsz szárnyakat, semmilyen kincsen,

de ha, mégis kapnál, és az égbe szállnál.

Abban hiszel, tán, hogy egy nap, épp olyanná vállnál?

Kell neked a sötét, mint gyökér a fának.

Odafent újra, rád lelne a bánat.

Mit tegyenek azok, kik nem születtek szárnnyal?

Szembe kell nézniük, nap, mint nap az árnnyal?

Odalent kell maradniuk, küzdve és bízva,

mégse sajnáld őket, hogy nem lehetnek kékek.

Tele vannak szeretettel, ezt sajnálni vétek.

Nem annak kell rebbeni, kinek nincsen szárnya.

Ki megteheti, mégsem repül a sajnálat tárgya.

Mit tegyek, ha szárny nélkül mégis oda vágyok?

Nem tehetsz te sokat, ez maga az átok.

Ne vágyj oly magasba, hol nem látszik az élet.

Aki nem járt sötétben, nem értékeli a kéket.

Ha minden vágyad az, hogy odafent szálhass.

Ne akard megvenni, növessz inkább szárnyat,

de soha ne feledd fiam, fent is követhet bánat.

Növeszthetek szárnyat? Mér' nem ezzel kezdted?

Mert attól tartok, éppen ez okozná a veszted.

Szárnyat adni annak, ki csak sötétben élt.

Épp oly botorság, mint kitakarni a fényt.

Kinek nincsen, szárnya ne is röpülhessék?

Röpüljön csak bátran, ha kinőtt a szárnya,

de ne feledje soha, hol volt a hazája.

Hogy is feledhetném? Oly régóta hazám.

Mind elfeledi, míg el nem jő a magány.

Mindig el jő halkan, váratlanul oson.

Nem mondhatom többé: kezeimet mosom.

Oly sokszor mostam már, nem bír el még párat.

Ezért van hát fiam, hogy nem adhatok szárnyat.

Magadnak kell növeszteni, majd fizetni az árat.

V.

Megfizetem, mindet. Nem maradok itt lenn.

Nem lehetek boldog, csak mert szárnyam nincsen?

Boldogsághoz van jogod épp oly sok, mint másnak.

Boldogság hát fent lenni és lenézni hazádra?

Honnan is tudhatnám, még sohasem szálltam?!

Egész életemben egy sötét lyukban vártam.

Sötét lyuk volt lehet, de megosztottuk veled.

Szeretteid voltunk, kiket fent elfeleded.

Repülni akarok, erről nem tehetek.

Odafentről talán többet segíthetek.

Segíteni tudnál, de ahhoz le kellene szállni.

Le kellene szállni és gilisztává válni.

Nekem mondod, milyen gilisztának lenni?

Add hát oda szárnyad, ideje jót tenni!

Ha ez óhajtod tessék, itt van hát a szárnyad,

de ne lepődj meg fiam, ha követ majd az árnyad.

Felcsatolta szárnyát, szállt a fellegekbe.

Alig érzett fájdalmat a felhők közt lebegve.

Átjárta az erő, nem volt nagyobb élmény.

Pillanatok alatt, ő maga lett a kék lény.

Azt gondolta, bárcsak más is kapna szárnyat.

Tovább is adja majd, de az még várhat...

Előbb látnia kell eget, völgyet, hegyet.

Ha mindet megismerte, mással is jót tehet.

Messze repült onnan, hol szárnyait kapta.

Már arra sem emlékezett ki is volt az apja.

Látott mindent, mit értékesnek gondolt.

Lebegett az égen, de nem emlékszik hol volt.

Gyönyörű volt minden, fényben úszó mező.

Egy valami hiányzott, nem volt sehol tető.

Végtelen a háza, ez eleinte szép volt.

Mostanra nem hazája, ellensége az égbolt.

Már nem szívesen néz le, túl sok ott a sötét.

Látja más hazáját, de nem találja az övét.

Ideje leszállni, megpillant egy rétet.

El is feledte már, milyen a giliszta élet.

Minden kormos odalent, nincsen semmi kékes.

Csúsznak, másznak a koszban, a hazájuk véges.

Felpillantva végtelen, mégis az a börtön.

Bárcsak ő is csúszhatna, újra lent a földön.

Bánatában, felröppen hát újra.

Hiányzik hazája, fárasztó volt útja.

Sötétet és gilisztát nem látott oly régen.

Körbe pillantva, egyvalaki röpült még az égen.

Szorosan követte, nem volt komor ármány.

Mégis úgy érezte, ő maga a zsákmány.

Látja mi követi, de lerázni nem tudja.

Akármerre kanyarog, keresztezi útja.

Azon gondolkodik kitől kapta szárnyát.

Bárcsak elhagyhatná, nyomasztó magányát.

Fájó a gondolat, tán giliszta volt apja.

De szép is lett volna, ha e szárnyat meg sem kapja.

Hiányzik a sötét, hiányzik az apám.

Nincsen semmim idefent, hát ezt jelentette a hazám?!

Közel járt a naphoz, érezte a nyelvét.

Odafent a magasban elhagyta, minden elvét.

Csakúgy, mint ő maga, repülnek az évek.

Rá kellett döbbenjen, nem barátai a kékek.

Leszáll sötét lyukba, ott fekszik az apja.

Mozdulatlan, nem lélegzik, eltűnt a haragja.

Igazad volt apám, jajveszékel sírva.

Erre térek haza, hogy én tegyelek sírba?

Kérlek, bocsáss meg nékem, tudom hol hibáztam.

Oly magasba vágytam, mit nem bírt el a szárnyam.

VI.

Abban bíztam, odafent, kékélet vár reám.

Nem volt se kék, se nem élet, s veled többé nem beszélek.

Megértettem Apám, ez volt szárnyam ára.

Mit kezdjen egy szegény árva, kinek nincs többé hazája?

Igazad volt mindenben, követett a bánat.

Bárcsak, soha ne hagytam volna el, Hazámat!

Elhagyta azt régen, most megfizette árát.

Odalent a sötét lyukban letépte a szárnyát.

Letépte és soha többé nem nézett az égre.

Édesapja tanítását, megértette végre.

Kinek családja van, szárny nélkül is gondtalan.

Ki azt elvesztette, ép szárnyal is hontalan.

Jelige: Mr. Kék

A piros cetli

Öt éves voltam. Pajkos gyermek, aki saját világában elveszve élvezi az élet örömeit. Nekem a járvány nem vált kellemetlen valósággá, leszámítva az arcom és a maszk közötti fülledt teret, amitől nem tudtam szabadulni. De ez akkor nem érdekelt, a gondolataim egy esemény boldog cellájában raboskodtak. Másnapra terveztünk egy hosszú hétvégére időzített kirándulást. Nagy lázban égtem, már két héttel a nagy esemény előtt telepakoltam a kis hátizsákom, a plüssmackóm egyszemélyes túlélőkészletével. A kirándulást legjobb barátom és családja kíséretében készültünk megtenni. Az utazást megelőző éjszaka alig bírtam álomra hajtani a fejem. Minden gondolatom a fürdőzés, az akkor még tengernek tűnő medencék és az esti sütögetések körül forogtak. A földszintről anyukám hangját hallottam, és kikeltem megneszelni mi történik. Telefonált valakivel de tudtam hogy nem ismerős, mert miután letette, meglátott a lépcsőn kuporogva és elmesélte hogy a rendőrség hívta. Bár meglepődve, de tudomásul vettem hogy az életünket ezentúl bujkálással fogjuk tölteni. Elképzelni sem tudtam hogy anya mit követhetett el, de számomra magától értetődő volt hogy a kirándulás ennek nem látja kárát. Már indultam volna a túlélőkészletemért, de folytatta. Én az egészből mindaddig nem értettem semmit, amíg az utolsó mondat el nem jutott a tudatomig.

-Sajnálom,hogy elmarad a kirándulás ,de úgy néz ki két héttel el kell halasztanunk az egész kirándulást.-mondta anya sajnálkozva.

A következő két hét olyan lassúsággal tel el, amilyenre azóta sem emlékszem. Marciék nélkülünk nem utaztak el, de ők legalább máshova mehettek, amíg mi a saját házunk börtönét élveztük. És mindez egy piros lapka miatt. Egy kis kártya a házunk ajtaján és minden más lett. Nem tudtam mi miért történik, de azt a cetlit a két hét alatt mindennél jobban megutáltam. A karantén utolsó napján már annyira tűkön ültem, hogy kétpercenként megkérdeztem kimehetek-e most már. Majd csörrent a telefon, egy gyors beszélgetés, és már az autóban is ültünk. Marciék felé vettük az irányt, hogy közösen útnak indulva végre kiélvezhessük a szabadságot. Befordultunk az utcába majd leparkoltunk a ház előtt. Apukám kiszállt szólni a leendő utastársaknak míg én az ablakon keresztül Bobit néztem ahogy ugrál a kertben. Ugrált ide-oda, majd az ajtó felé vette az irányt. Ahogy szaladt felborította apát, majd lehevert a küszöbre. Én eközben végig követtem a szememmel, majd ahogy lefeküdt a szemem egyre feljebb csúszott, majd az ajtóra szegeződött. Tudtam hogy anyukám éppen az arcomat fürkészi, de én nem tudtam másra figyelni, csak egy dolgot láttam magam előtt: az ajtón a piros cetlit.

Jelige: Nimród

Történetek Gidrán lovainkról, házi kedvenceinkről.

Ma nem vagyok jól, sikerült összeszednem egy kis vírust, ami eléggé legyengített, ráadásul kaptam egy "baráti" ló-rúgást az egyik új lóvunktól, amit mondjuk nem nekem szánt, csak éppen rosszkor voltam rossz helyen, így most itthon vagyok betegállományban. Úgy gondolom, ezt az itthon töltött időt kihasználom és végre nekiállok megírni kedves állataink történetét, akik oly sok szép, szeretetteljes órával ajándékoztak meg minket.

Egy kicsit borongós a hangulatom,-épp, mint az idő odakint- de, ahogy hallgatom az udvarról beszűrődő madarak csodálatos koncertjét, egyre jobb lesz a kedvem. Hálát adok az égieknek, hogy, ilyen helyen élek, együtt a természettel. Csicseregnek és trilláznak kint a madarak, biztosan van tíz különböző fajta a kertünkben. A hátsó, nagy diófán fészkel egy egerészölyv, szinte minden nap látom. Nyitva az ablak, hol a kutyáink ugatását hallom, hol valamelyik lóvunk nyerítését, vagy valamelyik cicánk nyávogását, hogy hol van már a reggeli... Szóval, csönd az nincs, de éppen ez a csodálatos, hallgatom a természet hangjait. Ez a kis falu, ahol élek- a nyugalom szigete!

Arra gondolok, milyen jó itt és arra, hogy még a munkahelyemen is ugyanez vár. A természetben, egy csodálatos szőlő-hegyen, az oszkói, régi pincék között dolgozom. A legrégebbi pincét még az 1800-as években készítették. Harminc évvel ezelőtt a falubeli fiatalok gondoltak egy merészet, és el kezdték felújítani a hegyen, a régi, romos, boronafalú, zsupfedeles öreg pincéket. Megalakították 1985-ben, a megyében elsőként azt a civil szervezetet, melynek a neve: Hegypásztor Kör lett. Az egyesület célja: a pincék megmentése, a hagyományok ápolása, a népi értékek megőrzése. Az évek során a nevüket megismerte az egész ország, számos elismerést, kitüntetést kaptak. A régi pincék pedig megújultak! A Hegypásztor Kör évente több rendezvényt is szervez, de a legjelentősebb az Orbán- napi hegyi vigadalom, amely minden évben több ezer embert vonz! A kezdetektől fogva mi is aktív részesei vagyunk gidrán lovainkkal ennek a programnak. Visszatérve a munkahelyemre, itt is ugyanaz a madárdal fogad, mint otthon. Olyan, mintha kirándulni mennék nap, mint nap, pedig csak dolgozni járok... A múlt héten egy kis ravaszdi róka fogadott, s tíz méterről szemlélt nagy nyugalommal, egészen addig, amíg a kis tacskó kutyám, Tücsi észre nem vette és nagy hősiesen el nem kergette, én meg kergettem a kutyámat, de sokkal gyorsabb volt nálam! Féltem, hogy nagyon messzire megy el és nem talál vissza, természetesen tíz perc múlva már a lábaim előtt ült és nagyon büszkének látszott... Tücsök már igazi "hegyi kutya" lett, minden nap jön velem, védi a területet, a pincéket, az idegeneket megugatja, a rókákat elkergeti.

Lassan már negyven éve lesz, hogy Budapest mellől leköltöztünk ebbe a kis zsák-faluba, a Vasi-hegyhátra. Ahogy visszagondolok a tovatűnő évekre, megannyi szép emlék tűnik elő, a legtöbb az állatokkal, a természettel és persze a családdal kapcsolatos. Amióta az eszemet tudom rajongtam az állatokért, elsősorban a lovakért, kutyákért. Nagyon sok kedves, néha megható, szomorú emlék köt hozzájuk.

Szeretném ezeket a történeteket megosztani a kedves olvasóval, s ezáltal egyben emléket állítani kedvenc állataimnak, s elsősorban a gidrán lovainknak...

Amikor leköltöztünk ebbe a szép kis faluba, Olaszfára, nem volt kétséges, hogy lovakat fogunk tartani. Férjem és én is imádtuk a paripákat, csak még abban nem egyeztünk meg, hogy milyen fajtát vegyünk. Férjem oda volt az arab lovakért én meg a telivérekért, így született meg a döntés, ami mindkettőnknek megfelelt: gidrán fajtát fogunk tartani, ugyanis a gidrán lovat arab és telivér lovak keresztezésével tenyésztették ki, csak sárga színben. A gidrán szó 1816 óta van jelen a lótenyésztők tudatában. Ez az elegáns, jól lovagolható, acélos szervezetű, gyors, kitartó huszárló az 1900-as években érte el használati értékének csúcspontját. Akkoriban a falkavadászatokon teljesítettek kiválóan és kapták az elismeréseket. Abban az időben már szinte szállóigévé vált ez a mondat: "Csakugyan LÓ kellett ahhoz a hajtáshoz, ahol az ország két leggyorsabb állata, a nyúl és az agár akarta a szuszt kiszorítani egymásból." Sajnos a későbbi évtizedekben kétszer is a megszálló román hadsereg vitte el az értékes állatokat, majd a II. világháború után az érdektelenség, és az értelmetlen intézkedések tették tönkre az addig sikeres tenyésztői munkát. Végül 1974 májusában a minisztérium az őshonos magyar állatfajták közé sorolta és egyben védelemre minősítette a gidránt. Borod-pusztán gidrán tenyészetet hoztak létre. Ezen kívül Mezőhegyesen, a Zala-megyei Gyűrűsön és Marócpusztán van nagyobb egyedszámú gidrán ménes. A fajta eredetét tekintve: anglo-arab. Magyarországon a két világháború között a GAZAL III törzsmén fejtett ki javító hatást. A fajtát 1885-ben ismerték el. A fajta tenyésztése során gyakran használtak angol telivér és arab méneket, kizárólag csak sárga színben. Ez a védjegyük! A színével kapcsolatban szokták mondogatni: " Nem minden sárga ló gidrán, de minden gidrán sárga." A 2012-ben kiadott méneskönyvi adat szerint, 302 kanca és 38 fedezőmén található az országban. A gidrán ló százötven éve fogalom a magyar lótenyésztésben! Intelligenciájával, szépségével, energikus, térölelő mozgásával, sportra való alkalmasságával a legkeresettebb hátasló lehet minden használati formában. A gidránok kiemelkedő teljesítményt nyújtanak mind a military, mind az ugró szakágban, de jól mennek fogatban is.

A mi családunk már több, mint 30 éve foglalkozik a gidránokkal. Azt a célt tűztük ki, hogy mi is hozzájárulunk ennek a páratlan szépségű fajtának a megóvásához, népszerűsítéséhez. Az első kancáinkat Vörös József Gyűrűsi méneséből vásároltuk: Léna, Fáma, Somos, Sára kiváló tenyészkancák voltak, sok csikó született utánuk. Sára nevű kancánktól született méncsikó ma már fedeztetési engedéllyel rendelkezik, ő Nimród, az egyik kedvence ma is a családnak. 2002-ben alapítottunk 30 fővel egy lovas egyesületet: Gidrán Sport-és Lovas Hagyományőrző Egyesület néven. Minden erőnkkel azon voltunk és vagyunk, hogy népszerűsítsük ezt a kiváló fajtát. Számos lovas versenyt rendeztünk, eljártunk falu-napokra, szüreti felvonulásokra, tartottunk csikós-bemutatót. 2005-ben szerveztünk egy regionális gidrán tenyész-szemlét Olaszfán, ami nagyon jól sikerült! Sok tenyésztő hozta el a kancáját és mi is öt kancával és csikójukkal, valamint a csikók apjával, Cirillel képviseltük a gidrán fajtát. Az országos gidrán tenyésztő -bizottságtól nagy dicséretben részesültünk, amikor azt mondták, hogy olyan volt a rendezvény szervezése, lebonyolítása, hogy még Bábolnával is felvehettük volna a versenyt. No, azért ez egy kis túlzás volt! Az viszont tény és igaz, hogy a mai napig tartunk, tenyésztünk gidrán lovakat és vigyázzuk, őrizzük őket, hogy a következő lovas nemzedék is gyönyörködhessen bennük! Végül álljon itt Pettkó-Szandtner Tibor írása a gidrán lovakat tenyésztő emberek, sportolók számára: " A legnemesebb, legszebb sport az élő, gondolkodó, különleges lélekkel és ösztönnel rendelkező, lóval munkálkodó, szeretetet, türelmet és állandó gondolkozást igénylő lovassport. Ha mindenki repülne, s gépeken száguldana is, örökre, mindörökre meg fog maradni, meg fog maradni mindaddig, amíg e földön nemesen gondolkodó, nemes-szívű, jóravaló emberek élni fognak."

NIMRÓD- a fedezőmén.

Több, mint tíz éve, egy tavaszi hajnalon érkezett meg hozzánk. Sára nevű kancánk elléshez készülődött, csak én voltam itthon, férjem külföldön dolgozott, gyermekeim kollégiumban voltak, így ismét rám maradt a megtisztelő feladat, hogy segédkezzek a kancának az ellésnél. A lovak általában könnyen ellenek, ha baj van, akkor nagy a baj és állatorvost kell hívni. Pár órás készülődés után Sára gyönyörű mén csikónak adott életet! Eleven, erős csikóként hamar talpra állt. Arányos testű, szép, izmos, hókás fejű csikóként indult a nagy betűs életbe. Nekem első pillantásra a kedvencem lett, "szerelem" első látásra! Nimród szépen fejlődött, erősödött, s vígan szaladgált anyja mellett a dús legelőn. Két hason-korú méncsikó társa is volt, ők voltak a pajtásai.

Azt hallottam egy tapasztalt lovas embertől, hogy a csikó, az anyja után, egyfajta "pótmamaként" azt az embert fogadja el, aki az ellésnél, illetve az első órákban vele van. Ezt nekem Nimród többször be is bizonyította! Kis csikó korában mindig odajött hozzám, ha hívtam. A legelő végén játszott a csikó társaival, én megálltam a karám mellett, el kiáltottam magam: Nimród gyere! Ő mindent ott hagyva boldogan száguldott felém, én megsimogattam, megdicsértem, s aztán futott vissza az anyjához. Rajtam kívül máshoz soha nem ment oda.

Később, amikor már fedezőmén volt, egyszer elszabadult. Versenyre készültünk vele, nem akart felmenni az utánfutóra, elugrott a lányomtól, a villanypásztor zsinór egy helyen le volt akasztva, természetesen egyből megtalálta a menekülő utat és kiszáguldott a lenti legelőkhöz, ahol a kancák voltak. Lányommal versenyt futva igyekeztünk utolérni. Szerencsére a kancákat nem látta meg, így visszafutott és megállt a karám mellett, ahol két herélt csikó legelészett. Tőlem lehetett úgy ötven méterre, azon imádkoztam, csak várjon meg, míg odaérek. Szólítottam a nevén, ő rám nézett és szép lassan, komótosan odaballagott hozzám. Megsimogattam, ráakasztottam a vezető szárat és szépen visszasétáltunk, mintha mi sem történt volna! Nem szerette a férfiakat, igaz főleg nők és kancák társaságában volt! Egy alkalommal csak a fiam volt itthon, meg egy lovas férfi- ember, aki néha lovagolta, versenyre készítette fel. Mi lányommal éppen versenyen voltunk az egyik kancánkkal, amikor megcsörrent a telefonom, a fiam hívott:- Anya! Nem tudjuk megfogni, de még megközelíteni sem Nimródot a karámban! -Drága kisfiam, én most mit csináljak veletek? Itt ülök a lószállítóban, több mint száz kilométerre tőletek, oldjátok meg!-válaszoltam. Aztán azt tanácsoltam nekik, hogy nyissák ki a karám ajtaját, a bokszába tegyenek zabot, majd szépen besétál és akkor már nyert ügyük lesz. Nimród nem így gondolta, fel-alá rohangált az udvarban, de be nem ment, így jobbnak látták vissza terelni a karámba. Pár óra múlva értünk haza, odamentem hozzá, megsimogattam és bevezettem a helyére... Ő már csak ilyen!

Amúgy a legjobb futószáras lovunk. Annyira "jó fej", hogy amikor tudja, hogy rajta a kikötőszár és futó-szárazni megyünk, amikor gyerekek ülnek rá, akkor egy hangja sincs, úgy jön ki az istállóból, mint egy szelíd bárány, viszont ha mi megyünk vele lovagolni, úgy táncol és nyerít, hogy még az utca végén is hallják! Csődör mivoltából adódóan egy kicsit csipkelődős, mindent a szájába vesz, legyen az futószár, kötőfék, kantárszár, vagy éppen a pulcsim ujja, de soha, egyetlen egyszer sem viselkedik így a gyerekekkel, szabályosan vigyáz rájuk! Nagyon szeretem őt, remélem még sokáig a körünkben lesz és boldogít minket...

CIRILL-az első fedező ménünk.

A körzeti mén-felügyelő hívott, hogy lenne számunkra egy eladó gidrán mén. Régóta szerettünk volna már egy saját mént a kancáinkhoz, így kaptunk az alkalmon, gyorsan elmentünk megnézni. Régi istállóban állt egy hidegvérű kanca mellett, inkább hasonlított egy kancára, mint csődörre. Vékony csontozatú volt, finom fejjel, kifejező, nagy szemekkel és elég sovány volt. Mi cseppet sem gondolkodtunk, sikerült olcsón megvennünk. Nagy valószínűséggel a vágóhídtól mentettük meg őt, amint az később kiderült. Később derült ki az is, hogy, kis mértékű tüdő-asztmája van Cirillnek. Ahogy haza hoztuk azonnal legelőre raktuk, csak éjszaka volt az istállóban. Napról-napra erősödött, szépült. Tavasszal már egészségesen, jó formában várta a hozzá beosztott kancákat. Nagyon jó és intelligens fedezőmén volt, emellett kiválóan ugrott, tanítani tudtuk vele a gyerekeket, sőt még versenyezni is tudtak rajta! Cirillt mindenki szerette...

A mi kancáinkon kívül, még jöttek hozzá a környékbeli gazdák kancáikkal. Olyan is volt, amikor, én lovagoltam át vele a környező falvakba, volt, amikor több kanca is várakozott ránk a próbafa mellett. Eleinte az öreg paraszt bácsik igencsak elkerekedett szemmel nézték, hogy egy (akkor) még fiatal menyecske ül a lovon. Kérdezték is: "Hát az ember hol maradt?" Én meg nevetve mondtam, hogy elhagytam a kocsmában! Ők is nevettek, aztán lassan megszokták, hogy a "csődörös" nem férfi, hanem nő!

Nagy élményem volt vele, hogy szerepelhettünk egy lovas csatában! 300 éves évfordulóját ünnepelte a kuruc csatának Győrvár, mi is hivatalosak voltunk rá a lovainkkal. Varrattunk kuruc ruhákat, abban vonultunk fel. Megrendezték korhű jelmezekben, ágyúval, szekérrel, puskákkal a csatát. Nagy élmény volt a sok ló-lovas, amint egymással szemben vágtattunk, mintha egy történelmi filmben szerepeltünk volna! Cirill ott is,- a sok ló között, a nagy hangzavarban- kifogástalanul viselkedett! Cirillel nagyon "össze -nőttünk", legtöbbször én lovagoltam, ő állt legközelebb hozzám az eddigi lovaink közül. Nagyon jó lovaglás volt, soha nem "bakozott", nem kellett kapaszkodni rajta, soha nem estem le róla, viszont egyszer csúnyán felbuktam vele! Nem a ló hibája volt, hanem az enyém, nem vettem figyelembe a talaj- viszonyokat. Éjszaka esett az eső, másnap délelőtt elmentünk terep-lovaglásra egy kedves ismerősömmel. Nagy volt a fű és vizes, amikor egy "dombhátas" ösvényen vágtába ugrasztottam Cirillt és körülbelül két másodperc múlva a ló eltűnt alólam, elcsúszott, én meg repültem vele együtt! Beütöttem a fejem, illetve a homlokom elég rendesen, pillanatok alatt szép kis dudor éktelenkedett a jobb szemem felett. Szerencsére más bajom nem lett nekem sem és a lónak sem! Cirill vissza futott hozzánk, csak a kantárszár szakadt el, azt össze kötöttem, felültem rá és haza ballagtunk. A történetnek itt vége is lehetne, de ehhez még hozzá tartozik egy másik humoros és egyben szomorú történet is. Szomorú, ha úgy vesszük azért, mert ebben az időben már válófélben voltam a férjemtől. Történetesen a bukásom utáni második napon mentünk a válóperes ügyvédhez, lányunk is velünk volt. A jobb szemem alatt és körben akkora kék, zöld, lila színű folt éktelenkedett, mint akinek behúztak egy jó nagyot! Az ügyvéd a második emeleten lakott, felsétáltunk, férjem megnyomta a csengőt, de ugyanebben a pillanatban egy hatalmasat pukkantott, ami csak úgy zengett az üres lépcsőházban! Mind a hárman úgy röhögtünk, hogy potyogtak a könnyeink! Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, az ügyvéd csak azt látta, hogy három idióta vihog az ajtóban, az egyiknek akkora monoklija van, hogy egy profi bokszoló megirigyelhetné!!! Azért beengedett minket, azonnal mondtam, hogy a szemem alatt az nem az, amire gondol, csak a lóval buktam fel! A megbeszélés alatt még párszor elkapott minket a röhögés, lányom már azt mondta, nem tartozik hozzánk! Az ügyvéd búcsúzóul csak annyit mondott, hogy már nagyon sok válóperi tárgyalása volt, de ilyen jó kedélyű még sohasem!

Sajnos Cirillnél kiújult az asztma, sőt súlyosbodott! Mindent megpróbáltunk, de az állapota egyre romlott. Már nem tudott felkelni, fekve evett, ivott, de szenvedett. Karácsonyra készülődtünk, vártuk a kis Jézust és vele a csodát, hátha felépül a lovam, de a csoda nem jött! Hívnunk kellett az állatorvost, ő elaltatta, az egész család sírt, de még a doki is ki törölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Mindez délelőtt történt, este megérkezett a kis Jézus, ez volt életem legszomorúbb karácsonya...

Évekkel később leányom kitanulta a tetoválás mesterségét, emellett gyönyörűen festett, fest még ma is. Az ötvenedik születésnapom előtt, megkérdezte tőlem, mi lenne, ha a Cirill portréját rátetoválná a vállamra, ez lenne az ő ajándéka. "Hűha", erre csak ennyit tudtam mondani hirtelen. Először azt hittem, csak tréfál, de komolyan gondolta. Mindjárt elém is rakta a lerajzolt fejét Cirillnek. Nagyon szép volt! Mondtam neki, ha ezt ugyanígy a kezemre varázsolja, akkor legyen, kibírok minden fájdalmat! Így is lett, mindenki a csodájára járt, annyira jól sikerült! Ez lett az emlékezetes szülinapi ajándékom és egy Olaszországi hétvége a Velencei-karneválra. Cirill most már nem csak a szívemben, lelkemben van ott állandóan, de a bal karomon is örök emlékként...

KOMISZ-kedvenc kancám.

Kerry nevű kancánk egy őszi hajnalon kanca csikónak adott életet. Nagyon szép, hosszú lábú, hókás, rakoncátlan kis csikó volt, az első mozdulata az volt, hogy megrúgott, így a Komisz nevet kapta. Nekem nagyon tetszett és szoros barátság alakult ki közöttünk. Komisz két éves korára hatalmasra nőtt, bár olyan volt, mint egy "lakli kamasz", aki nem tud mit kezdeni a végtagjaival! Három évesen már jól tudtuk lovagolni, rendszeresen eljártunk vele a szüreti felvonulásokra, jól tűrte a karikás ostort, kisebb akadályokat szépen ugrott. Később gyerekek is lovagolhatták, a kis tanítványaink jól szerepeltek vele a gyerek ügyességi-versenyeken, igazi barát, társ volt mindenkinek.

Legtöbbször én lovagoltam, sok kedves emlék fűz hozzá, s általában a szüreti felvonulásokhoz... A szomszéd faluban voltunk szüreti mulatságban, persze jó volt a hangulat, jól fogyott a "hegy leve"! Az egyik lovas barátunk mögöttünk lovagolt, kiértünk a falu végén egy mellékútra, gondoltuk a barátnőmmel, egy kicsit megfuttatjuk a lovakat, vágtázni kezdtünk. Mögöttünk nagy hévvel kiabált Frédi: "Vigyázzatok lányok, jövök!" Előttünk egy hatalmas víztócsa volt, mi szétváltunk, utat engedve neki. Frédinek a lova, meglátva a tócsát satufékkel megállt, lovasa pedig szép ívben szaltózott bele- fehér csikós-ruhában-a sáros pocsolyába! Frédi feltápászkodott és csurom vizesen csak annyit mondott: "Megjöttem lányok!" Mi meg úgy kacagtunk, majdnem leestünk a lovainkról!

Szintén egy szüreti felvonuláson voltunk Frédivel, természetesen sűrűn emelgették a boros poharat, a végén még táncoltunk is, a lovak meg békésen legelésztek addig. Reggel, amikor elindultunk, ragyogóan sütött a nap, Frédi fel is vette a napszemüvegét, s természetesen egész nap rajta is volt. Már alkonyodott, amikor elindultunk hazafelé. Frédi komótosan lovagolt utánunk, sokszor lemaradt, aztán egyszer csak utánuk kiabált: "Lányok! Várjatok már meg, nem látok semmit!" Mi meg nevetve néztük a napszemüvegét! Meg is kérdeztem a barátnőmet, hogy szerinte szóljak-e neki, hogy már régen nem süt a nap és talán jobban látna, ha levenné a szemüvegét! Bár azt hiszem, már az sem segített volna az elfogyasztott bor mennyisége végett! Azért épségben hazaértünk!

Komiszt nagyon szerettem, úgy gondoltam soha nem válok meg tőle. Az egyik lovas barátunk, Zsolti már csikó korában "bele szerelmesedett" Komiszba és éveken át járt a nyakunkra, hogy adjuk már el neki, persze mindig visszautasítottam. Akkoriban sajnos csak régi, általában rossz autóink voltak, többet voltak szerelőnél, mint itthon, de nem volt elég pénzünk, hogy újat vegyünk. Éppen a szerelőnél vártam az autómra, amikor Zsolt jött oda hozzám és mosolyogva kérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam "lóügyben". Nagyon sok pénzt igért Komiszért és biztosított róla, nagyon jó helye lesz náluk élete végéig. Átgondoltam a dolgot és beleegyeztem. Így történt, hogy életünkben először lett egy új autónk! Komisz nagyon jó helyre került, sok versenyt nyert Zsolti kis lányával. Már 26 éves, nyugdíjas éveit tölti náluk, nagyon szeretik, így az én lelkiismeretem is megnyugodott. Ma is meg van az autó, már 20 éves, azzal járok mindenhová és ha bele ülök, mindig eszembe jut kedvenc kancám....

Jelige: Mrs Mojo Risin

Sör

A prágai szuvenírként kapott csatos üveg dugója úgy pukkant ki, mint a pezsgőé szilveszter éjjelén. Pedig nem ünnepelt semmit. Különlegesebb alkalomra tartogatta, de mi is lehetne különlegesebb, mint a századik teljesen egyedül, bezárva töltött napja? A sör vulkáni füstöt eresztett, mielőtt lágyan belecsusszant volna a hosszú, vékonyka üvegpohárba. Adjuk meg a módját azért, gondolta, és feljebb húzta a szürke, néhol ételfoltos mackót a derekán. A sör gyógyszer, magányra és mélabúra, mondogatta minden este. Csak virrasztott órák óta a laptop neonja mellett, mint valami futurisztikus ravatalnál. Messze még az éjszakai műszak vége, de legalább nem kell hazabuszoznia. A home office áldása. Már majdnem egy doboz cigarettát elszívott, és még nem volt éjfél. Újabb sörösüveget nyitott, a negyediket. Vagy az ötödiket, ki számolja. Valami iszonyatosan fájdalmas blues nóta következett a lejátszási listában, pont jó lesz. Beleeresztette, belecsúsztatta magát, minden sejtjét a hangulatba, mint a kezét annak a csinos kis vörösnek a farzsebébe azon a Pokolgép koncerten '13-ban. Észrevétlenül, óvatosan, lendületesen.

Jelige: Baker Street

A pestis doktor

Felemás volt a világ, amikor a Jóisten felfestette az életszíneit. Az egyik felén a Nap ébredt fel vöröses okker koronájában miközben a sötétbarna fákról csöpögött le a vihar maradványai. A másik oldalon, még Héliosz leánya nézett körbe a hajnali ruhakoszorúján. Szíve szerint sírt volna, emberek százai hevert szanaszét, mintha egy óriási játéktenger kiöregedett élettelen bábui lettek volna. Férfiak, nők és gyerekek néztek jobbára nyitott szemekkel az ég felé nyújtott kezekkel. Körülöttük magas hórihorgas óriásmadarak nézelődtek. Fekete csuklyát viseltek és szemeiket ugyanaz a sötétség lengte be, mint a csuhájukat. Mögöttük fásult képű talicskások bandukoltak és kapták fel a porhüvelyeket szép sorjában.

Az egyik orvos leguggolt egy fiatal nő mellé, levette a fehér arcmaszkját, két kéklő szempár sejlett fel. Szőke haja a szemébe szállt, mire kezeivel óvatosan megigazgatta. Elnézett a látóhatár felé, majd egy nagyot sóhajtott, szemeiből egy könnycsepp futott végig az arca repedésein. Megfogta a lány kezét, ott, ahol nem tarkították a gyilkos kór lenyomatai. Mintha csak érezte volna még a lány fakó ereinek mélyről jövő ütemes lüktetéseit.

Látta a lány körvonalait, ahogy szemei előtt egyre jobban kiélesedik. Vajon ő is látja a másikat? Kezeivel megakarta érinteni a lány haját, de az hevesen elfordult és egy férfi arcába ripakodott erélyesen.

• Dehogy megyek, hozzá, még csak nem is ismerem őt! Erre nem kötelezhetsz, nem és kész!

A férfi gondterhelt arccal vakarta meg az állát. Kezeivel erősen markolta meg az előtte lévő karfás széket. Egy nagyot akart a széken lökni, de belátta, hogy ez a lépés a részéről teljesen felesleges és nem akar őrültnek tűni, így is volt elég baja. Közeledett valami iszonytató a távolból. Egy asszony fogta meg valamelyik nap a csuklóját és réveteg arccal mutatott fel az égre, nem mondott semmit, de a mellette sertepertélő alig nyolcéves kisfiú közömbös arccal mondta ki:

• Sötét madarak és patkányok.

A férfi beleborzongott ugyan ebbe, de hidegvért erőltetett magára, és körbe tekintett. Semmi nyomát nem látta, hogy valaki rajta kívül felfigyelt volna erre. Örömmel nyugtázta ezt. Vidáman bandukolt haza, ahol szembesülnie kellett, hogy a Sors fintorra kínzó gyorsasággal lepte meg.

Kisfia köhögött, és szájából pirosló folyam ömlött. Pár óra elég volt, ahhoz, hogy a kaszás az édesapja mögé állva, némán bólintva jelezte a fiú felé, hogy itt az idő. Az édesanyja és a nővére hét napig csak sírt és virrasztott az ágyacskája mellett.

Azután az édesanyja árnyéka is elhagyta a földi világot. Végül csak a lány és az édesapa maradt ott a kicsiny szobában, ahol most már egyetlen gyertyalángja lengte be misztikusan. Egy hirtelen jövő szélfuvallat kitárta az ablakokat. Nagy hangja volt, de eltörpült a halotti csendben. A gyertya fénye elfutott ijedten.

Valami megmozdult a sarokban, ahol egy ősöreg hintaszék porosodott. Recsegve - ropogva adott ki hangokat. Két ijedt szempár próbált egymásra nézni ijedten. Ez nem volt véletlen. Szabályosan megijedtek a történtektől. Nem hittek a szellemjárásban.

Az ablakpárkányra ekkor egy hollóforma madár szállt rá, azért csak olyan forma, mert sokkal nagyobb és veszedelmesebbnek hatott. Károgott egy sort, ami felért egy üvegtőréssel. A lány a füleire tapasztotta a kezeit és letérdelt. A férfi idegesen zavarta el a madárt, de az csak nem akart elmenni.

Ekkor rágcsálásra lettek figyelmesek, mintha a tulajdon testüket és lelküket enné valami borzalmas szörnyűség. A falak megmozdulni látszódtak, a virágos tapéták leváltak és kisebb porfelhő keletkezett, majd egy nagy lyukból egy hömpölygő patkányfolyam tódult ki.

Kis orrukkal idegesen szagoltak körbe és rohantak a két élő lélek felé.

A lány a közeli tükör felé hátrált, ahol hirtelen hátra tekintve saját megsavanyodott időskori csontvázarca nézett vissza rá. Egy arany szobrocskával, félelemmel törte be a tükröt. Az üvegszilánkok egy gyorsan jövő villám fényében felfestettek egy fiatal fiú alakját. Kék szeme beragyogta a legveszedelmesebb éjszakát, arany haja fényt hozott minden szívbe és lélekbe. Kedvesen nyújtotta a kezét a lány felé.

A lány próbálta elérni, de nem sikerült, mert egy sötét csuklyás alak csontváz kezeivel elkapta és lezárta a száját.

Az édesapa ott ült a szoba közepén, amikor a vihar el ült, bőven elmúlt már éjfél. A lánya teste a vállain nyugodott, még élt benne a lélek, de már csak napjai voltak hátra. Gyorsan akart az apja cselekedni, mert annak látta értelmét. Nem tudta, hogy mi vár rá, nem is akart belegondolni.

Most, ahogy abba a dühös zöld szempárba nézett, ami pontosan olyan volt, mi a tulajdon két szembogárja, eltűnődött azon, hogy mennyit ér az élet így utólag.

A lányban olyannyira pumpálódott a felfokozott heves érzelem hullám, hogy kapkodva lélegzett. Köhögött és kezeivel végigtapintott az állán, mert egy ragacsos anyag cseppent le a földre.

Piros volt, és meleg. Forgott vele a világ, táncolt körülötte minden. Csontvázak és más démonok invitálták, hogy csatlakozzon hozzájuk. Látta, a régi emberek képeit, majd egy nagy villanás és koppanás. Ezek után már csak delírium tartotta őt életben.

Egyik nap egy fiatal fiú fogta meg hideg kezeit és búcsúzott el tőle. Egy fehér rózsát rakott a mellkasára. Aznap keltek volna egybe, de ez már nem történt meg.

Az édesapja, ezek után nem bírt beletörődni ebbe, és kereste a megoldást arra, amire nem lehetett. Tíz év múlva őt is elragadta volna a gyilkos kór, ha a tartozásai miatt nem éri fémes golyó előbb egy sikátor sötétjében egy esős éjjelen, újhold idején.

A gyilkos ezek után falán behemótként szedte az áldozatait. Madárszerű orvosok jártak reményt vinni és megkísérelni gyógyítani, azokat, akiket még lehetett. A fiú is egy volt közülük.

A lány, kit megérintett nem az ő kedvese volt, csupán csak hasonlított rá a valóság halovány fénytükrében. Mert minden egyes ember továbbadja a másiknak az emlékeit önös tudatukon kívül. Ez a lány valahol ismerte a múltjában a másikat így tudta felidézni.

A fiú még egyszer rápillantott, majd le takarta az élettelen testet, vissza vette a maszkot és elsétált a következőhöz...

Jelige: Éjszakai fény

(szerzőnk kiskorú)

Az élet, amibe beleragadtunk

Gondoljunk bele, nem kell mélyre ásnunk emlékeinkben, pontosan egy éve, még csak sejtésünk sem volt, hogy amink megvolt egyik pillanatról a másikra el fog tűnni. Emlékezzünk vissza.

Vidámság és csupa öröm, néhol eszeveszett rohanás töltötte el az utcákat, a parkokat, a vendéglátó egységeket, a szórakoztató- és sportközpontokat, avagy fel sem merült a tény, hogy valaha olyan elérhetetlenné fognak válni azok az apró kis pillanatok, amelyekben gazdagodtunk, mikor még minden rendben volt. Hát nem hiányoznak a meleg ölelések, a szívből jövő köszöntések? Amikor nem volt kétséges megszervezni találkozókat, hosszabb utazásokat, vakációkat? Nem hiányzik, amikor még az élet, élet volt? A "rohanok, mert lekésem a buszjáratot" és a "munkába indulok, sietek haza" reggeli jelmondatoknak, még volt mondanivalójuk. Még akkor csengett a "találkozzunk suli után" és "igyunk meg egy kávét, ha a műszakot befejezem" kijelentések a fülünkben.

Egyszer csak ez az álomvilág szempillantás alatt eltűnt, amit mélyebb, korlátozott, hosszú hetek, majd később hónapok váltottak fel. Először még csak néhány területet célzott meg a gyorsan terjedő újféle koronavírus, majd egész bolygónk áldozatul esett. A felszabadult hétköznapok, félelmetessé váltak. S most itt tartunk. Szigorúan muszáj betartanunk az összes szabályt, hogy a homályfedett jövőben visszanyerhessük régi, megszokott anyaföldünk. Rettegésben élünk, nem tudhatjuk biztosra, rabságunk meddig fog tartani, úgy érezhetjük megálltunk egy lelassult, rideg időfázisban. Az az örökké tartó fránya idő, amitől a ma emberei megszokottnak vélik az emlékszerzést és az élményekkel gazdagodást, amire rá kellett jönnünk, hogy becses ajándék. Olyan természetesnek véljük azt, amikor nem szűkölködünk és a lehető legcsodásabban élünk. Egyszerre csak a hosszantartó napok értékesek lettek. A bezártság árnyéka arra készteti érzéseink végeláthatatlan tengerét, hogy még emberibbek legyünk. Most még hangsúlyosabban megjelenik a szeretet, az odaadás és a törődés. Szomorú elmélyülni és realizálni, hogy a felszabadult mindennapok most ott lapulnak a messze jövőben, amit még igencsak kételyes gondolatok vesznek körül. Mint a kietlen puszta, olyan a mi Földünk, javarészt, emberi tevékenységtől mentes. Szenvedünk és vágyakozunk olyasvalami után, amit elég nehéz lenne megvalósítani. Felmerül a tény, az a piszkáló gondolat elménkben, "mi lett volna, ha?" majd a remény lágyan megérinti szívünket.

S most fontolóra kell vennem és Önmagamnak fel kell tennem a kérdést: miért fáj, miért kínzó ez a nehezen cipelhető, végeláthatatlan korszak? Ekkor minden, amiben eddig hittem, értelmet nyer. Eszembe jut, milyen szép világban éltem. Képzeletemnek semmi sem szabhat határt, így bátran merem állítani, otthonom olyan volt, mint a földöntúli apró, ártatlan lények csodaországa. Koboldok, tündérek, manók, mindenféle olyan teremtmény, amivel a mesékben találkozhatunk, szorgosan végzik tennivalójukat. Hát nem ilyenek vagyunk mi is? S ha most egy, a sok jószívű tündér közül meglátogatna minket és látná, mily szomorúság tölti be a házak falait, ijedten rohanna egyik pontról a másikra, felhasználva varázslatos erejét. Segíteni akarna, hisz sajnálna minket. Ahhoz, hogy változást érjünk el, hogy magunkon segítsünk, nem megérné, ha egy kicsit odaadóbbak lennénk és segítőkészebbek? Milyen más lenne, ha egy csettintéssel mi is elfelejthetnénk legnagyobb problémánkat! Ha mindig emlékeztetve lennénk a maradandó emlékek fontosságára, talán változást érhetnénk el. Az ember társas lény, szüksége van kötődésre. Tudom és érzem, hogy ami a szívem legmélyén a legféltettebb és legelérhetetlenebb, az embertársaimnak is egyaránt kulcsfontosságú. Ahhoz, hogy Földünk újra fellélegezzen, virágozzon, és szívhassuk egészséges levegőjét, meg kell változtatnunk hozzáállásunkat és igyekeznünk kell. Ezért úgy kell cselekednünk, mint ahogyan azt kisebb korunkban tettük, ahogyan a mesebeli karakterek. Vigyáznunk kell egymás testi és lelki épségéért és most az egyszer, a gúnyt, az irigységet, az agresszivitást és a negatív tulajdonságainkat félre kell tennünk. Fel sem tudjuk fogni, milyen iszonyatosan nagy hatása van a szeretetnek, amit egymás között oszthatunk szét, akár egy kedves szóval. Így talán elviselhetőbbé válhatnak a bezártság okozta napok, akár a vírusból való felépülés és talán a körülöttünk zajló események ellenére, a világegyetem egy jobb hellyé válhat. Talán az egész zűrzavarnak egy nap vége lesz, s visszakaphatjuk jól megérdemelt, teljes életünket.

Társaim! Mi lesz már! Itt az ideje, választanotok kell: megmentitek életeteket vagy beleragadtatok a csapdába, s több évtized múlva sem fogtok tudni kijutni? Ha ezt a kérdést minden élő felteszi magában, akkor fogja kezdetét venni a gyógyulás folyamata.

Jelige : Nemes

TALÁLKOZÁSOK

Az asszony apró léptekkel sétált a kisfiú mellett. Fogta a kezét, igyekezett felvenni ritmusát.

A kisfiú is kapkodta lábait csizmájában. Hideg volt.

Egyhamar nem is számíthatott még egy kis melegre sem, hiszen a Találkozás alatt is az utcán álltak. Minden évben, amikor megérkeztek a nagy hidegek a nagyszülők teát tettek ki nekik. A kisfiú nem nagyon szerette, de megitta, mert legközelebb megint csak a villamos visszafogott melege adott némi enyhülést. Végigcsorgott a torkán, s addig úgy érezte melege van.

A kisfiú emlékei között még halványan ugyan, de élt néhány kép az édesapjáról, amikor még együtt jártak találkozni. Akkor sosem volt hideg.

Sőt. Nagyon is élesen emlékszik azokra a forró péntek délutánokra, amikor a maszkból csavarni lehetett a vizet, mire hazaértek. Az apa ilyenkor hideg vízzel locsolta a fiút, legtöbbször bohóckodás, lett a vége a kertben, amibe loboncos pulijuk is beszállt és a játék hevében majdnem mindig ki is billentette a fiút az egyensúlyából.

Amíg sétáltak felfelé a fiú ezen gondolkodott, úgy rémlett neki, hosszú évekig volt forróság, amikor az apjával jöttek a TALÁLKOZÁSOK, sosem volt hideg, amióta nem jön velük, azóta olyan, mintha mindig jég lenne és hó.

Ezen gondolkodott, homályos foszlányokban hallotta csak, ahogy anyja az iskoláról beszél, arról, hogy jövőre már nem jöhetnek délelőttönként, mert komoly nagyfiúként ilyenkor már tanulnia kell, nem mozdulhat el a gép elől, csak szünetben. Át kell majd jelentkezni a délutáni Találkozásra- hallotta a kisfiú, de gondolatai máshol jártak.

Az apjára gondolt, a melegre a nagyszülőkre. Utóbbiak nem változtak semmit, most hogy jobban belegondol ők hidegben is melegben is mindig ugyanolyanok voltak.

Az asszony kesztyűje szorosan simult a kisfiúéhoz, a két gumifelület egymáshoz tapadt, a kisfiú úgy érezte, soha nem tudna kicsúszni anyja kezének szorításából. Nem is akart.

Már korábban feltűnt neki, hogy mindig ugyanazokat a gyerekeket és az őket kísérő felnőtteket látta előttük és mögöttük vonulni a villamostól az utcáig, legfeljebb a sorrend változott attól függően, hogy épp ki hol szállt fel a villamosra azon a pénteken.

Az út során sok Találkozás előtt elballagtak. Ilyenkor le kellett menniük az úttestre. Az asszony néha, szinte súgva jegyezte meg, látod mennyit nőtt ez a kisfiú, vagy milyen szép lett az a kislány. Nem ismerték őket, de mégis mintha jó ismerősök lettek volna. A felnőttek biccentettek egymásnak és illedelmesen, vagy talán inkább némi megmagyarázhatatlan szégyennel elfordították a fejüket, mintha a saját léptüket vizsgálnák.

A sportpályához értek, a kisfiúban minden alkalommal, mikor átmentek rajta előtört az emlék, úgy rémlett, apja ezen a helyen többször is mesélt arról, hogy itt játszottak és fociztak gyerekkorában. A fiú mindig úgy csinált, mintha még nem hallotta volna. Azt is mesélte, milyen volt az a focizás, s hogy milyen sokan voltak a pályán. Már, amikor ezeket a történeteket annak idején hallotta, akkor is hihetetlennek tűnt neki. Egy hely, ahol gyerekek vannak együtt. És játszanak. A fiú itt szinte majdnem mindig ezen merengett.

Mielőtt azonban elkalandoztak volna a gondolatai, meg is érkeztek. Egész pontosan még csak a nagyszülők körvonalát látták, de innen már csak pár lépés. Már feltűnt a tea és az egymásba tett műanyag poharak is a kapu előtti villanyoszlop beton aljzatán.

A tea mellett most is, mint mindig ott volt egy kisebb csomag is, amiben a nagymama süteménye volt. Mindig más. A kisfiú -akárhogy kérlelte az anyját- soha nem bonthatta ki a csomagot, amíg haza nem értek. Sőt még utána is sokáig a teraszon állt a sütemény, a legnagyobb hidegben is. Tudta, hogy ezt így kell, de a kíváncsiságát azért izgalomban tartotta.

A 25 perc általában gyorsan eltelt akár hideg volt, akár meleg. A kisfiú érezte, hogy örömet okoz. Az asszony mutatott néha képeket, ahol még csecsemő volt és a nagypapa vagy a nagymama karjában van, sőt egy videót is látott a múltkor, ahol hangosan hahotázva nevet, miközben a nagypapa négykézláb kergeti.

Ma viszont lassan telt a Találkozás, mintha a nagyapa is kevesebbet beszélt volna, pedig mindig mindenről eszébe jutott egy újabb történet, arról pedig egy újabb és nemegyszer azon vették észre magukat, hogy a polgárőr már harmadszor szól rájuk, mert lejárt az idő és addig az utcában utánuk következők sem tudnak hazaindulni.

Ma nagyapa is lassabban beszélt. Talán kevesebbet is. A fiú szinte nem is hallotta, hozzászoktak már, hogy távolról kell beszélni a TALÁLKOZÁSOKON, és általában a hangerőt is ehhez igazították. Most viszont a mondatok úgy hangzottak, mintha valamilyen titkos nyelven szóltak volna egymáshoz. A nagymamát pedig végképp nem értette a fiú. Ő mintha sírt is volna, de amikor a tekintete találkozott az övével, mosolyra fordult.

Végül mégis eltelt az idő.

A kisfiú és az asszony a búcsú után elindultak. Ahogy jöttek úgy mentek. A gyerek - a szokásos, begyakorolt, és játékos, de reménytelen dramaturgiával kezdte kérlelni édesanyját, hagy nézze meg milyen sütit kaptak.

Az asszony gondolkodás nélkül igent mondott.

Gyenge volt ellenkezni, nem is akart. Talán ő is kíváncsi volt.

A kisfiú értetlenségbe hajló megilletődöttséggel bontotta ki a csomagot, ahogy elindult a villamos. Nem sütemény volt benne. Hanem egy kis torta.

A kisfiú elővette az édességet. Egy gyertya is volt rajta.

Édesapjának ma lett volna a születésnapja.

---

Jelige: tardoskedd

Rumos kóla

Eni azt mondja, azonnal pakoljak és induljak haza. Ne törődjek vele, hogy kifizettem előre hat hónapot ezért a gyászos albérletért. Ne foglalkozzak azzal, mennyit perkálhatok újra a méregdrága költöztetőcégnek, aminek szállítói alig egy hete hordták fel ide eddigi életem romjait két tucat kartondobozban. A harmadikra, kisasszonyka? Lift nincs? Nincs.

Csak fogjam magam és menjek vissza, utasít a telefonban Eni. Ne gondolkodjak, üljek fel a legkorábbi vonatra, és ő várni fog az állomáson. Befészkeljük magunkat az első útba eső bárba, és az ötödik rumos kóla után közösen majd csak kitalálunk valamit. Most tényleg? Rumos kóla? Mikor ittunk mi rumos kólát? Nem érti, miért épp ezen akadok fenn.

Nem mehetek vissza. Sem az előző munkahelyemre, sem a szülővárosomba, sem a régi életembe. Abba aztán végképp nem. Nem azért menekültem el több mint száz kilométerre a kudarcaimtól, hogy most lehajtott fejjel visszakullogjak. Költözzek vissza anyámékhoz a régi gyerekszobába? Keljek fel minden reggel 6,20-kor, hogy unottan bemenjek a gyűlölt irodába, és még unottabban gépeljem az idióta főnököm idióta kimutatásait? Holnapra kérem. Hol-nap-ra. Szótagol, mintha gyengeelméjűnek magyarázna.

Lehet az is vagyok. Csökkent képességű. Normális ember nem ír úgy alá munkaügyi szerződést, hogy előbb nem olvassa tüzetesen át az apró betűs részt. Különben nem fordulhatott volna elő, hogy már az első hét végén felmondjanak nekem. Nagyon sajnálják, a világjárvánnyal senki nem számolt, értsem meg, a többi alkalmazott is home office-ban és csak 80% bérért dolgozik majd mostantól, ezt igazán nem láthatták előre... és a többi.

Megőrülni, azt kellene. Istenem, ha Danira gondolok, tényleg soha, de soha, de még azután sem mehetek vissza. Akármilyen nyomorultul is érzem itt magam, nem kockáztathatok, hogy esetleg szembejön az utcán az új, tökéletes barátnőjével. Kézen fogva. Mosolyogva. A közös lakásunkból. Ahol nemrég még én főztem a reggeli kávét, pirítottam a kenyeret. Négyes fokozaton. Se erősebben, se gyengébben. Mert akkor olvad tökéletesen a vaj. Csak arra a rohadt szemétre ne gondolj most, ismételgeti Eni.

Fogalmam nincs, mihez kezdjek. A fele dobozt még ki se pakoltam. Az a nyavalyás hajszárító ötödik napja nem bír előkerülni. Azt hittem, munka után majd lógok a többiekkel az irodából. Uszodába, edzőterembe, moziba, kávézóba járok. Felfedezem szépen lassan a várost. Lesz kedvenc, hangulatos pékségem, menő gyorsbüfém, még köztéri szobrom is. Vagy egy kedvenc szökőkutam. Egy egész erdőm már nem lesz, mint otthon, az ottmaradt Danival. Esetleg egy pici darab folyópartom. Ahol verőfényes napsütésben bámulhatom a szemközti csónakházat. Gondtalanul átintegetek egy magas idegennek. Olyan magas, mint... Csak arra a rohadt szemétre ne gondolj most, hajtogatja Eni.

Ezzel szemben minden áldott délután azonnal hazajöttem munka után. Konzervet ettem meg banánt. Teljes egy órát álltam a zuhany alatt, és naponta hajat mostam, csak hogy ne kelljen bevallanom magamnak, hogy a tus alatt bőgök. Ezek nem könnyek. Ez csak szimplán víz. Aztán felhívtam Enit, hogy újra és újra elmondjam, barátném, nem fog ez menni. De fog. Nem fog. De fog. Agyvérzésig Netflix-sorozatokat nézek, és közben leveseskanállal zabálom a nagyi szilvalekvárját.

Eni úgy tervezte, hétvégén meglátogat. Valami puccos étteremben vacsorázunk majd az első heti béremből. Dupla desszertet eszünk, és hangosan vihogunk majd a pezsgőtől. Exkluzív 23 karátos aranypelyheset rendelünk, mert olyan fene kifinomult az ízlésünk. Akkor kóstoltunk először olyat, amikor megszereztük a jogsit. Üvegből ittuk, és Kis Grófót énekeltünk.

Megvetted már neten a vonatjegyet? Legalább harmadszor kérdezi. Amikor két nap után elkezdtem a kis vadiúj kerekes pink bőröndömbe dobálni a ruháimat a kollégiumban, nem kérdezte, vettem-e már vonatjegyet. Azt mondta, most szépen könyörtelenül kikötöz az ágy lábához, mert az ember nem szalad haza az egyetemről három nap után. És már hozta is a pongyolája övét. Azt mondta, ne parázzak, egyszerű lapos tűzoltócsomót fog használni, hogy ne maradjon nyoma a csuklómon, aztán hangos nyögések közepette teátrálisan megágyazott magának az ajtóküszöbön, nem engedett elszökni.

Azért jöttem ide, hogy új életet kezdjek. Nem mehetek vissza, hogy a régit folytassam. Neked kell jönnöd, Eni, ahogy eredetileg is tervezted. Csak épp nem megyünk méregdrága étterembe. Esetleg egy vad hokimeccsre, ahol torkom szakadtából ordíthatok. Nem lesz aranypelyhes pezsgő sem. 23 karátos meg pláne. Papírpohárból isszuk majd a sört. A pongyolád övét hozd. Meg, egye fene, egy üveg rumot. Kóla van.

Jelige: LILIOM

Karantén novella

Egy őrületes partiban akadt össze a tekintetünk, és abban a pillanatban megszűnt a körülöttünk levő világ. A borospohár kicsúszott ujjaim közül, darabokra törését senki sem hallotta. A tömegen keresztül elindultam felé, szívem egyre jobban szorított. Az emberek lökdöstek, fogdostak, kezek nyúltak felém, hogy megperdítsenek egy felejthetetlen tánc erejéig. Kéjes sóhajok szűrődtek át a megállás nélkül tomboló zenén keresztül. Elestem a saját lábamban, a magas sarkú cipőm szomorúan adta meg magát, letört a sarka. Mezítláb kászálódtam fel, a padló szinte perzselte a talpamat. Kétségbeestem, elveszítettem a tekintetét. Idegesen forgolódtam, átkoztam a termet, hogy ennyire sötét volt, és csak néha villantak fel fények.

A kijárat felé indultam, közben a táskámat szorosan magamhoz szorítottam. A cipőmről lemondtam, már áldozatul esett a tömegnek. Semmi baj, ismételgettem magamban, semmi baj.

Szűk folyosóra jutottam, ahol párok rántották be egymást az apró beugrókba, akár egy alacsony költségvetésű romantikus filmbe csöppentem volna. Az Ő tekintetét kerestem, de helyette csak a mosdót találtam meg. Megfogtam a kilincset, a megállás nélkül izzadó tenyerem majdnem lecsúszott a hideg fémről. Teljes erőmmel nekidőltem az ajtónak.

A helyiség apró volt, a szemközti falon egyetlen icipici ablak volt számomra elérhetetlen magasságban. A csapból fagyos víz csobogott megállás nélkül. Megpróbáltam elzárni, de a nyomógomb elromlott. Tanácstalanul a falnak támaszkodtam, megpróbáltam előkeresni a telefonomat. Még csak 23:22, tehát az éjjel még fiatal, de én nem akartam kihasználni. Lassan, de biztosan fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy haza szeretnék menni.

Mellettem nyöszörögve nyílt ki az ajtó és belépett Ő. Hirtelen újra minden megszűnt létezni. Nem számított semmi, senki, csak ő. A zajok elcsendesedtek, a hangok elhalkultak a fejemben. Már semmi sem bántott, a szívem sem szorított tovább. Közelebb lépett hozzám, és kedves szavakat suttogott a fülembe. Mindenhol forróság öntött el, a fülem még bele is pirult. A falhoz tapadtam, a táska pont ugyanúgy esett ki a kezemből, mint a borospohár. Kezemmel lassan megsimítottam a hátát, magamhoz húztam. Teljesen kifordultam magamból, a testem megmagyarázhatatlanul reagált az érintésére, a közeledésére, a kimondott szavakra, melyek mágnesként vonzottak. Fejemben egy apró kis piros vészvillogó bekapcsolt, amikor tiltott területekre tévedt a keze... Prücsök, mit csinálsz? Egy idegennel gabalyodsz össze az éjszaka kellős közepén? Meg vagy te veszve? De ezeket a hangokat is elfojtottam magamban, és helyettük kétségbeesetten szorítottam magamhoz őt.

A gyönyör egyre jobban elhatalmasodott a józan ész felett, körmeimet mélyen belemélyesztettem hátába, vállát haraptam. Majd megtörtént.

• Kedvesem, én egyetlen drága Kamillám - suttogta már alig kivehetően az élvezetek csúcsán.

Pontosan ezt tette velem a karantén: egy másik nő nevét búgta végül a fülembe. Váratlanul beállított, összetörte a szívemet, elvette a szabadságomat, csapdába ejtett. Vadként üvöltök elmém cellájának mélyéről, a rácsokat feszegetem, segítségért kiáltok, de nem jön senki. Talán megőrülök.

Jelige: MINKA

Egy majdnem normális család

- Én azt hittem, teljesen normális családunk van... egészen mostanáig - kezdtem bele mondandómba, miközben fel-alá járkáltam a nappaliban. Nagyi a fotelben ült háttal nekem, és csak a feje búbja látszódott ki a hatalmas háttámla mögül. "Biztos kötöget" - gondoltam magamban. "Olyankor szokott ilyen csendesen üldögélni."

- Úgy értem, te nem vettél észre valami különöset? Mióta tart a karantén, azóta a családban mindenki furcsán viselkedik...legalábbis rajtam kívül.

Mivel nem kaptam semmiféle választ, még egy apró biccentést sem, folytattam a monológomat.

-Sosem hittem volna, hogy a bezártság ilyen dolgokra képes, de úgy látszik, nagyot tévedtem. Mondjuk én már lassan fél éve tanulok online oktatásban, és nem vettem észre, hogy bármi is változott volna a viselkedésemen. De a többiek?!

Nagyi továbbra sem reagált semmit. "Lehet, hogy elfáradt és pihenni szeretne" - gondoltam magamban, majd halkan elhagytam a helyiséget és a konyha felé vettem az irányt.

Leültem az ebédlőasztalhoz és ellenőriztem, hogy minden feladatot leadtam-e, amit a tanárok küldtek. Egyszer csak apró neszezést hallottam a kamrából. Mivel az ablakok be voltak zárva, elvetettem azt az ötletet, hogy a huzat játszadozik odabent, és kíváncsian elindultam az ajtó felé, megnézni, hogy akkor mégis mi adhat ki ilyen csörgő hangot. Persze sejtettem a választ, szinte biztos voltam benne, hogy Zalán keres valami nasit, hisz újabban az evés lett a hobbija. A kamrába benyitva a kisöcsémet a földön ülve találtam, mellette 2 üres zacskóval, előtte pedig egy betűtésztából kirakott mondókával.

• Ezt mind te csináltad?
• Igen! -felelte büszkén, majd folytatta a rakosgatást.
• Klassz.
• Nem láttál véletlenül egy csomag K betűt?
• Figyelj öcsi, amikor gyártják ezeket a tésztákat, akkor nem csak egy fajta karakterből raknak bele, tehát ha K betűt keresel akkor át kell nézned az egész csomagot- próbáltam vele tapintatosan közölni ezt a szomorú tényt.
• Nem szükséges! - emelt fel egy apró tasakot, amiben csak B betűk voltak. - Előre kiválogattam mindet, és zacskónként ABC sorrendbe raktam őket, csak a K betűket az előbb eltettem valahova és elfelejtettem hol lehetnek- mondta, majd lázas keresgetésbe kezdett.

Majdnem kitört belőlem a nevetés, de látva Zalán komoly arckifejezését és a földön heverő apró tasakokat, rá kellett jönnöm, hogy nem viccel. Tényleg betűrendbe rakta a tésztákat. Sietősen távoztam a kamrából, mielőtt még kerestetni kezdett volna velem egy adag K betűt.

• Anyu! - kiáltottam a konyhából kilépve. A hálószobájuk felől dúdolást hallottam, ezért elindultam a hang irányába.
• Zalán eléggé furcsán viselkedik... - kezdtem a mondatot, miközben észrevettem, hogy egy légy köröz a helyiségben. -Várj, hozom a légycsapót! - mondtam anyának, aki egészen addig nyugodtan ült az ágyon és a laptopján pötyögött valamit.
• Isten őrizz! - kiáltott fel. Olyan rég volt nálunk vendég! Le ne üsd már szegényt-mondta, és akármennyire is szerettem volna, hogy vicceljen, sajnos ezt teljesen komolyan gondolta. Úgy döntöttem, jobban járok, ha másik beszélgetőpartnert keresek, ezért inkább kisétáltam a szobából.

"Itt mindenki kezdi elveszíteni a józan eszét" - gondoltam magamban. Apa az egyetlen rajtam kívül, akin nem vehetők észre a karantén "tünetei", mivel ő nem home office-ban dolgozik és mindennap bejár a munkahelyére. Én viszont karantén óta alig jártam el otthonról, és nagyon hiányzott már a társaság. Hetente egyszer, kétszer elmentem sétálni Stefivel, a legjobb barátnőmmel, de nem igazán tudtunk miről beszélni. Mivel egyikünk se jár iskolába, sőt az igazat megvallva szinte sehova, így alig történt valami, amit meg tudtunk volna vitatni. Leginkább nosztalgiáztunk, és azokról az időkről beszélgettünk, mikor mindennap történt valami érdekes. Régebben egy 5 napos kiruccanás alatt több emléket szereztünk, mint az elmúlt 5 hónapban. Őszintén szólva ez az, ami a legjobban hiányzik, mióta itthon vagyok. Az élmények és a társaság. Jó lenne valakivel beszélni, de anya és Zalán most nem tűntek a legjobb választásnak. Elindultam ki a kertbe, hátha ott találom a nagypapit, és tudunk néhány szót váltani. Ahogy kiértem az udvarra, furcsa zörgő hangot hallottam, mintha valaki egy vödör kavicsot öntött volna ki a betonra." Biztos csak Polli szórakozik" - gondoltam magamban, miközben papát kerestem.

• De jó, hogy jössz! - hallottam a hangját a garázsból. Pont most akartam idehozni Piroskát, de ha már itt vagy, megtennéd te, légyszi? - kérdezte teljesen természetesen, holott nekem fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az a Piroska.
• És hol találom Piroskát? A farkas mellett? - kérdeztem viccelődve, ugyanis sejtelmem sem volt, hogy kire van szüksége.
• Ott van Kálmán mellett - felelte, majd folytatta a szerelést.
• Nagyapa, nem tudom, kit kellene idehoznom, nem ismerek semmiféle Piroskát, sem Kálmánt -mondtam, mivel elképzelni sem tudtam, hogy kikről beszélhet.

Nagypapi kikászálódott a kocsi alól, majd az asztalról leemelt egy piros szerszámosládát.

• Piroska - mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne - és Kálmán - mutatott masinára, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda.
• Te elnevezted a dolgaidat? - kérdeztem meglepődve.
• Miért, ti nem szoktátok? - érdeklődött.
• Nem igazán -válaszoltam, majd úgy döntöttem, magára hagyom papát Piroskával és Kálmánnal, és elindulok vissza a nappaliba. A nagyi azóta biztos kipihente magát, és tudok vele csevegni egy kicsit. Amint beléptem a helyiségbe, egyből a nagymami göndör hajára siklott a tekintetem. Még mindig csak a feje búbja látszódott ki a háttámla mögül. Úgy döntöttem, folytatom a monológomat onnan, ahol az előbb abbahagytam, hátha időközben felébred és tudunk egy kicsit beszélgetni.
• Szóval ott tartottam, hogy a többiek kezdik elveszíteni az irányítást a józan ész felett. Én már megszoktam a bezártságot és igazából a társasághiányon kívül más bajom nincsen. Az meg nem olyan vészes igaz? -kérdeztem miközben fésülködni kezdtem a kisasztalon lévő fésűvel.
• Réka, te mit csinálsz Lujzi baba fésűjével? - hallatszódott mögülem Polli vékony hangja. A kishúgom egy apró rózsaszín tükröt és csatokat tartott a kezében.

Gyors pillantást vetettem a kezemben lévő tárgyra és tisztáztam magamban, hogy tényleg a Lujzi baba fésűjét használtam. Annyira hasonlított az enyémhez, hogy észre sem vettem az oldalába karcolt monogramot.

• Csak kölcsönvettem, mivel nem találtam az enyémet - szépítettem a helyzeten, anélkül, hogy be kellett volna vallanom, hogy egy játékbaba fésűjét használtam. -De beszélj halkabban, mert felkelted a nagyit! - csitítottam a húgomat.
• A nagymami nem is alszik! Kint van az udvaron és válogatja a kavicsokat! -kiáltotta Polli.
• Akkor ki ül a fotelben? - kérdeztem azonnal, hisz el sem tudtam képzelni, hogy mégis kihez beszélhettem eddig.

A húgom egyetlen mozdulattal a karfa mögé nyúlt és felemelt egy gondosan felöltöztetett, göndör hajú játékbabát.

• Hát Lujzi baba! - felelte büszkén. - Mondtam neki, hogy várjon meg itt, ameddig összeszedem az összes Legó-t a házban.

Úristen! Egy játékbabához beszéltem?! Lehet, hogy nekem is megártott egy kicsit a bezártság?

• Várjunk csak! Hogy mit csinál a nagyi??
• Kiválogatja a kavicsokat szín szerint. Bár nem értem, ennek mi értelme van. Ha engem kérdeztek, szerintem a nagyinak nem tesz jót a karantén. De most megyünk, mert Lujza babával dolgunk van! - jelentette ki a húgom, majd egy hatalmas dobozt húzva maga után, elindult az udvar felé.
• Most mit csinálsz? -kérdeztem, ugyanis el sem tudtam képzelni, mi lehet a dobozban.
• Megmérem, mennyi Legó-t tudok egymás mellé rakni az udvaron -felelte úgy, mintha ez teljesen normális volna.
• És ennek mi értelme van?
• Hogyhogy mi? - tette fel úgy a kérdést, mintha ilyen abszurd dolgot életében nem hallott volna. - Hát a szobánkban 74 Legó fért egymás mellé, az egész házban 293, és Lujzi babával úgy döntöttünk, hogy megmérjük, vajon az udvaron több fér-e el, mint a házban- jelentette ki, majd a dobozt maga után húzva elhagyta a helyiséget.

Perceken keresztül álltam a nappaliban, mire felfogtam, hogy valójában mi is történik körülöttem. Zalán ABC sorrendbe teszi a betűtésztát, majd mondókákat rak ki belőle, anya már egy légynek is úgy örül, mintha a pápa tett volna látogatást a házunkban, a nagypapi elnevezi a tárgyait és ki tudja, lehet még beszélget is velük, Polli Legóval rakja körbe a házat, a nagyi pedig kavicsokat válogat. A családban lassan mindenki elveszíti a józan eszét, és én mit csinálok mindeközben? Egy játékbabával beszélgetek. És ki tudja, lehet, hogy apa a munkahelyén éppen azt számolgatja, hogy mennyi csempe van az irodájában. Ahogy egyre több időt töltünk bezárva, úgy kezd elmenni az eszünk. És ha így folytatódik a karantén, a majdnem normális családunkból teljesen őrült família lesz.

BELLANCSICS OTTÍLIA

A MACSKA, A NŐ, MEG AZ UTOLSÓ LEHETŐSÉG...

Minden reggel korán kelsz, már megszoktad, ugyanazok a rutin mozdulatok, kávé, pirítós, mosogatás, úgy nézegeted a falon az órát, mintha időre mennél valahova, de aztán eszedbe jut, hogy ja igen, ma se mész sehova. Egyetlen társad a cicád, Micike, neki mesélsz, minden nap, miközben fésülgeted. - Negyvenhét múltam, és nem tudok semmit felmutatni, se gyerekem,se férjem, se testvérem, és már munkám sincs, Micikém, már egy éve bezárt a kávéház, ahol vezető helyettes voltam. Jelentkeztem mindenhova, takarítónőnek, csomagolónak, senkinek nem kellek, csak te vagy nekem. A férjem, Robi hamar meghalt szegény, elvitte a szive, azóta egyedül vagyok, az a néhány régi barát valahol külföldön, vagy ők is bajban. Minden követ megmozgattam,semmi.... Odamész a hűtőhöz, kinyitod, pár tojás még van, ebédre bundás kenyér lesz, úgyis szikkadt már az a maradék pár szelet... Ha belegondolsz, igazából nem félsz a jövőtől, mert nem is gondolsz bele. Nem akarsz. Valahogy mindig volt, most miért lenne másképp? Pedig már a nagymama kredencét is eladtad, a horgolt csipkéket, az ezüst kanalakat ( a többi evőeszközt már évekkel ezelőtt, amikor összejöttél azzal a szemét Ernővel, aki mindenedből kiforgatott, akkor elhatároztad, soha többet férfiak...), mindent pénzzé tettél. Micike a kanapéról néz rád élénkzöld szemekkel, elégedetten nyalogatja a száját, finom volt a reggeli. Így telnek a napok, megnézel pár filmet, olvasod a régi kedvenceidet, délután, estefelé meg kibámulsz az ablakon, nézed az embereket, ahogy sietnek dolgukra, vagy csókolóznak a padon, hozzák a gyereket a suliból, mindenkinek megvan a dolga, te meg egyre magányosabbnak érzed magad, nem azért, mert egyedül vagy, hanem azért, mert nem hiányzol senkinek, a telefonod is egyre ritkábban csörög, te meg nem hívsz senkit, mert felmondtad az előfizetést, és vettél egy olcsó feltöltő kártyát. Az egyik szekrény mélyén találsz egy üveg bort, kibontod, csak úgy pohár nélkül meghúzod. Biztos, hogy jó ötlet ez? Kérdi Micike a kanapéról. Mióta tudsz te beszélni, lepődsz meg, nem, nem jó ötlet, de nincs jobb. Ha belegondolok, micsoda pezsgés volt a kávéházban még tavaly is, mert nem akármilyen hely volt az, csak turisták jártak oda, nem magyar ember zsebéhez mérték, ezerkettő volt egy sima presszó kávé,de volt saláta, sütemény, mennyit hoztam haza, miért dobtam volna ki, semmi baja nem volt neki, a két napos Sacher tortánál nincs finomabb...Jól meghúzod az üveget, ránézel a macskádra, aki rosszallóan rázza a fejét. Érzed, hogy fejedbe szállt a bor, sosem voltál ivós, na mi van, hülye macska, mit ingatod azt a nagy fejedet? Ha olyan okos vagy, mondd meg mit kéne csinálnom? Az elmúlt néhány hónapban minden nap munkát kerestem, de nem kellek sehova, pedig hidd el, bármit elvállalnék... Bármit? Kérdez vissza Micike, és erre te nagyokat bólogatsz. Az ősi mesterség a nők utolsó lehetősége, mondja a cica bölcsen. Én tényleg nem vagyok normális, hogy a Micivel beszélgetek, motyogod magadban, miközben meghúzod a boros üveget. Kiiszod az utolsó kortyot is, és ott, a konyhaszéken, az asztalra borulva elalszol.... Néhány óra múlva ébredsz, nyúzottan, fejfájósan, még mindig ugyanaz a nap van, a bundás kenyér kimaradt, mondod magadban, szóval ilyen a macskajaj, sosem voltál nagyivó, ezt is ki kellett próbálni, rutinos, de lassú mozdulatokkal felteszel egy friss kávét, esküszöl a kotyogósra, majd kinyitod a hűtőt, hogy kivedd a tejet, mert a kávé tejjel a legjobb, meg pár csepp mézzel, de az már elfogyott, jó lesz a cukor is, de mi a fene van, miért nem világít a hűtő, ennek is most kellett elromlania, persze, mörfi, de nem, mert a mikró sem indul, akkor már kicsit idegesen nyúlsz a villanykapcsoló felé, és igen, jól sejted, kikapcsolták az áramot. Ettől teljesen kijózanodsz, ránézel a macskára, ő visszanéz, hosszan néztek egymás szemébe, ti már szavak nélkül is.... Felhajtod a kávét, feketén, aztán bemész a fürdőbe, letusolsz, kinyitod a gardróbod mindkét szárnyát, és hosszan, gondosan válogatod ki a ruhadarabokat, mintha fontos találkozóra mennél. Odakint ragyog a tavaszi nap, a koktélruha mellett döntesz, hozzá egy vagány fehér bőrdzseki, magassarkú. Beletúrsz a hajadba, még mindig olyan dús és hullámos, szépen keretezi az arcodat. Feltűzöd egy francia csattal, de aztán mégis kiengeded, így fiatalosabb. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy tekintet a cicára, majd sietek, vacsorára itt leszek, mondod, és kilépsz a lakásból. A lakótelepen ilyenkor nem sokan járkálnak, néhány anyuka a gyerekkel, de te nem ismersz senkit, reggeltől estig dolgoztál, hétvégeken is, csak karácsonykor meg húsvétkor voltatok zárva. Úgy mész az emberek között, mintha nem is itt laknál, csak vendégségbe jöttél valakihez, felszállsz a buszra, te jó ég, a maszkom, hol a csudában van, na végre, itt volt a zsebemben, mész pár megállót, leszállsz ott, ahol már vége a lakótelepnek, csak fák vannak, meg egy lepukkant raktárépület. Elindulsz a főút mellett , itt nem jár gyalogos, csak autók suhannak a két sávos úton. Megállsz, visszanézel a menetiránnyal szembe, nézed, ahogy jönnek sorra a kocsik, és miközben hajadat az arcodba fújja a tavaszi szél, azt várod, hogy valamelyik autó lelassítson és megálljon melletted....

Jelige: POGÁCSA

Korcsák Ede utca 7-es szám

"Mosd meg a kezed! Ne vedd fel a földről, lehet, hogy már van rajta vírus! Csak kesztyűben fogd meg! Hallod? Mondom csak kesztyűben! Vedd le! Add már ide, előbb lefertőtlenítem! Hogyhogy minek? Hiszen a kuka, amibe a szemetet levitted az utcán van! És ki tudja, ki járt arra az elmúlt 2 hétben! Futni? Most viccelsz velem, ugye? Vedd fel! Nehogy felbontsd, előbb mosd meg! Még kérdezed? Hát semmit nem tanultál a Marikáék esetéből? Nehogy bemenj, még rájuk ragasztasz valamit! Ülj már vissza! Hogy metróval? Normális vagy? Minek akartok egyáltalán találkozni? Majd 3 hónap múlva kibiciklized magad! (levegőt se vesz) Ez nem igazság kérdése! Állj már fel! Le akarom törölni! Nem jöhetsz velem, akkor már ketten lennénk! Mondom, hogy elbírom! Hozd be az erkélyről, de vigyázz! Hozzá ne nyúlj! Töröld le! Rakd vissza azonnal! Nézd meg, a Manci néni meg nem most megy a boltba? Felelőtlen! Rakd ki a napra, hadd szellőzzön ki egy kicsit! De ne oda! Mi az, hogy miért? Neked magyarázzam?" - zeng tőle a lépcsőház. A szomszédasszonyomnak, Szilvinek eddig is erőteljes stílusa volt, eddig sem válogatta meg a szavait, vagy nem figyelt a hangsúlyra, ha a családját kellett kiosztania, de most aztán elszabadult minden. Naponta négyszer küldi el a 12 éves fiát, hogy kérdezze meg a sarki gyógyszertárban, nincs-e véletlenül mégis egy kis 70%-os alkohol, hogy nem hoztak-e kézfertőtlenítőt Micikéék a boltba, hogy ugye a Lajos bácsinak a földszinten nincs szüksége semmire, hogy nem küldtek-e levelet a Papáék, amit a postás elfejtett a postaládába tenni, és ezért nem kapták meg.

Állandóan a telefonon lóg, és fennhangon tárgyalja meg a helyzetet barátnőivel. Ez leginkább abból áll, hogy a lépcsőház lakóit, így minket is, kibeszél nekik. Amikor éppen senki nem hajlandó hallgatni, hogy milyen felelőtlenek a szomszédai, akkor a lépcsőházat takarító 64 éves Emi nénivel kiabál, hogy miért csak egyszer mos fel, miért ilyen kevés fertőtlenítő van a vízben, miért nem törli át naponta a korlátot a lépcső mellett, miért nem csinál valamit azzal a 10 éve a lift padlóján levő égésfolttal, ami úgy keletkezett, hogy a Juci férje, a Jancsi ráejtette a forró tésztafőző lábost (senki nem érti, hogy mit keresett a liftben egy fazék forró víz, de állítólag így történt). Szilvi szerint ugyanis a sötét folton kevésbé látszik, ha koszos, és egyébként is, ő azt hallotta, hogy a koronavírus tovább él a sötétebb felületeken. Emi néni ilyenkor rendszerint csak legyint, viszont ez annyira sérti Szilvi önérzetét, hogy rögtön hangnemet vált, és elkezdi a nénit szapulni, amiért az idejön 64 évesen a helyett, hogy otthon ülne, és figyelne az egészségére. Amikor kifogy a mondanivalóból, idegesen lecsörtet a lépcsőn, és addig korzózik a bejárat előtt fel s alá, amíg valaki haza nem téved. Akkor aztán elkapja, és levegővétel nélkül elkezdi neki mondani a magáét. Porolgatja a ruháját, kezébe nyomja a kézfertőtlenítőt, amit állandóan magánál hord, és elkezd a többi lakóról susogni. Hogy ki mit, vagy mit nem csinál, hogy a Kittinél a negyediken megint itt volt az a rosszéletű pasija, akinek még a szeme se áll jól, és biztos telefogdosta az egész lépcsőházat, most szegény Emi nénit megint ide kellett hívnia, pedig már idős, és otthon kéne lennie, meg a Kovácsék erkélyéről a hetedikről az ő teraszára fújta a szél a Kovács Ernő munkás nadrágját, ami, Istenem, de mocskos, biztosan tele van kórokozóval, és ő ugyan hozzá nem ér, vissza nem viszi, majd lejönnek érte, ha már nagyon kell nekik. És azt még nem is említette, de jó, hogy nem felejtette el (még jó), hogy megint látta, ahogy a Marcsákék gyereke, tudja, a kis Danika négykézláb mászik a lépcsőn. Ő nem akar beleszólni, hiszen nem az ő dolga, de a Marcsák Lottinak lehetne több esze, hogy nem hagyja a 2 és fél éves kisfiát a koszos követ nyalogatni. És...

Ha egy dolgot ez alatt a pár hét alatt megtanultam, az az, hogy nem érdemes Piliczerné Szilviát félbe szakítani, mert egyrészt bosszúhadjáratot kezd az ember ellen, és két másodpercen belül már róla, és nem a Kitti semmirekellő pasijáról fog beszélni a lépcsőház, másrészt viszont igen hasznos és értékes információkra is szert lehet tenni két pletykaáradat között. Mint például, hogy melyik emeleten hova tette ki a mentők számát, biztos, ami biztos (a másodikon a Gizike ajtajára, a hatodikon a szemétledobó mellé, a kilencediken a liftajtóra, a tízediken a lépcsőfordulóba), vagy azt is megtudhatod, hogy mit olvasott a fia, Domi múlt héten a biológia munkafüzet mellékletének apróbetűs részében a vírus terjedésének menetéről, és a tünetek jelentkezésének sorrendjéről.

Azon szerencsések, mint Timi a nyolcadikról vagy Ákos és Emma tízedikről, akik nem sokat mozdulnak ki, mert egész nap dolgoznak, és csak korán reggel, vagy későn este tudnak elmenni még vásárolni is, azok jobbára megússzák a dolgot, és nem kell végighallgatniuk az ,,Intelmek Szilviától" című magánszámot, de azért ők sem maradnak ki a jóból. Timi pont a minap mesélte, amikor Emmával (mint már említettem, a tízedikről) és a Kovács Krisztivel (a mocskos gatyás Ernő feleségével, a hetedikről) kávéztunk nálam, hogy egész este felváltva hallgatja, ahogy a Kitti nyerít, és ahogy Szilvi rendszabályozza a jónépet. Emmáék, elmondása szerint, a járvány óta nem használnak ébresztőt, ugyanis Domi úgyis már reggel 7 órakor rohan a gyógyszertárba, csoszog a lépcsőn, leejti az aprót, ami visszhangzik az egész lépcsőházban, befarol a kanyarokba, dobol a fémkorláton, ugrál a lift előtt, amíg várja, telefonon keresztül fennhangon diskurál a Nagyival (,,Nézzék el kérem, Kedveskéim, szegény félig süket!), hogy kell-e venni neki valamit, ha már úgyis a gyógyszertárba megy, szidja a küszöböt a szüleitől tanult válogatott, cifra kifejezésekkel, amiért az pont előtte jelent meg, és közben hangosan mondja magában, hogy mit is kell kérdeznie a gyógyszertári kisegítőtől, Szilvi ugyanis népegészségügyi célból nem engedi, hogy listát írjon, a papírra ugyanis bármi rászállhat. De nézzük el szegény fiúnak, hiszen ilyen szülők mellett... - szokta mondogatni a Kárász Panni a harmadikról, bár ő maga is megéri a pénzét. Szegény 40-es éveiben járó vénlány, aki fizikát tanít a sarki iskolában, és másról sem tud beszélni, mint a semmirekellő tanítványairól és a Grúz Ödönről, aki megkérte a kezét, de ő elutasított. Ó, hogy milyen kár volt!

Így telnek napjaink, a karantén alatt. Néha találkozunk a lépcsőházban, olyankor elbeszélgetünk, meginvitáljuk egymást egy kávéra, teára, mákos tortára, káposztás rétesre, narancsos kuglófra, almás kosárkára, meggyes kavartra, vaníliás pohárkrémre, szilvás muffinra, joghurtos salátára, rántott húsra, töltött paprikára, húslevesre, tökfőzelékre vagy pacal pörköltre (Tudod, Drágám, sajnos már csak ezt kaptam a boltban!) és kellemesen elbeszélgetünk. Amint kilépünk a lakásból, megpróbáljuk messze elkerülni Piliczerné Szilviát, és a lehető legrövidebb és legbiztonságosabb úton hazajutni a lakásunkba, elkerülve az általa elhelyezett tájékoztató célzatú plakátokat, szórólapokat, cetliket, fecniket, post-iteket, 3 dimenziós installációkat, montázsokat, kollázsokat és egyéb hasznos micsodákat. És minden egyes este, amikor biztonságban hazaérek ötödik emelet 3-as számú lakásomba, a konyhafalam túloldaláról, az ötödik emelet 2-es számú lakásból felhangzik újra, "Elmostad rendesen? Mi az, hogy mit? Ne nézzél már madárnak! Megvetted a fertőtlenítőt? Ülj arrébb! Hozd ide a rongyot! Rakd a mosógépbe, ne itt lóbáld, a szemem előtt! Szóljál apádnak, hogy ő is mosson kezet! Milyen példát mutatsz te a gyereknek? Köpöd ki rögtön! Ülj vissza! Fel ne vedd! A kutyának? Nincs is kutyánk, te szerencsétlen! Hozd már vissza! Nem, nem azt mondtam! Abba az utcai nadrágba az asztalhoz nem ülsz! Nagyszerű, most a tányért is moshatod el újra! Menj a szobádba! Nem hozzád beszéltem. Még mindig nem találkozhatsz Zsuzsikával! Szó sem lehet arról, hogy összefogdosd a villamos kapaszkodóját! Vedd fel a földről, ha mondom! Mit képzelsz, hova mész vacsora közben? Állj fel! Töröld meg rendesen! Most kell szólni, hogy elfogyott? Szerinted miért vagyunk még egészségesek? Ezt nagyon gyorsan felejtsd el! Most szépen kipucolod! Nem, a gyógyszertárban sem találkozhattok! Hányszor mondjam még el? Mondd, mégis HÁNYSZOR MONDJAM MÉG EL? ..."

Jelige: Jenny

Egy online oktatásbeli nap

Az ébresztőm fájdalmasan hangosan szólal meg háromnegyed nyolckor. Lassú, mégis agresszív mozdulattal nyúlok a polcom felé, ahol a telefonom képernyővel lefelé éppen le akar rezegni onnan. Még a kedvenc számom sem tudja elérni, hogy legalább ne halálvággyal ébredjek. Az éles fényerő bántja a szemem, úgy húzom félre a kis karikát, hogy leállítsam a zajt. A készülék elhallgat, én pedig levágom magam mellé az ágyra. A fejemet visszaejtem a párnára, aludni próbálok, de öt perc múlva ismét csörög az az átkozott készülék. Ismét kinyomom, de immár felkönyöklök. Egy újabb nap, ami teljesen ugyanolyan lesz, mint november óta mindegyik.

Tíz perc múlva kezdődik az első órám. Nem különösebben izgat. Kikászálódok az ágy nyújtotta biztonságból a hideg nagyvilágba, nyújtózkodok, felhúzom a rolót. Az ég már megint szürke, az ablakomon pörögnek le az esőcseppek. Az alaphangulat is megvan mára.

Kirángatok a gardróbomból valami itthoni cuccot, nem nagyon figyelek rá. Amióta online oktatás van, az utcai ruháim nem láttak napvilágot. A sminkjeim szintén. A hajam jó, ha kéthetente megmosom, egyszerűbb felkontyolni, mint ahogy most is teszem.

Felnyitom a laptopom, bekapcsolom, hagyom, hogy betöltsön, amíg elmegyek fogat és arcot mosni.

A fürdő felé menet találkozok anyával, éppen nagyon kapkod.

Hallom, hogy még valamit beszél, de nem nagyon érdekel. Nem az én dolgom, hogy helyette vezessem az egész háztartást, miközben minden nap órán ülök reggeltől délutánig.

Fogmosás közben megnyitom a Krétát, elkezdem nézegetni, mit adtak fel máris. Biosz, magyar, matek, rajz... nincs is ma rajzom. Ja, hogy ez nem is mai, hanem két héttel ezelőtti. Ó, és holnapra kell, milyen fantasztikus!

Miután végzek a fürdőben, vissza megyek a szobámba. Anya már elment dolgozni, öcsém iskolában, apa éjszakás volt, szóval alszik.

A gépem már készen áll a használatra. Jön is az értesítés a telefonomra, hogy lehet bekapcsolódni az órára. Leülök a székembe, felveszem a szemüvegem és megnyitom a böngészőt, onnan pedig egyenesen az órára lépek be.

Jaj, ne. Ez csak egyet jelenthet.

Természetesen senki nem tanult, így az előttem lévő két személy hamar megkapja az egyesét.

Szuper. A napot egyessel indítani a kedvencem.

Miután az egész osztálynak kiosztja az egyesét, egy fenyítéssel együtt lecsatlakozik a szerverről. A levegőt kifújva rakom vissza a kamerámra a védőt, majd felállok és kimegyek a konyhába. Kell a kávém, éhes is vagyok. De istenem, ott tornyosul a sok mosatlan. Ha nem csinálom meg, én leszek megint a semmirekellő lusta dög. El kell mennem mosdóba is, de nem lesz időm mindenre, tíz perc múlva megint órám van. Úgy utálom az online oktatást, hogy arra nincs kifejezés.

Oké, akkor először mosdó, aztán rekordgyorsasággal elmosogatok, de előtte felrakom a kávémat. Remélhetőleg nem kéri a tanár a kamerát és így tudom majd iszogatni közben.

Ebből persze annyi valósul meg, hogy elvégzem a dolgom, felrakom a kávém és megeresztem a vizet a mosogatáshoz. Aztán jön az értesítés, hogy be lehet lépni.

Így hát kávé nélkül ülök be a gépem elé, hogy a tanárnő az informatikai analfabétaságával ismét felidegesítsen. Ki kéne cuccolni, hogy tudjak közbe mosogatni...ő úgyse fog kérni kamerát.

Ezzel a gondolattal felállok a székből, majd a következő mondattal egy időben vissza is huppanok.

Másolok gőzerővel, de a szöveg nem akar fogyni. Mikor legörget, látom, hogy öt oldalt másolunk. Közben folyamatosan magyaráz, mintha bárki is figyelne rá. Az óra telik, a tanár monotonon beszél, a vonal zúg, mi másolunk, a kezünk fáj. A gondolataim repkednek. Hiányoznak a barátaim, a közös hülyülések, az órán cetliken való levelezés. Hogy egymást kísérjük mosdóba és közben pletykálunk, mint a vénasszonyok. Hogy szünetekben a fiúkkal röhögünk, meg egymást kísérjük büfébe. Nem kommunikálok senkivel napi három - négy mondatnál többet a köszönésen kívül. Senkivel nem tudom kibeszélni azt, ami a lelkem nyomja. Mert mindenkinek az idejét lefoglalja a sok anyag. Bárcsak a gondolataimról is elmondhatnám ezt.

Az órának már vége kéne lennie, de a tanárnő még mindig magyaráz. Szólni kellene neki, mert még lenne dolgom. De akkor megutál és oda az egész évem. Nem engedhetem meg. Istenem, érzem, hogy a mai első ideg összeroppanás kerülget. Ne, ne most, ha elkezdem, ennek a szünetnek is oda. Valami sípol. Mi sípol? A mosógép. Basszus, azt is át kell pakolni. Kész, nem bírom tovább. Tíz óra sincs és máris sírok. Túlreagálom? Lehet. De amikor hónapokon keresztül ilyen az ember minden egyes napja, elege lesz. Mert ha nem ad le egy házit, egyest kap. Olyankor kitör a balhé itthon, hogy online oktatás alatt, mikor annyi lehetőség van csalni, mégis jön ez egyes. Csakhogy közben csináld a házid, jelenj meg minden órán, takarítsd ki a házat, egyél, igyál, élj. Magamra szerintem a téli szünet vége óta nem volt időm. Minek is az, ugye?

Jelige: Tomesza

Az angyalok egyedül vannak?

A pályaudvaron ültem, egy padon. Több, mint tíz percem volt még a vonatom indulásáig. Egykedvűen néztem ahogy egy-egy vonat megérkezése után kiözönlenek az emberek, majd lassan elfogynak, és ott marad utánuk az üres tér, amely máris az újabb rohamot várja. Épp lecsengőben volt egy nagyobb hullám, amikor egy kislányt pillantottam meg a tömegben. Egészen pontosan egy hétéves forma, fürtös aranyszőke hajú, kék szemű angyalt, fehér, kissé maszatos ruhácskában. Úgy tűnt, hogy egyedül van, legalábbis nem láttam körülötte senkit, aki viselkedése alapján a hozzátartozója lehetett volna. ...Mert az angyalok egyedül vannak. Egyszer csak megjelennek a semmiből, rövid ideig elvegyülnek közöttünk, rendszerint azért, hogy megpróbálják felrázni az embereket álmukból, aztán ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan érkeztek el is tűnnek.

Mosolyogva táncolt. A szája mozgásából látszott, énekel is közben, de az állandó zaj miatt ebből alig hallottam valamit. Amennyire meg tudtam állapítani a tánc művészi volt - a gondtalan öröm kifejezése néhol mókás, néhol kifejezetten balettszerű mozdulatokkal. Láthatóan nem adományért produkálta magát, hanem csak úgy, a saját kedvére, és persze a magamfajták gyönyörűségére. Meglepett, hogy az emberek valójában még csak észre sem veszik őt. Bár a mellette elhaladók közül néhányan vetettek rá egy gyors pillantást, de úgy tűnt, inkább csak azért, hogy biztonságos távolságban kikerülhessék.

Valójában több volt ez, mint tánc. Sokkal inkább éreztem egyfajta tábortűznek, ami szeretné egybegyűjteni a lelkeket, hogy felmelegedjenek. Igyekeztem minél közelebb kerülni a lánykához.

Egyszer csak leguggolt, talán elfáradt, és egy távolabbi padon ülő, húszév körüli srácot kezdett figyelni, aki magába merülten gubbasztott a sarokban. A fiatalember nem vette észre. Már csak azért sem figyelhetett fel rá, mert úgy fordult, hogy senkit se láthasson, és hogy lehetőleg őt se lássák. Vélhetőleg azért igyekezett kerülni a pillantásokat, mert az arca feltűnően ragyás volt.

A kislány folytatta a táncot, most már kifejezetten a fiúnak szánva, aki valahogyan mégiscsak megérezhette a rááradó figyelmet, mert alig telt el néhány másodperc, máris felé fordította tekintetét. A feltámadt szellő hozzám fújt néhány hangfoszlányt a dalból.

"Elkészült a létra, könnyű égbe érni,
Ha nem lesz már semmid, semmid sem fog égni."

Amikor az angyal újra leguggolt, hogy ujjaival rajzoljon valamit a földre, egy pillanatra valóban láttam (vagy talán káprázat volt?) egy létrát a feje felett, melynek a vége a felhők közé veszett. Ezen azonban aligha tudtam volna felmászni, ugyanis a fokai tűzben égtek.

Hát, ez lenne az a létra? - Eszembe jutott Jákob lajtorjája a Szentírásból: "Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai fel­ és lejártak rajta."

Az ámulatból még alig tértem magamhoz, amikor újabb emberáradat érkezett, mely pillanatok alatt elsöpörte a rögtönzött "színpadot". Ezután már nem láttam az angyalom. Őt nem féltettem, hiszen tudtam, neki nem lehet baja, ő bármikor felmehet a létráján. Csak magunkat sajnáltam. Bennünket, embereket, akik olyan mélyen alszunk, hogy észre sem vesszük különleges segítőinket.

Azóta eltelt két hónap, és az emberiség egy soha nem tapasztalt kihívással kénytelen szembesülni. Veszélyes, gyorsan terjedő vírus tart minket félelemben világszerte. A COVID_19 vírus okozta rendkívüli helyzet miatt csak a legszükségesebb esetekben hagyhatjuk el otthonainkat, és az arcunkat el kell takarnunk, ha közösségbe megyünk.

Alszik a világ. Előbb az angyal, most pedig a vírus fújja a harsonát, hogy álljunk meg végre, vegyük észre egymást, és mindazt a szépséget, amely mindig is itt van körülöttünk!

Az a különös, hogy az égi kislánnyal való találkozásom óta kevésbé félek. Vajon angyali táncával azóta is járja a pályaudvarokat? - Nem tudom. De ha lehunyom a szemem, látom őt, amint vidáman jár közöttünk, és szebbnél szebb kendőkkel burkolja be az arcunkat, akik hajlandóak vagyunk megállni, és hallom magamban, ahogy énekel hozzá:

Jelige: Mona Matthews

A korona

Volt egyszer egy király. Volt neki egy koronája. Meg három lánya. Úgy döntött, hogy amelyik először férjhez megy, azé lesz a korona.

Az országot Kingsdomnak hívták. A népet pedig domiknak. A domik szerették a királyukat, aki bölcs és igazságos volt. A királyné sajnos a legkisebb lány születése után meghalt.

A király viszont nem akart újra megnősülni, inkább a lányaira fordította minden figyelmét és szeretetét.

A legnagyobb csúf volt. A középső buta. A legkisebb viszont gyönyörű és okos.

A király az egész országból, sőt még az országhatáron túlról is meghívta a nősülni vágyó hercegeket.

A király először a legnagyobb lányát próbálta meg férjhez adni.

A lány kövér volt, a ruhája feszült rá. Az orra görbe, mint egy karvalyé.

A hercegek csak fintorogtak, egyik sem akarta elvenni a lányt, se a fele királyságot.

A király ekkor a középső lánya kezét kínálta fel.

Szőke haja a fenekéig ért, hosszú szempilláival sűrűn verdesett. A hercegek kíváncsian nézték.

Az egyik megkérdezte tőle.

- Mondd csak, mi a címerállata a királyságnak?

A lány hímelt-hámolt, válaszolni nem tudott.

- És azt tudod-e, hogy hét szénarakás meg öt szénarakás az hány szénarakás együtt?

- Tudom. Tudom - nyerített. - Tizenkettő.

- Nem, csak egy szénarakás - mondta a herceg.

A hercegek látták, hogy a leány nincs eleresztve ésszel, ezért a legkisebbhez fordultak.

Takaros kis királylány volt. Hullámos, barna haja a háta közepéig ért. Karcsú alakját irigyen nézték a nővérei. Szeme értelmet sugárzott.

Csípőre tette a kezét, és így szólt.

- Aki engem akar, annak le kell tennie egy vizsgát.

A hercegek lökdösődve igyekeztek az első sorba kerülni. A királylány rámutatott az egyik hercegre.

- Mondd meg nekem mi az: Vaskobakját szorongatják, a lábát egy lyukba dugják, egyszer-kétszer megforgatják, de sosem táncoltatják.

A herceg a fejét vakargatta, de nem tudta a megoldást. Félrelökték és jött a következő. Addig-addig ment, amíg már csak egy herceg maradt.

Magasra nőtt férfiú volt, szőke hajjal. Markáns áll, kék szem. Meghajolt a királylány előtt.

- És te? Tudod a választ?

- Igen, királylány, tudom.

A királylánynak bár tetszett a férfi, de mégis szigorú arcot vágott, az orrát a mennyezet felé emelte. Bízott benne, hogy a herceg tudja a választ. Ekkor így szólt a férfi:

- A megoldást csak akkor árulom el, ha már nem leszel ilyen fennhéjázó.

A herceg távozott, a királylány pedig tátott szájjal bámult utána.

Teltek-múltak a napok. A legkisebb királylány szomorúan üldögélt a szobájában. Hiába próbálta meg vigasztalni a király, a lány alig evett és csak sírt.

A király úgy döntött, hogy követeket küld a herceghez, hogy jöjjön vissza a palotába.

A herceg azt üzente vissza, hogy csak akkor megy, ha a királylány kiállja az ő próbáját.

A lány beleegyezett, mivel újra látni akarta a herceget.

Pár nap múlva megjelent a herceg a trónteremben.

- Na, királylány. Felkészültél a próbára?

A lány bólintott.

Ekkor egy szúrást érzett a karján.

- Mi történt? - nyitotta ki a szemét. - Hol vagyok?

A helyiségben minden fehér volt, a karjából egy vékony cső vezetett felfelé. Követte a szemével.

Valaki ekkor fölé hajolt fehér köpenyben.

- Végre magához tért - mondta egy női hang.

- Hol vagyok? - ismételte meg a kérdést.

- Kórházban. Ön túlélte a koronavírust.

- Akkor a herceg nem is létezik?

A nővérke értetlenül nézett rá.

Valaki megköszörüli a torkát a nővér mögött. Egy férfi ült le az ágy szélére, orvosi köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában. Kísértetiesen hasonlított a hercegre. Szőke haj. Markáns áll. Kék szem.

A lány nagy szemekkel bámult rá. A férfi rámosolygott és csak ennyit mondott: Kulcs.

Jelige: PÁSZTISKA

Virágok a körfolyosón

/Covid történet/

Kati zörgésre, zajra ébredt. Álmosan baktatott ki a konyhába, s kinézett a körfolyosóra. A régi ház lehullott vakolatainak sebei ásítóan meredtek rá. Hirtelen felébredt a szokatlan látványtól! A folyosó kanyarulatában, Gizi néni ajtaja sarkig nyitva, ott áll egy mentős, kerekesszéket fog. Benne ül Gizi néni. Uram,atyám! Gyorsan a fogasról magára kapott valamit, s kilépett. Átkiabált: - Mi történt, Gizi néni? ! A mentős válaszolt: - A szomszédját elvisszük a kórházba. Valószínű vírusos! Az ajtót majd a gondnok bezárja .

Magához sem tért, az infót fel sem fogta, már gördült is Gizi nénivel a kerekesszék a lift felé. Ő, szegény, kis rongycsomóként, sápadtan kucorgott a szék mélyén. Még egy perc, s eltűntek a felvonóban.

Kedvelte Gizi nénit...Most sajnálta is. Egész nap ez járt az eszében, a kedves, madárcsontú öregasszony, aki meggörbült háttal, de mindig fürge léptekkel haladt, bárhová ment, bármikor találkozott a ház lakóival, mindig volt kedves szava, egy mosolya, a kisgyerekeket megsimogatására egy kis ideje. Talán ő volt a legidősebb a házban, 86 éves. Ő volt a ház "jó szelleme". Régen egyedül élt. Férje talán fél évszázada is van, hogy halálos motorbalesetet szenvedett. Csak távoli rokonok nyitották rá évente egyszer-egyszer az ajtót. Gizi néni mindig talált elfoglaltságot magának. Tarhonyát készített, - pedig egyszemélyes főzésére aligha volt nagy gondja, sütit sütött, s kis csomagocskákban szétosztotta a vele egy folyosón élők között. Ha postára ment, elvitte mások küldeményeit is. Néha szívességből levitte a harmadik szomszéd kutyáját a parkba. Ilyenkor kipirult arccal, pihegve, röstellkedve mondta: - Jaj, jaj, ez a jószág olyan gyors, alig győzök lépegetni utána!

Az élet megy tovább...Másnap munka volt, sok, törődős. Este jutott eszébe Gizi néni. Vajon hogy van? Látogatni nem lehet...

Harmadnap felhívta a kórházat. Sokáig tartott, mire az "illetékeshez" eljutott. Korához képest jól van, mondta a nővér. Nincs gépen, meg fog gyógyulni, szívós. Kati felsóhajtott, nagy kő esett le a szívéről. Még a munka is jobban ment!

Negyedik nap reggel a napi rutinnak megfelelően ösztönösen átnézett átnézett a Gizi néni ajtajára, mert amikor Kati felkel, ott már rendszerint világ van. Ó, hiszen nincs itthon, szegény! Lassan körbejárta a tekintete a területet. A kis konyhaablakon szabályos hullámokat vet a csipkefüggöny,- mint máskor is. Milyen jó, hogy Gizi néninek nincs hobbiállata, - ötlött eszébe. Mi is lenne most vele a gazda nélkül...Ekkor hirtelen ráébredt: de vannak kedvenc növényei a körfolyosón. Szép sorjában sorakoztak a cserepek. Gyorsan fogta a kislocsolót, s állott vízzel megtöltve átsétált. Épp jókor érkezett! A fűszerek egyike-másika kicsit már kókadozni kezdett. Nem virágok laktak itt, hanem inkább fűszerek. Zsálya, metélőhagyma, szárzeller, fodros petrezselyem, tépő-saláta, menta, s 2 muskátli a sor végén. Tényleg, hiszen Gizi néni "innen" főzött.

Sokszor látta locsolgatni, le-letépni a "termést." Odébb, egy nagyobb edényben, kis karó mellett koktélparadicsom pici bogyói mosolyogtak rá. Gondosan színültig töltötte a virágtányérokat az állott vízzel, s leszedte az itt-ott mutatkozó száraz növényrészeket. Elhatározta, hogy minden harmadnap megteszi ezt az alig 10 perces növénymentő munkát. Eltelt egy hét, s örömmel "üdvözölte" a reggeli első tekintete a lábra kapott, szépen tenyésző "balkonkertészetet." Itt-ott új levelek kandikáltak ki a szárakról. Utána nézett, hogyan kell ezekről a növényekről gondoskodni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve vett folyékony növénytápszert. Másnaptól ilyen "koktélt" kaptak a kis kedvencek. Egy idő után múlva már látni is lehetett a hatást: megfényesedtek a levelek, új gallyacskák mutatkoztak. A muskátlin kis bimbó szerénykedett. A paradicsom a kis támasztékig nőtt. Időnként odasúgta nekik: "Tartsatok ki! Hazajön a gazdasszony." A munka taposómalma nem engedte számontartani, mennyi idő óta Kati a "kertész". Egyik nap, mikor locsolni ment át, észrevette, hogy egy fehér lap van rágombostűzve belülről a Gizi néni függönyére. Rajta öreges, reszketeg betűvel ez állt: "Gyönyörűek a növényeim! Köszönöm a locsolást, a fáradozást!" Ó, hát akkor itthon van a kedves néni!

Hazafelé betért az egyik cukrászdába, becsomagoltatott 2 darab rétest, s mikor hazaért, ráakasztotta a Gizi néni kilincsére. Akkor, mintha a függöny picit megmozdult volna...

Másnap új cédula volt az ablakban: "Köszönöm, Kati!". Gyorsan az ablakon át megbeszélték, hogyan fogja Kati elintézni másnaponta a legszükségesebb bevásárlást. Hiszen alig volt valami a felmutatott listán: tej, zsemle, vaj, - ilyesmik.

Kati jólesően olvasta a következő "tacepaót":" Köszönöm, hogy "örökbe fogadtál" engem,s gondoskodsz rólam."

Kicsit elszorult a torka ennyi hála láttán. Inkább röstellte, hogy korábban nem jutott eszébe, hogy felajánlja a segítségét Gizi néninek, aki sokkal öregebb, ő pedig hozzá képest energikus fiatal ! Ő is készített egy "levelet", amit az ajtó alatt becsúsztatott a címzetthez."Drága Gizi néni! Örülök, hogy meggyógyult. Ha majd megengedik a körülmények, elmegyünk cukrászdázni. Addig is nagyon vigyázzon magára! A növényekre gondom van, a bevásárlást a szokott módon intézem. Ölelem: Kati"

Lehet hogy tavasszal én is veszek néhány növényt magamnak? -gondolta, mialatt az ajtó alá csúsztatta a papírlapot...

------------------

Jelige: Hermész

Holdidőn

-A francba! -rúgott bele egy kőbe, vagy mi a fene volt előtte a sötétben. Botorkált a sikátorszerű utcában, mert eltévedt. Koromsötét volt. Bár a sötétségnek sokféle neve van. Sőt sokféle megjelenési formája. Amikor ezen szokott gondolkodni, sokszor mulattatta, mennyire nem tudnak az emberek - általában - a sötétségről. Einstein legendája szerint, nem más, csak a fény hiánya. Legalábbis neki tulajdonítják, talán így is van, de fizikai tényként totálisan igaz. Ja, de mi a fény? Hát tanult fizikát, sőt, talán sokkal többet, mint általában kellene az embernek, de belekényszerült, ráadásul bőven túl volt már az úgynevezett normális iskolákon, amikor mélyebben elmerült ebben a tudományban, meg általában a természettudományokban.

Ráadásul nem csak ezek a tudományos dolgok foglalkoztatták, de az asztrológia, metafizika, meg a fantasztikus irodalom, ami hol tudományos, hol nem, de sebaj, meg a filozófiák, közöttük is a keletiek álltak hozzá közel.

• A fény hiánya. Ez járt most is az eszében, miközben botorkálva próbált hazatalálni a zegzugos utcákon, amelyek mind ismerősök, és mind ismerősen egyformák voltak. Valahogy ismerősek,de a megszokott tájékozódási pontjai közül egyik sem akart elékerülni. Tudta, hogy eltévedt, pedig nagy óvatosságra tanította öreg barátja.

• Tudod, a tapasztalat! Majd az, csak az fog neked segítségedre lenni. Meg a tudás, ami a fejedben van, ha használod, ha nem. Hidd el, semmi sem szükségtelen. Az emberi agy akkora kapacitással bír, hogy matematikusok sem tudták pontosan meghatározni. Mert halnak, születnek sejtek, bár az agy nem növekszik, de közel áll a végtelenhez az az információmennyiség, amit tárolni tud. Csak feldolgozni nem, ilyenkor az emberfia beleőrül például. Tanulj, és vigyázz magadra. Óvatos legyél mindennel, mindenkivel szemben! Akkor megszokod magad. Érted?

• Értem. - mondta, de nem igazán vette komolyan az öreget. Viszont valami melegséget érzett iránta, a törődést, amiben nem túl gyakran volt része, mert a családjával...hát, a családjával egy ideje felhős volt a viszonya, az igazságot megvallva leginkább semmilyen. Korábban, évekkel ezelőtt még megvoltak úgy -ahogy, de úgy érezte, terhükre van. Ami igaz is. Kinek kellenék így? Meg egyáltalán, kinek kellenék igazából? Hajlamos volt a depresszióra, a pozitív gondolkodás, az optimista látásmódot önáltatásnak tekintette. Az öreg változtatott ezen valamelyest, de nem igazán ért célt vele. Mosolygott magában egy pillanatra, amikor eszébe jutott az öreg. "Na, most mit tennél apus?"

• Tájékozódni próbált. Mikor elindult, megkérdezte a gondnokot, hogy merre van a Hold? Éjjel, fél kettő lehetett, mikor elhagyta az épületet. Ja, mellesleg kijárási tilalom volt e-miatt a Covid izé miatt, ezen néha felvigyorgott magában. Nem vette komolyan, számára nem is volt az. Nem foglalkozott nagyon az élettel, a halállal inkább. Hála, vagy nem, de amióta az öreg a szárnyi alá vette, kicsit mintha fordulni látszott volna az arány. Néha élni akart.

• Fogd meg a kezem! A balt! - mondta a gondnoknak.

• Hajtsd le a fejed, vagy csukd be a szemed, és mutassunk a Holdra!

A gondnok vigyorgott kicsit, de megszokta már az idejárók hülyeségeit, nem ellenkezett.

Zoli mellé állt, jobb kezével megfogta az ő bal csuklóját, és ferdén felemelve, kicsit balra fordulva a szemben álló ötszintes épület mellet mutatott a teljesen kerek, meghízott, kissé narancssárgás színben pompázó Holdra. Elég magasan állt.

-No, Zoli, menjen át az úton, balra fordul, jobb oldalán kíséri a kedvenc Holdja. De lassan felhősödik, jobb, ha siet! Meg a rendőrök is járkálnak a járvány miatt - érdekes, hogy amikor itt, errefelé garázdálkodott az a senkiházi narkós bagázs, akkor nem voltak sehol. Most bezzeg bárkit cseszegetnek, aki egyedül megy hazafelé, úgyhogy csak vigyázzon! Azok, a tetűk, csak megvernek, meg elveszik a tárcádat, de lehet, hogy nem is bántanak, csak az órádat legalább add nekik. Ezek, meg simán feljelentenek, és százezred bánja utána. Ráadásul úgy beszélnek az emberrel, mintha bűnöző lenne. Majd éjjel szaporodik a vírus a néptelen utcán...tetőled. Na, hagyjuk! Vigyázzon magára! Maga okos ember, az asszony is mondta, mert ő tanultabb nálam, tudja. Meg horoszkópozik is, meg..izé, ilyeneket. Jó éjt! Holnap mikor jön? Aludjon is azért! Na, bezárok. - intett egy búcsúzót még.

Zoli vigyorogva indult el. Volt a kicsi válltáskájában egy kétdecis unikum, hát indulásként meghúzta, rágyújtott egy cigire, és átkelt a főúton, ahogy a gondnok Sanyi mondta. Nem tett jót neki a cigi, de sok éven át kisportolt szervezetét nem viselte meg túlságosan. "Mi maradt nekem végül is?" szokta magától kérdezni. Nem volt rossz kedve, amit el akart végezni a munkahelyén, azt majdnem befejezte, még az írásainak a "láthatóvá tétele" okozott némi fejtörést. A munkahely is speciális volt, az odajárók igényeihez szabták, a megfelelő eszközökkel, számítástechnikával, digitális, illetve hangvezérelt berendezésekkel. Leginkább a tanultakat, a tudományos, meg fantázia keltette eredményeit kellett egységes formába öntenie, s ehhez a hely minden segítséget megadott. Na, persze valami kézzelfogható, gazdaságilag realizált eredmény reményében.

Nem tudta, mikor tért le a szokott útvonalától. Érezte, a Holdat is felhők takarták el, de ennek csak annyi volt a jelentősége, hogy mindig úgy érezte, hogy melegíti a karját, meg az arcát. Hmm! A "hideg" Hold. Röhejes, de mégis. Ez volt a kabalája. Maga a Hold.

"Jó, hogy nem tudom a nyakamba, láncra akasztani" -jutott néha eszébe.

"Szóval, ez a kő, amibe belerúgtam, nem való ide. Vagy én nem vagyok idevaló.
Akkor memória! Gyerünk, elemezzük vissza, hogy merre jöttem? Nem kellett volna ennyire elméláznom, persze az Unicum. Na és! Ennyi, azért jár nekem is! Hova tettem a cigimet?...Na, azért! Kotorászott a zsebében.

• Juhhé! Nézzétek azt a figurát! - Harsány röhögés hangzott az utca túloldaláról

• Úgy néz ki, mint Dagobert bácsi! Lesz itt pénz, mingyá!

Egy perc sem telt, és odaértek Zoltánhoz. - Nézzétek, nincs rajta maszk! Ezt honnan szalajtották? Helló, fater! Hogy ityeg a fityeg? Mit szarakszol itt éjjel kettőkor? Nem tudod, hogy nem lehetsz az utcán? Főleg, egy ilyen vén majom! De úgy látom, éppen elénk igyekeztél. Ugye? Na, szépen előveszed a tárcádat, kiüríted a zsebeidet, és ha elénekelsz nekünk egy vidám dalocskát, hát megúsztad, és tűnés! Másképp rosszabbul járnál. Nos?

Érezte a karján, hogy valami hideg fény áramlik, valami furcsa elektromosság érzése bizsergeti a bőrét. Feltekintett az égre. Az arcán is érezte. " Előbújt a Hold" gondolta.

Megnyugodott, bár az adrenalin a hirtelen ijedségtől pillanatnyi rosszullétet eredményezett nála, de mély levegő, és megnyugodott. "A Hold." Mit is veszíthetne?

Elmélete, hite, gondolatai szerint az egész világ csak energia, vagy így, vagy úgy.

"Az én energiám, ereje teljében" gondolta. Nyugi!

• Figyelj, barátom! Mint láthatod, én egyedül vagyok, szinte vénember. Ti? Hányan is?

• Ne add itt a nagyokost koma! Hárman csak, de én elég leszek neked, ne szórakozz velem! Mennyi vagy? Hatvan? Hetven? De látom, jól karban vagy tartva. Ne számíts rá, hogy jelent valamit! Különben is maszkod sincsen. Láthatod, nekünk van. Még bankba is így kell menni újabban..Hehe! Te biztos valami idióta, vagy éppen terrorista lehetsz, aki a vírust hurcolászod. Mi? Na, elég! Ide a zsugát, oszt tűnj el, amíg lehet!

• Rendben! Egy kérésem van csak. Állj háttal a Holdnak, én hadd legyek szemben vele, mert a fény nyugtat. Tessék, itt előlegnek az órám. - Lecsatolta a kezéről, és maga elé dobta a földre.

• Te buzi! Mit csinálsz?

• Nyugi, nem törik. Drága óra, nagyon! Nézd, csak meg!

A fickó lehajolt az óráért.

- Figyeljetek a fazonra, mert gyanús nekem - szólt a többieknek

- Milyen óra ez? Még nem láttam ilyent. Meg tele van pöttyökkel.

- Majd meglátod! Pénz is kell? - Röhögés

- Gyerünk , tata!

- Hol a Hold? Mögötted? Akkor húzd ki magad Barátom, mert jelet ad neked!

- Mi van? - egyenesedett fel a támadó

Irtózatos erejű ütés érte az orrán, a kellős közepén, s vérbe borult arccal dőlt hanyatt, többet hangot sem adva. A koponyája akadálytalanul csattant a járdán, s szépen, mintegy magától képződő vörös festmény formálódott képpé a vér.

-A rohadt életbe! Most megdöglesz, te állat! - Ordította az egyik, de sziréna hangja visított fel, s jelent is meg egyből a kék villogó. - Pucoljunk! Ennek a baromnak már annyi!

Két rendőrautó is megállt csikorogva, kiugrottak négyen, egyikük a pisztolyát markolászta, de nem vette elő, a másik volt a kérdező:

• Mi történt itt?

• Éppen megtámadtak, ki akartak rabolni. Közben lehajolt, s felvette az óráját, kicsit ki kellett feszítenie a támadó markát, mert görcsösen szorította. Felcsatolta vissza a csuklójára.

• Hé, hé!! Álljon csak meg! Ki ez itt? - kérdezte, miközben a hűvösben lassan megdermedő, alvadásnak indult vértócsát nézte a rendőr.

• Csak egy rabló. Hárman voltak, a másik kettő elszaladt, amikor magukat meglátta.

• Hmm! Most beül szépen a kocsiba, ebbe itten, oszt bevisszük. Szerintem emberölés lesz, meg még ki tudja, hogy mifene?

• Pillanat, őrmester úr! Én volnék az áldozat, önvédelem volt, ha megnézné jobban, kést is találna vagy a zsebében, vagy a kezében.

• Magán nincsen maszk! Kijárási tilalom alatt éjjel kettőkor az utcán. Maga biztosan bűnös! Én tíz évet most azonnal kiszabnék, de majd később megkapja!

• Itt a munkahelyi igazolásom a szabad közlekedésről! - Szólt Zoltán.

• Nem érdekes most! Beülni!

• Rendben! Kérem, nyúljon a belső zsebembe, és vegye ki az összecsukható fehér botomat, meg van egy fekete szemüveg is, meg egy maszk. Adja rám, kérem, és mehetünk!

Zoltán még felnézett a Holdra, de nem látott semmit. Csak érezte a fakón derengő sugarait, amelyek számára sokkal láthatóbbak voltak, mint bárki másnak a világon.

Jelige: Rózsavíz

Virágoznak a virágok

A virágok a könnyeimre vannak utalva; ha sírok, ők nem szomjaznak. A növények a mosolyomtól függenek; ha nevetek, akkor ragyogok és boldogságom fénye erősebb a napnál is. És amikor szerelmes vagyok, akkor kezdenek el csak igazán virágozni. Én vagyok édesanyja és gondozója minden élőlénynek az ablakpárkányomban. Huszonegy napja vagyok itthon.

Mezítelen talpamat csiklandozza a fű, arcomat simogatja a lágy szellő, csiripelnek a madarak. Érzem, ahogy a tavasz életet lehel belém és az egész világba. Aztán kinyitom a szememet, leállítom a telefonomból szóló nyugtató zenét és a plafont bámulom. Be vagyok zárva, otthonom lett a börtönöm. Harminchat napja ki se mozdultam.

Álmomban lyukak voltak rajtam. A karomon és a combomon is kettő-kettő. A lyukakon keresztül kinyomtam magamból a vírust. Fehér gyöngy volt, csillogott. Este az íróasztalomnál lefestettem a gyöngyöt. Negyven napja vagyok itthon.

Az ölelés testi érintkezés. A távölelés már nem az. Ma távölelést adtam a nővéremnek. Másfél méterre állt tőlem, mindketten széttártuk karjainkat és egymásra vigyorogtunk. A távölelés majdnem olyan jó, mint az ölelés, mert ilyenkor láthatod a másik arcát. Láthatod mennyire örül, hogy lát. Azért legközelebb szkafanderbe öltözünk, hogy valóban megölelhessük egymást. Ötvennégy napja vagyok itthon.

Kint az udvaron fel-alá járkáltam egy vonalon, amit kinéztem magam előtt és egyszer sem léptem le róla, mert úgy döntöttem, hogy ez a vonal maga a boldogság és önmagamhoz vezet el. Azt hiszem már fél úton vagyok, ha a tükörbe nézek csillogó szemek bámulnak vissza rám. Ötvenkilenc napja vagyok itthon.

Pillangót festettem, ami kibontja gyönyörű szárnyait és kiszökik sötét szobájából az ablakon keresztül. Én is kirepülnék, de az én ablakomon szúnyogháló van, csak ez akadályoz meg. Hatvanhárom napja vagyok itthon.

A növényeim gyorsan nőnek, ezer féle színben pompáznak csodálatosak és szépek. Sokat sírok és nevetek. Mostanában szerelmesnek is vagyok. Szerelmes vagyok a szerelem érzetébe. Virágzanak a virágaim. Hatvanhat napja vagyok itthon.

Ennyire mozgalmas napjaim soha életemben nem voltak. Ilyen gyorsan egy gondolat sem jött majd távozott is el azonnal elmémből. Ha az érzelmek emberek lennének nem bíznék meg bennük, egyik nap jönnek másik nap mennek, kiszámíthatatlanok. Hetvenkét napja vagyok itthon.

Megtanultam kötni, főzni, varrni, gitározni, énekelni és koreaiul beszélni. Azt hiszem mikor kiengednek innen a világ egy polihisztorral gazdagodik majd. Nyolcvan napja vagyok itthon.

Ma azon törtem a fejem vajon miért kezdődik minden mese úgy, hogy "Egyszer volt, hol nem volt". Erre nem találtam választ, de az óperenciás tengeren is túl kifejezés eredetének történetét kívülről fújom már. Műveltebb leszek, mint maga a műveltség. Nyolcvannyolc napja vagyok itthon.

Anyukám azt mondta minél öregebb vagy, annál gyorsabban telnek a napok. Én úgy érzem, rohan az idő. Lehet, hogy nem vettem észre, hogy megöregedtem? Kilencvenöt napja vagyok itthon.

Ha az elmúlt kilencvenhét napban megfogalmazódott gondolatmenetemet leírnám, tíz kötetes könyvsorozatot lehetne belőlük készíteni. Talán így kéne tennem. Kilencvenhét napja vagyok itthon.

Holnap szabadon engednek. Most, hogy ezt tudom egészen kényelmes az ágyam, sose unatkozom és élvezem a magányt. Arra is ráébredtem, hogy nem félek egyedül lenni. Ezalatt az egy híján száz nap alatt ezerszer újra értelmeztem és átprogramoztam magamat. Még mindig naponta kimegyek az udvarra és fel-alá járkálok az önmagamhoz vezető boldogság útján. Érzem, hogy közel vagyok, tíz méter lehet hátra. Azt a tíz métert holnap kéne megtennem, de holnap kiengednek. Holnap a barátaimmal fogok nevetni és mosolyunkkal minden virágot megnövesztünk.

Száz napja vagyok itthon. Végre kiszabadultam a börtönömből, jól éreztem magamat és most vissza akarok menni.

Jelige: MURPHY

Elhagyott

A csajom elhagyott a vírus miatt. Kicsit pontosítom, mert ez így félreérthető. A Covid-ért hagyott el. Három és fél év együttélés után az egyik szombat reggel egy üzenet fogadott a konyhaasztalon, miszerint ennyi volt, elhagylak. Először nem bírtam értelmezni az állítást, így visszafeküdtem. Aztán amikor kicsit később ismét felkeltem, és egy bögre forró kávé mellett újra elolvastam, akkor sem igazán tudtam mire vélni ezt az egészet. Azt hittem, boldogok voltunk együtt. Ezek szerint ő máshogy látta.

Pár nappal később - ügyelve a közösségi érintkezés szabályaira - összefutottam vele a belvárosba, és mondta, hogy átjönne a többi cuccáért, ami még nálam maradt. Mondtam, hogy oké, majd megkérdeztem tőle a tízmillió forintos kérdést: mégis miért hagytál el?! Ő szemrebbenés nélkül elkezdte sorolni. A vírus már az első héten vett neki gyönyörű fülbevalókat, arany karkötőt meg néhány régóta áhított nyakláncot. Tőlem is kapott ezt-azt, néha. Ő képes akár órákat plázákban és egyéb bevásárlóközpontokban tölteni, miközben a csomagjaimat cipelve megértően várakozik újabb és újabb butikok előtt. Merthogy a ruhákat minden üzletben alaposan végig kell nézni, nem lehet csak úgy azonnal választani. Végre valaki, aki megérti ezt.

Továbbá nem horkol, böfög vagy fingik, és nincs lábszaga. Ez mondjuk tényleg nem mondható el rólam, de hát istenem, férfi vagyok. Nem hagyja például a használt alsónadrágokat meg a zoknijait a lakás különböző részein. Mindig puha és ápolt az arca, soha nem borostás. Körmeit sem a hálóban vágja le. Nem ül hétvégenként a számítógépnél, hülye haverjaival hálózatban játszani. És mindig lehajtja az ülőkét, miután pisilt. Ja, és nem kell utána mindenféle gusztustalan szőrszálakat takarítani a fürdőben.

Nagyon figyelmes vele. Szereti mindig másfajta étterembe vinni: ázsiai, mexikói, balkán, spanyol, afrikai, amit el tudsz képzelni. Már ha természetesen nyitva lennének, mert így marad a házhozszállítás. És bár a mozik és színházak jelenleg szintén nem üzemelnek, biztosította róla, hogy oda is szinte minden héten eljárnának, mert rengeteg jó film és darab vár ránk. Az operáról meg a lóversenypályáról nem is beszélve. Repülőre sajnos nem ülhetünk, de mondott néhány olyan úticélt, amire azonnal rábólintanék. A kaszinó különösebben nem vonzza, de múlt héten oda is elkísérte, hogy veszítsen egy kis pénzt. Merthogy kibogozhatatlan NER-es kapcsolatai miatt bőven van neki.

Élvezi, hogy bárhova megy vele, mindenki megbámulja. Különleges bánásmódban részesítenek minket, és a többség kicsit arrébb húzódik tőlük. Mutogatnak ránk, összesúgnak a hátunk mögött, mintha csak valamiféle sztárok lennének ezekben a nyomorúságos időkben. Maszkot mondjuk egyáltalán nem hord, lehet hogy ezért, a homlok-lázmérést pedig elvből elutasítja. Tisztában van vele, hogy ő egy vírus, és mint ilyen, nem lehet beteg. Egyszer akart nyilatkozni erről az egyik bulvárlapnak, de rögtön ráfogták, hogy vírustagadó. Az irigyei azt állítják, hogy nagyon durván halálos, de mióta vele vagyok, úgy érzem, egy légynek sem tud ártani.

Az ágyban is óriásit teljesít, mindig a csúcsra juttat. És az előjáték sem annyi, hogy lekapcsolja a lámpát vagy elhúzza a függönyt. Bár a szex közben durván belázasodom és a tüdőmben ilyenkor fura nyomást érzek, de akkor is szenzációs. Akár egymás után többször is képes szeretkezni velem. És két menet között nem megy ki meccset nézni, hanem gyengéden cirógat. A csókjaitól szinte elolvadok, de legalábbis nem érzek szagokat. Az exeiről nem kérdeztem, de állítólag egy országos listát vezetnek róla, és nem igazán rövid.

Ahogy ezeket mesélte, kicsit magamba néztem. Hát igen, egyáltalán nem vagyok egy súlycsoportban ezzel a vírussal. Ő egy nemzetközileg elfogadott sztár, nevét mindenhol ismerik és félik, én meg csak egy kis hétköznapi senki vagyok, bölcsészdiplomával. Vele egy csomó izgalmas dolog történik, nekem meg csak szimplán unalmas az életem. De ha neki ez kell, ám legyen. Sok boldogságot kívántam neki, bár belül azért fájt a szakítás, mint az állat. És főleg az, hogy a románc már valószínűleg egy ideje tarthatott. A karantén miatt a haverokkal videochaten meg alkohollal próbáltam átvészelni az első két hetet. Szörnyen hiányzott. Megpróbáltam nem gondolni rá, de nem tudtam. Nehéz az élet.

Aztán a harmadik héten sírva hívott fel. Szipogva mesélte, hogy az egyik délután rajtakapta őt, amit a vírus mutálódott állapotában egy vadidegennel csalja őt. Ráadásul egy férfi volt az. Tagadta, hogy meleg lenne vagy biszex, neki a test az test. Különösebben nem érdekelte a lebukás, csak annyit mondott, hogy folyamatosan vándorolnia kell, másokat is fertőznie, nála ezen a dolgon áll vagy bukik minden. Nem tud sokáig egyvalakinél megmaradni. Pedig még az eljegyzés is szóba került a rohadékkal, bukott ki az ex-csajom szájából.

Hümmögtem, mást nem igazán csinálhattam. De titkon vágytam rá, hogy újra együtt legyünk. És úgy éreztem, ő is megbánta, hogy elhagyott. Két negatív Covid-tesztben állapodtunk meg, és utána tárgyalhatunk a házi karanténról meg hogy hogyan tovább. Bízom a folytatásba, olyan jó lenne újra. Viszont addig nekem is valahogy dűlőre kell jutnom azzal a helyes kis influenza-fruskával, akivel hetek óta összejárunk...

Jelige: KOBERO

Maszkivan

Nálam a merengés idegállapot.

Mikor az első csóknál túl sok szódabikarbónát ittál, és aléltan fetrengsz inkább a matracon, vagy percenként megcsörren a rugóreflexed, de szép is volt, akkor még a szégyen csak gólyapír volt, alkalmi szerető,aki nem is igen akart veled maradni, helyette jött az ostoba megbánás. Ma már lelkiismeret sem igen van, mint a tyúk, amit levágtál, és a lelke még egy hétig ül a diófán, és téged néz, s te azt hiszed, csak egy sztrók.

Még a moziban is csak a feliratot nézted hosszú percekig a popkornesőben, hajad kibontva, mint Bridzsitbardó, csak te kék atlétatrikóban, kéz alatt, vered a palávert, innen is kiküldenek, de nem ám tértivevényesen, csak seggberúgással.

Mint a hivatalban a néni, akinek annyi a dolga, hogy háromszor rálép a tyúkszemedre, csak add már át a helyed a sorban, mert odaég a bableves, aztán a Jani megint nem eszik semmit három napig, s fuldoklik, mint a béka, akit víz alá nyomtak. Te ezt nem értheted, neked az idegrendszered ki van párnázva, neked a most is jó, csak legyen térerő, s már nem hiszel a sarki fűszeres lányának, aki plusz tökmagot szórt a zsemlédre, még ha allergiás is vagy, de ő ezt nem tudta. Nézd az eget, most épp tiszta, tudom, eljátszottad az idődet, befelé is öregszel, már nem mosolyog vissza a fiatalasszony a szomszédból, csak zavartan motyog, és kitépi a kezedből a bevásárlószatyrot, meg átkísér a zebrán, pedig nem is arra mentél volna, aztán egy félmondatnál otthagy, mert neki mennie kell, és csókolommal köszön, a céda. Csókolnám én, persze, de minek, a hűlt helyét maximum, meg az igazolványképét amit a hűtőre tettél, amikor elhagyta, mint egy égi jel, hiába száradt meg az összes bejgli, de azt a képet össze kellett hozni a jelennel, hogyha kinyitnád az ajtót, mert megint bánatfalatoznál, akkor inkább ő mosolyogjon rád, és megteljen a lelked,a húsod hiába éhes is.

Lehetsz te vörös posztó, vagy madáretető, a kiömlött sör úgyis ráfolyt a nadrágodra, és olyan lettél, mint egy hajléktalan, még ha telne is új nadrágra. A szépség belülről fakad, mint a fájdalom, a lelket nem lehet megerőszakolni, mondja anyád, és nem tudod mire gondol,amikor a te lelkedet ezerszer megerőszakolta a matrózinggel, az iskolakakaóval és a házi feladattal.

Hiába, fel kell nőni, de megöregedni minek, hogy éhesen kopogtass, mint egy varjú a hóban, mint akit ottfelejtettek, és szégyenled a tekinteteket? Hiába, emberesen kell viselni, legyen az tartás vagy monokli,a szabályok azért vannak,mert be kell tartani, no nem a középső ujjadat, mert töröm le, ne aggódj, nem mondom el kétszer, még egyszer se,csak reccsenni fog és már hiába sírsz mint az elütött macska. Na persze, épp az orrod előtt zár be a bolt, hiába néztél olyan szépen Manyi nénire, hogy még a parizerek is beleremegtek, nem érdekel az 7 után senkit se.

Lefekszel, ázott falevél, és magadra húzod a síneket, melyek a végtelenben összeérnek. De csalás ez, mert végtelen, tehát soha nem jön el, hiába várod, max a vonat jön. Olyan ez, mint a mocskos élet, mindig úton van, és mindig zakatol, és egyszer csak ott fekszel a síneken keresztbe.

Jelige: diófa13

Egy szoba a világ

Sanyi bácsi egész életében befelé forduló típus volt. Kerülte a társaságot, és ha lehetett hosszú órákra elvonult, hogy a maga dolgával foglalkozzon. Nem volt ő összeveszve a világgal sohasem, csak egyszerűen jólesett neki a csöndet hallgatni. Mindig is úgy gondolta, hogy magasztos dolog van abban, meg arról is bizonyossággal tudott, hogy az emberről amúgy is inkább a tettek árulkodnak, mintsem a sok feleslegesen elhintett fecsegés. Ha úgy hozta, napokig tudott hallgatni, és képes volt tőszavakból is megértetni magát. Igazi mestere lett a különböző hanglejtésekből kibuktatott "igen-eknek" és "nem-eknek". Ez nem sok mondandóval járt sohasem, és mivel az ember szóból ért, eleinte sokat faggatta a környezete, mígnem egy idő után mindenki elfogadta az öreget, olyannak, amilyen valójában volt, és békén hagyták.

"Így van ez rendjén!" - gondolta magában az öreg, s tette továbbra is, amit jónak látott.

Aztán a világ megváltozni látszott; hírek jöttek, hírek mentek. Sanyi bácsi sosem szólt bele más dolgába, ha mondtak neki valamit, azt is csak úgy feléből ragadta meg, s ha semmi köze nem volt hozzá, hát elengedte hamar.

Így volt ezzel akkoriban is.

Mondták pedig, hogy vírus van, világjárvány, és ennek fele sem tréfa. Ő a maga módján meghányta-vetette a dolgot, gondolkozott, számolgatott, míg végül arra jutott, hogy Kína bizony messze van, és az a vírus nem lehet olyan fürge és kitartó, hogy megtegye azt a nagy utat gyalogosan, teve hátán, vagy egyszerűen a szelekbe kapaszkodva, hogy egyszer csak ott teremjen az akácossal körbenőtt kertek alján.

Azonban mégsem volt olyan rest az a vírus, mint ahogy azt Sanyi bácsi felbecsülte, hát egyszer valóban megérkezett, és szórta a rontást, a betegséget az emberekre.

Félni lehetett tőle.

Így hamarosan eljött annak is a napja, amikor kihirdették, hogy az embereknek jobb otthon maradniuk, az időseknek meg főleg, csak úgy őrizhető meg az egészség.

Vigyázni kellett egymásra.

Sanyi bácsi hitte is, meg nem is, hogy mindez így van, de sosem rohant fejjel a falnak, ezúttal is előbb tájékozódott, minthogy cselekedett volna. Épp csak félrehúzta a csipkefüggöny szélét a tisztaszoba ablakáról, onnan tekintett kifelé, és máris megmutatta magát mindaz, amire kíváncsi volt.

A szeme kikerekedett, nem akart hinni annak, amit látott. Nyoma sem volt ugyanis az utcákon olyannyira megszokott tülekedő tömegeknek, fütyörésző, lődörgő fiataloknak. Épp csak néhány pattogós léptű alak viharzott át az úton, gondosan ügyelve arra, hogy nagy ívben kikerüljék egymást. Az arcukat maszk takarta, épp csak a szemük volt látható, kísértetiesen hatott az egész.

Sanyi bácsi nézte őket egy darabig, leste az oly rideg kinti világot, majd szép lassan szétterjedt benne a felismerés; "itt bizony baj van, nagy baj!"

Színe fakó lett, lábából kiment az erő, tétován fordult meg a tengelye körül, hogy tekintetével valami biztosat keressen, amibe kapaszkodhat azokban a bizonytalan percekben.

Az asszony akkor lépett be.

Sanyi bácsi esendőn nézett rá, szavai szinte rebegtek, amikor hozzá szólt.

- A pálinka csak kitart... - ennyit mondott csupán, ami talán kérdésnek is beillett volna, miközben sokatmondón az utca felé mutatott, utalva a kialakult helyzetre. A keze megremegett, a szeme befátyolosodott.

Az asszony azonban nem érezte át az ura lelki gyötrelmeit, nagyot legyintett, s mintha csak a férfi keserűsége felé akart volna kerekedni a sajátjával, a tenyerébe temette az arcát, s azt mondta: - még, hogy a pálinka, de a wc papír!

Csönd követte szavaikat, rettentő döbbenet. Aztán a tekintetek találkoztak, furcsa csillogás remegett azokban. Léptek egyet a másik felé, majd még egyet. Végül a testek önálló akaratra ébredtek, és a karok egymáshoz rántották a házastársakat.

Idejét nem tudták, mikor történt ilyen legutóbb... talán sohasem. Akkor azonban érezték, hogy csak a másikra számíthatnak.

Sanyi bácsi egész életében befelé forduló típus volt, és kerülte a társaságot, mint ahogy azt már az elején világosan elmondtam. Aztán, ahogy teltek az idők, a bezártsággal járó korlátok mintha megregulázták volna benne a szilaj törekvést a magány, a mindig is annyira áhított egyedüllét felé. Egyik napról a másikra, vaskos, érdes testtel rárontott az elveszettség, a menekülési kényszer a szürke mindennapokból az embertársai közé.

Azonban az ajtó, amin keresztül mindezt megtehette volna, ezúttal zárva volt, s zárva is kellett tartani, hogy meddig, azt nem lehetett tudni, bizonytalan volt minden. Hogy miért történt vele mindez, hogy miként is változott meg ily gyökeresen vénségére, talány volt Sanyi bácsi számára is. A tiltás mindig vonzással jár, lehet ennyi volt csak az ok, nem több. Ki tudja?

Az bizonyos volt viszont, hogy az öreg igen sokat üldögélt akkoriban melankolikus hangulatban, nagyokat sóhajtva, és a múltat kergette. Hiába is tette azt pedig, hisz abban sem volt sok öröm, szürke volt minden egyes napja, s csaknem eseménytelen, így hát el is dobta azokat gondolatban igen hamar. Felállt, áttipegett a konyhába, ott meg az asszony kesergett sóhajtozva. Az öregnek megesett rajta a szíve, gondolta odamegy, megsimítja a széles hátat, reményt csepegtet a nagy bogár szemekbe, elmondja, hogy még mindig szép, és hogy jó vele.

"Tán, hazudni, azért mégsem illik!" - gondolta, hát nem is szólt semmit, csak leült az asszony mellé, hogy együtt hallgassanak. Valahogy mégis megédesültek azok a percek; a semmi is jó, ha tud belőle törni az ember a másiknak.

Aztán az asszony tiporta meg a csendet. Hangjából együttérzés csengett ki.

- Tart még a pálinka? - kérdezte félve, csaknem szipogva. Az öreg ekkor kihúzta magát, megpödörte bajszát, miközben nagyot szívott termetes orrán, s kibökte az igazat. Egyenes beszéd volt az, olyan, amire támaszkodni lehetett. Olyantól különbözik meg a férfi a fiútól.

- Há' hogyne vóna! - vágta ki. - Tudom én a rendet! - toldotta még meg.

Aztán újra csönd lett, némi feszengés, ahogy egymás tekintetébe kapaszkodtak. Az öreg ellágyult, nagyot sóhajtott, és reszelős hangon, ámbár vonakodva kérdezett.

- És az izé... tudod... a sej-haj matrica?

Az asszony hangja elcsuklott, az öreg azt hitte nagy a baj, és menten elsírja magát az asszonypajtás, de nem pityergés lett abból, hanem rövid kacaj. Olyan volt az, mint amikor a mozdony elindul. Nem tartott sokáig, épp csak egy villanás, de mindenesetre kiderült, hogy a feleségnek tetszett a humorba áztatott érdeklődés, mégse dicsérte meg az urát, mert félt, hogy beleszégyelli magát a dologba, és többet nem mutogatja magát ily módon.

- Akad - felelte. - De tudod, nem lehet arra vigyázni, ha kell, akkor kell... - mondta szégyellősen. Az öreg megértően bólogatott hozzá, majd gondolta, nagyvonalú lesz, igazi gavallér, mint anno.

- Ha a vége felé jár, szóljál, átverekedjük magunkat a városon, és szerzünk egy nagy csomaggal. Azzal az igazán naggyal! - ismételte, hogy kellőképpen súlya legyen a szavainak. Az asszony szeme felcsillant, mosolygott, mint lánykorában, amikor az öreg még csak udvarolt neki.

- Megtennéd? Igazán megtennéd értem? - csilingeltek a szavai.

- Persze! Vágta rá az öreg rögvest, s akkor már olyannyira fönntartotta a fejét, hogy csaknem szédült a magasságtól. Az asszony szeretett volna mondani valami magasztosat, szépet, de nem akadt a nyelvére semmi, hát egyszerűen csak a férfi mellkasára tette a fejét, még ha a savanyú férfiszag éppenséggel csipkedte is a szemét. Enyhítette azt a szíve mélyéből fellobbanó, édes érzés. Az öreg sem volt rest, inas karjaival átfonta a majd "alföldnyi" derekat, s úgy nyugodtak percekig.

Szerelem volt kérem szépen az, színtiszta szerelem, amit az évek is csak megfakíthattak, de eltörölni sosem volt erejük.

Aztán az idő telt, a napok üresen koppantak a múltba, s olykor a szoba falai mintha megindultak volna feléjük, hogy összenyomja őket. S az ajtó még mindig zárva volt, mert úgy kellett, hogy legyen. Olyankor mindig vigasztalódást találtak a másikban, beszélgettek, emlékeztek, régi dolgokon, sérelmeken vesztek össze újra, hogy aztán ismét kibékülhessenek.

- Azért valami társaság mégiscsak kellene! - mondta egyszer felhevült állapotban az öreg, pedig pálinkát nem is ivott még. Az asszony nem értette mit akart az ura, hirtelen felindultságból azt gondolta, hogy a férfi az eszét vesztette, s csak pislogott értetlenül, mint az ágon ragadt, szottyadt barack a januári hóesésben.

- Hát tudod, valaki, akivel az örömünket megoszthatnánk! - magyarázta tovább belevörösödve Sanyi bácsi, aki akkor már nagyon is megbánta, hogy hozzákezdett a beszédhez. Az asszony nem szólt semmit, csak szégyellősen összehúzta magán a derékkötőt.

Aztán hogy-hogy nem, de egy szép napsütéses nap, nagy lett a boldogság, ugyanis az öreg egy szőnyegbe ragadt hangyát talált a tisztaszobában. Vigyázó kezekkel kiszabadította, majd a tenyerébe zárva rohant megmutatni leendő társukat az asszonynak. A nő megint csak nem értette a kezdeti lelkesedést, de aztán átragadt rá is a gyermeki naivitással mosolygó férje, hangya irányt érzett rajongó szeretete.

- Nem kell most már egyedül lennünk! - rebegték kicserepesedett ajkaikon, s fészket csináltak a rovarnak egy gyufás skatulyában, ellátva azt minden földi jóval.

Aztán immáron tudatosabban keresgéltek újabb lakók után, akik majdan azokat a zord és magányos napokat színesebbé, szerethetővé varázsolják. Hamarosan ráleltek egy termetes kaszáspókra is, amely súlyánál fogva majd félrebillentette a függönykarnist. Rejtély, hogy az igencsak jóllakott példány miként tűnt el addig a tisztaságot áhító szemek kereszttüzéből. Az öreg sandán tekintett az asszonyra, akinek a mosolya nem volt éppenséggel "anyai", s miközben megmerevedett tekintettel nézte az ízeltlábút, mellékesen odasziszegte a férjének: - hozzá te kelsz fel esténként!

S az öreg rábólintott.

Így éltek éldegéltek, teltek a dobozba zárt napok, s talán a ködbe burkolt világ is mintha egy kicsit fényesebben ragyogott volna. Sanyi bácsiék háza felett legalábbis mindenképp.

Szép este volt, langyos idő szálldogált angyalszárnyakon a zavartalan csillagos égen, melyet beterített a holdfény. Már ágyban voltak, amikor az asszony a takaró alatt belemarkolt az öreg kérges tenyerébe, s a fülébe súgta: - hamarosan kicsinyünk lesz! Hallgasd csak!

S az öreg hallgatott dobogó szívvel, fiatalos hévvel, s egy pillanat múlva a fülébe csengett a szuvas hajópadló alatti komótos, de annál inkább kitartó kaparászás.

- Az idei első cserebogár... két nap és átrágja magát! - sóhajtotta.

Aztán nem beszéltek semmit, csak hallgatták az új élet kiserkenését, és elképzelték maguk előtt a jövőt.

Aznap este mosolyogva aludtak el, tomboljon akármi is a világban.

Jelige: CIRILL

Történetek gidrán lovainkról, házi kedvenceinkről

Ma nem vagyok jól, sikerült összeszednem egy kis vírust, ami eléggé legyengített, ráadásul kaptam egy "baráti" ló-rúgást az egyik új lovunktól, amit mondjuk nem nekem szánt, csak éppen rosszkor voltam rossz helyen, így most itthon vagyok betegállományban.

Egy kicsit borongós a hangulatom,-épp, mint az idő odakint- de, ahogy hallgatom az udvarról beszűrődő madarak csodálatos koncertjét, egyre jobb lesz a kedvem. Hálát adok az égieknek, hogy, ilyen helyen élek, együtt a természettel. Csicseregnek és trilláznak kint a madarak, biztosan van tíz különböző fajta a kertünkben. A hátsó, nagy diófán fészkel egy egerészölyv, szinte minden nap látom. Nyitva az ablak, hol a kutyáink ugatását hallom, hol valamelyik lovunk nyerítését, vagy valamelyik cicánk nyávogását, hogy hol van már a reggeli... Szóval, csönd az nincs, de éppen ez a csodálatos, hallgatom a természet hangjait. Ez a kis falu, ahol élek- a nyugalom szigete!

Arra gondolok, milyen jó itt és arra, hogy még a munkahelyemen is ugyanez vár. A természetben, egy csodálatos szőlő-hegyen, az oszkói, régi pincék között dolgozom. A legrégebbi pincét még az 1800-as években készítették. Harminc évvel ezelőtt a falubeli fiatalok gondoltak egy merészet, és el kezdték felújítani a hegyen, a régi, romos, boronafalú, zsupfedeles öreg pincéket. Megalakították 1985-ben, a megyében elsőként azt a civil szervezetet, melynek a neve: Hegypásztor Kör lett. Az egyesület célja: a pincék megmentése, a hagyományok ápolása, a népi értékek megőrzése. Az évek során a nevüket megismerte az egész ország, számos elismerést, kitüntetést kaptak. A régi pincék pedig megújultak! A Hegypásztor Kör évente több rendezvényt is szervez, de a legjelentősebb az Orbán- napi hegyi vigadalom, amely minden évben több ezer embert vonz! A kezdetektől fogva mi is aktív részesei vagyunk gidrán lovainkkal ennek a programnak. Visszatérve a munkahelyemre, itt is ugyanaz a madárdal fogad, mint otthon. Olyan, mintha kirándulni mennék nap, mint nap, pedig csak dolgozni járok... A múlt héten egy kis ravaszdi róka fogadott, s tíz méterről szemlélt nagy nyugalommal, egészen addig, amíg a kis tacskó kutyám, Tücsi észre nem vette és nagy hősiesen el nem kergette, én meg kergettem a kutyámat, de sokkal gyorsabb volt nálam! Féltem, hogy nagyon messzire megy el és nem talál vissza, természetesen tíz perc múlva már a lábaim előtt ült és nagyon büszkének látszott... Tücsök már igazi "hegyi kutya" lett, minden nap jön velem, védi a területet, a pincéket, az idegeneket megugatja, a rókákat elkergeti.

Lassan már negyven éve lesz, hogy Budapest mellől leköltöztünk ebbe a kis zsák-faluba, a Vasi-hegyhátra. Ahogy visszagondolok a tovatűnő évekre, megannyi szép emlék tűnik elő, a legtöbb az állatokkal, a természettel és persze a családdal kapcsolatos. Amióta az eszemet tudom rajongtam az állatokért, elsősorban a lovakért, kutyákért. Nagyon sok kedves, néha megható, szomorú emlék köt hozzájuk.

Szeretném ezeket a történeteket megosztani a kedves olvasóval, s ezáltal egyben emléket állítani kedvenc állataimnak, s elsősorban a gidrán lovainknak...

Amikor leköltöztünk ebbe a szép kis faluba, Olaszfára, nem volt kétséges, hogy lovakat fogunk tartani. Férjem és én is imádtuk a paripákat, csak még abban nem egyeztünk meg, hogy milyen fajtát vegyünk. Férjem oda volt az arab lovakért én meg a telivérekért, így született meg a döntés, ami mindkettőnknek megfelelt: gidrán fajtát fogunk tartani, ugyanis a gidrán lovat arab és telivér lovak keresztezésével tenyésztették ki, csak sárga színben. A gidrán szó 1816 óta van jelen a lótenyésztők tudatában. Ez az elegáns, jól lovagolható, acélos szervezetű, gyors, kitartó huszárló az 1900-as években érte el használati értékének csúcspontját. Akkoriban a falkavadászatokon teljesítettek kiválóan és kapták az elismeréseket. Abban az időben már szinte szállóigévé vált ez a mondat: "Csakugyan LÓ kellett ahhoz a hajtáshoz, ahol az ország két leggyorsabb állata, a nyúl és az agár akarta a szuszt kiszorítani egymásból." Sajnos a későbbi évtizedekben kétszer is a megszálló román hadsereg vitte el az értékes állatokat, majd a II. világháború után az érdektelenség, és az értelmetlen intézkedések tették tönkre az addig sikeres tenyésztői munkát. Végül 1974 májusában a minisztérium az őshonos magyar állatfajták közé sorolta és egyben védelemre minősítette a gidránt. Borod-pusztán gidrán tenyészetet hoztak létre. Ezen kívül Mezőhegyesen, a Zala-megyei Gyűrűsön és Marócpusztán van nagyobb egyedszámú gidrán ménes. A fajta eredetét tekintve: anglo-arab. Magyarországon a két világháború között a GAZAL III törzsmén fejtett ki javító hatást. A fajtát 1885-ben ismerték el. A fajta tenyésztése során gyakran használtak angol telivér és arab méneket, kizárólag csak sárga színben. Ez a védjegyük! A színével kapcsolatban szokták mondogatni: " Nem minden sárga ló gidrán, de minden gidrán sárga." A 2012-ben kiadott méneskönyvi adat szerint, 302 kanca és 38 fedezőmén található az országban. A gidrán ló százötven éve fogalom a magyar lótenyésztésben! Intelligenciájával, szépségével, energikus, térölelő mozgásával, sportra való alkalmaságával a legkeresettebb hátasló lehet minden használati formában. A gidránok kiemelkedő teljesítményt nyújtanak mind a military, mind az ugró szakágban, de jól mennek fogatban is.

A mi családunk már több, mint 30 éve foglalkozik a gidránokkal. Azt a célt tűztük ki, hogy mi is hozzájárulunk ennek a páratlan szépségű fajtának a megóvásához, népszerűsítéséhez. Az első kancáinkat Vörös József Gyűrűsi méneséből vásároltuk: Léna, Fáma, Somos, Sára kiváló tenyészkancák voltak, sok csikó született utánuk. Sára nevű kancánktól született méncsikó ma már fedeztetési engedéllyel rendelkezik, ő Nimród, az egyik kedvence ma is a családnak. 2002-ben alapítottunk 30 fővel egy lovas egyesületet: Gidrán Sport-és Lovas Hagyományőrző Egyesület néven. Minden erőnkkel azon voltunk és vagyunk, hogy népszerűsítsük ezt a kiváló fajtát. Számos lovas versenyt rendeztünk, eljártunk falu-napokra, szüreti felvonulásokra, tartottunk csikós-bemutatót. 2005-ben szerveztünk egy regionális gidrán tenyész-szemlét Olaszfán, ami nagyon jól sikerült! Sok tenyésztő hozta el a kancáját és mi is öt kancával és csikójukkal, valamint a csikók apjával, Cirillel képviseltük a gidrán fajtát. Az országos gidrán tenyésztő -bizottságtól nagy dicséretben részesültünk, amikor azt mondták, hogy olyan volt a rendezvény szervezése, lebonyolítása, hogy még Bábolnával is felvehettük volna a versenyt. No, azért ez egy kis túlzás volt! Az viszont tény és igaz, hogy a mai napig tartunk, tenyésztünk gidrán lovakat és vigyázzuk, őrizzük őket, hogy a következő lovas nemzedék is gyönyörködhessen bennük! Végül álljon itt Pettkó-Szandtner Tibor írása a gidrán lovakat tenyésztő emberek, sportolók számára: " A legnemesebb, legszebb sport az élő, gondolkodó, különleges lélekkel és ösztönnel rendelkező, lóval munkálkodó, szeretetet, türelmet és állandó gondolkozást igénylő lovassport. Ha mindenki repülne, s gépeken száguldana is, örökre, mindörökre meg fog maradni, meg fog maradni mindaddig, amíg e földön nemesen gondolkodó, nemes-szívű, jóravaló emberek élni fognak."

NIMRÓD- a fedezőmén.

Több, mint tíz éve, egy tavaszi hajnalon érkezett meg hozzánk. Sára nevű kancánk elléshez készülődött, csak én voltam itthon, férjem külföldön dolgozott, gyermekeim kollégiumban voltak, így ismét rám maradt a megtisztelő feladat, hogy segédkezzek a kancának az ellésnél. A lovak általában könnyen ellenek, ha baj van, akkor nagy a baj és állatorvost kell hívni. Pár órás készülődés után Sára gyönyörű mén csikónak adott életet! Eleven, erős csikóként hamar talpra állt. Arányos testű, szép, izmos, hókás fejű csikóként indult a nagy betűs életbe. Nekem első pillantásra a kedvencem lett, "szerelem" első látásra! Nimród szépen fejlődött, erősödött, s vígan szaladgált anyja mellett a dús legelőn. Két hason-korú méncsikó társa is volt, ők voltak a pajtásai.

Azt hallottam egy tapasztalt lovas embertől, hogy a csikó, az anyja után, egyfajta "pótmamaként" azt az embert fogadja el, aki az ellésnél, illetve az első órákban vele van. Ezt nekem Nimród többször be is bizonyította! Kis csikó korában mindig odajött hozzám, ha hívtam. A legelő végén játszott a csikó társaival, én megálltam a karám mellett, el kiáltottam magam: Nimród gyere! Ő mindent ott hagyva boldogan száguldott felém, én megsimogattam, megdicsértem, s aztán futott vissza az anyjához. Rajtam kívül máshoz soha nem ment oda.

Később, amikor már fedezőmén volt, egyszer elszabadult. Versenyre készültünk vele, nem akart felmenni az utánfutóra, elugrott a lányomtól, a villanypásztor zsinór egy helyen le volt akasztva, természetesen egyből megtalálta a menekülő utat és kiszáguldott a lenti legelőkhöz, ahol a kancák voltak. Lányommal versenyt futva igyekeztünk utolérni. Szerencsére a kancákat nem látta meg, így visszafutott és megállt a karám mellett, ahol két herélt csikó legelészett. Tőlem lehetett úgy ötven méterre, azon imádkoztam, csak várjon meg, míg odaérek. Szólítottam a nevén, ő rám nézett és szép lassan, komótosan odaballagott hozzám. Megsimogattam, ráakasztottam a vezető szárat és szépen visszasétáltunk, mintha mi sem történt volna! Nem szerette a férfiakat, igaz főleg nők és kancák társaságában volt! Egy alkalommal csak a fiam volt itthon, meg egy lovas férfi- ember, aki néha lovagolta, versenyre készítette fel. Mi lányommal éppen versenyen voltunk az egyik kancánkkal, amikor megcsörrent a telefonom, a fiam hívott:- Anya! Nem tudjuk megfogni, de még megközelíteni sem Nimródot a karámban! -Drága kisfiam, én most mit csináljak veletek? Itt ülök a lószállítóban, több mint száz kilóméterre tőletek, oldjátok meg!-válaszoltam. Aztán azt tanácsoltam nekik, hogy nyissák ki a karám ajtaját, a bokszába tegyenek zabot, majd szépen besétál és akkor már nyert ügyük lesz. Nimród nem így gondolta, fel-alá rohangált az udvarban, de be nem ment, így jobbnak látták vissza terelni a karámba. Pár óra múlva értünk haza, odamentem hozzá, megsimogattam és bevezettem a helyére... Ő már csak ilyen!

Amúgy a legjobb futószáras lóvunk. Annyira "jó fej", hogy amikor tudja, hogy rajta a kikötőszár és futó-szárazni megyünk, amikor gyerekek ülnek rá, akkor egy hangja sincs, úgy jön ki az istállóból, mint egy szelíd bárány, viszont ha mi megyünk vele lovagolni, úgy táncol és nyerít, hogy még az utca végén is hallják! Csődör mivoltából adódóan egy kicsit csipkelődős, mindent a szájába vesz, legyen az futószár, kötőfék, kantárszár, vagy éppen a pulcsim ujja, de soha, egyetlen egyszer sem viselkedik így a gyerekekkel, szabályosan vigyáz rájuk! Nagyon szeretem őt, remélem még sokáig a körünkben lesz és boldogít minket...

CIRILL-az első fedező ménünk.

A körzeti mén-felügyelő hívott, hogy lenne számunkra egy eladó gidrán mén. Régóta szerettünk volna már egy saját mént a kancáinkhoz, így kaptunk az alkalmon, gyorsan elmentünk megnézni. Régi istállóban állt egy hidegvérű kanca mellett, inkább hasonlított egy kancára, mint csődörre. Vékony csontozatú volt, finom fejjel, kifejező, nagy szemekkel és elég sovány volt. Mi cseppet sem gondolkodtunk, sikerült olcsón megvennünk. Nagy valószínűséggel a vágóhídtól mentettük meg őt, amint az később kiderült. Később derült ki az is, hogy, kis mértékű tüdő-asztmája van Cirillnek. Ahogy haza hoztuk azonnal legelőre raktuk, csak éjszaka volt az istállóban. Napról-napra erősödött, szépült. Tavasszal már egészségesen, jó formában várta a hozzá beosztott kancákat. Nagyon jó és intelligens fedezőmén volt, emellett kiválóan ugrott, tanítani tudtuk vele a gyerekeket, sőt még versenyezni is tudtak rajta! Cirillt mindenki szerette...

A mi kancáinkon kívül, még jöttek hozzá a környékbeli gazdák kancáikkal. Olyan is volt, amikor, én lovagoltam át vele a környező falvakba, volt, amikor több kanca is várakozott ránk a próbafa mellett. Eleinte az öreg paraszt bácsik igencsak elkerekedett szemmel nézték, hogy egy (akkor) még fiatal menyecske ül a lovon. Kérdezték is: "Hát az ember hol maradt?" Én meg nevetve mondtam, hogy elhagytam a kocsmában! Ők is nevettek, aztán lassan megszokták, hogy a "csődörös" nem férfi, hanem nő!

Nagy élményem volt vele, hogy szerepelhettünk egy lovas csatában! 300 éves évfordulóját ünnepelte a kuruc csatának Győrvár, mi is hivatalosak voltunk rá a lovainkkal. Varrattunk kuruc ruhákat, abban vonultunk fel. Megrendezték korhű jelmezekben, ágyúval, szekérrel, puskákkal a csatát. Nagy élmény volt a sok ló-lovas, amint egymással szemben vágtattunk, mintha egy történelmi filmben szerepeltünk volna! Cirill ott is,- a sok ló között, a nagy hangzavarban- kifogástalanul viselkedett! Cirillel nagyon "össze -nőttünk", legtöbbször én lovagoltam, ő állt legközelebb hozzám az eddigi lovaink közül. Nagyon jó lovaglás volt, soha nem "bakozott", nem kellett kapaszkodni rajta, soha nem estem le róla, viszont egyszer csúnyán felbuktam vele! Nem a ló hibája volt, hanem az enyém, nem vettem figyelembe a talaj- viszonyokat. Éjszaka esett az eső, másnap délelőtt elmentünk terep-lovaglásra egy kedves ismerősömmel. Nagy volt a fű és vizes, amikor egy "dombhátas" ösvényen vágtába ugrasztottam Cirillt és körülbelül két másodperc múlva a ló eltűnt alólam, elcsúszott, én meg repültem vele együtt! Beütöttem a fejem, illetve a homlokom elég rendesen, pillanatok alatt szép kis dudor éktelenkedett a jobb szemem felett. Szerencsére más bajom nem lett nekem sem és a lónak sem! Cirill vissza futott hozzánk, csak a kantárszár szakadt el, azt össze kötöttem, felültem rá és haza ballagtunk. A történetnek itt vége is lehetne, de ehhez még hozzá tartozik egy másik humoros és egyben szomorú történet is. Szomorú, ha úgy vesszük azért, mert ebben az időben már válófélben voltam a férjemtől. Történetesen a bukásom utáni második napon mentünk a válóperes ügyvédhez, lányunk is velünk volt. A jobb szemem alatt és körben akkora kék, zöld, lila színű folt éktelenkedett, mint akinek behúztak egy jó nagyot! Az ügyvéd a második emeleten lakott, felsétáltunk, férjem megnyomta a csengőt, de ugyanebben a pillanatban egy hatalmasat pukkantott, ami csak úgy zengett az üres lépcsőházban! Mind a hárman úgy röhögtünk, hogy potyogtak a könnyeink! Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, az ügyvéd csak azt látta, hogy három idióta vihog az ajtóban, az egyiknek akkora monoklija van, hogy egy profi bokszoló megirigyelhetné!!! Azért beengedett minket, azonnal mondtam, hogy a szemem alatt az nem az, amire gondol, csak a lóval buktam fel! A megbeszélés alatt még párszor elkapott minket a röhögés, lányom már azt mondta, nem tartozik hozzánk! Az ügyvéd búcsúzóul csak annyit mondott, hogy már nagyon sok válóperi tárgyalása volt, de ilyen jó kedélyű még sohasem!

Sajnos Cirillnél kiújult az asztma, sőt súlyosbodott! Mindent megpróbáltunk, de az állapota egyre romlott. Már nem tudott felkelni, fekve evett, ivott, de szenvedett. Karácsonyra készülődtünk, vártuk a kis Jézust és vele a csodát, hátha felépül a lovam, de a csoda nem jött! Hívnunk kellett az állatorvost, ő elaltatta, az egész család sírt, de még a doki is ki törölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Mindez délelőtt történt, este megérkezett a kis Jézus, ez volt életem legszomorúbb karácsonya...

Évekkel később leányom kitanulta a tetoválás mesterségét, emellett gyönyörűen festett, fest még ma is. Az ötvenedik születésnapom előtt, megkérdezte tőlem, mi lenne, ha a Cirill portréját rátetoválná a vállamra, ez lenne az ő ajándéka. "Hűha", erre csak ennyit tudtam mondani hirtelen. Először azt hittem, csak tréfál, de komolyan gondolta. Mindjárt elém is rakta a lerajzolt fejét Cirillnek. Nagyon szép volt! Mondtam neki, ha ezt ugyanígy a kezemre varázsolja, akkor legyen, kibírok minden fájdalmat! Így is lett, mindenki a csodájára járt, annyira jól sikerült! Ez lett az emlékezetes szülinapi ajándékom és egy Olaszországi hétvége a Velencei-karneválra. Cirill most már nem csak a szívemben, lelkemben van ott állandóan, de a bal karomon is örök emlékként...

KOMISZ-kedvenc kancám.

Kerry nevű kancánk egy őszi hajnalon kanca csikónak adott életet. Nagyon szép, hosszú lábú, hókás, rakoncátlan kis csikó volt, az első mozdulata az volt, hogy megrúgott, így a Komisz nevet kapta. Nekem nagyon tetszett és szoros barátság alakult ki közöttünk. Komisz két éves korára hatalmasra nőtt, bár olyan volt, mint egy "lakli kamasz", aki nem tud mit kezdeni a végtagjaival! Három évesen már jól tudtuk lovagolni, rendszeresen eljártunk vele a szüreti felvonulásokra, jól tűrte a karikás ostort, kisebb akadályokat szépen ugrott. Később gyerekek is lovagolhatták, a kis tanítványaink jól szerepeltek vele a gyerek ügyességi-versenyeken, igazi barát, társ volt mindenkinek.

Legtöbbször én lovagoltam, sok kedves emlék fűz hozzá, s általában a szüreti felvonulásokhoz... A szomszéd faluban voltunk szüreti mulatságban, persze jó volt a hangulat, jól fogyott a "hegy leve"! Az egyik lovas barátunk mögöttünk lovagolt, kiértünk a falu végén egy mellékútra, gondoltuk a barátnőmmel, egy kicsit megfuttatjuk a lovakat, vágtázni kezdtünk. Mögöttünk nagy hévvel kiabált Frédi: "Vigyázzatok lányok, jövök!" Előttünk egy hatalmas víztócsa volt, mi szétváltunk, utat engedve neki. Frédinek a lova, meglátva a tócsát satufékkel megállt, lovasa pedig szép ívben szaltózott bele- fehér csikós-ruhában-a sáros pocsolyába! Frédi feltápászkodott és csurom vizesen csak annyit mondott: "Megjöttem lányok!" Mi meg úgy kacagtunk, majdnem leestünk a lovainkról!

Szintén egy szüreti felvonuláson voltunk Frédivel, természetesen sűrűn emelgették a boros poharat, a végén még táncoltunk is, a lovak meg békésen legelésztek addig. Reggel, amikor elindultunk, ragyogóan sütött a nap, Frédi fel is vette a napszemüvegét, s természetesen egész nap rajta is volt. Már alkonyodott, amikor elindultunk hazafelé. Frédi komótosan lovagolt utánunk, sokszor lemaradt, aztán egyszer csak utánuk kiabált: "Lányok! Várjatok már meg, nem látok semmit!" Mi meg nevetve néztük a napszemüvegét! Meg is kérdeztem a barátnőmet, hogy szerinte szóljak-e neki, hogy már régen nem süt a nap és talán jobban látna, ha levenné a szemüvegét! Bár azt hiszem, már az sem segített volna az elfogyasztott bor mennyisége végett! Azért épségben hazaértünk!

Komiszt nagyon szerettem, úgy gondoltam soha nem válok meg tőle. Az egyik lovas barátunk, Zsolti már csikó korában "bele szerelmesedett" Komiszba és éveken át járt a nyakunkra, hogy adjuk már el neki, persze mindig visszautasítottam. Akkoriban sajnos csak régi, általában rossz autóink voltak, többet voltak szerelőnél, mint itthon, de nem volt elég pénzünk, hogy újat vegyünk. Éppen a szerelőnél vártam az autómra, amikor Zsolt jött oda hozzám és mosolyogva kérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam "lóügyben". Nagyon sok pénzt igért Komiszért és biztosított róla, nagyon jó helye lesz náluk élete végéig. Átgondoltam a dolgot és beleegyeztem. Így történt, hogy életünkben először lett egy új autónk! Komisz nagyon jó helyre került, sok versenyt nyert Zsolti kis lányával. Már 26 éves, nyugdíjas éveit tölti náluk, nagyon szeretik, így az én lelkiismeretem is megnyugodott. Ma is meg van az autó, már 20 éves, azzal járok mindenhová és ha bele ülök, mindig eszembe jut kedvenc kancám....

RUBINT- a gyerekek kedvence.

Rubint egy éves korában került hozzánk egy Zala megyei nagy gidrán ménesből. Nagyon barátságos, nyugodt, jó természetű csikó volt. Ezeket a tulajdonságait megőrizte felnőtt korában is. A hozzánk járó gyerekek azonnal a szívükbe zárták. Akkoriban minden évben szerveztünk lovas- tábort , 7-16 éves gyerekeknek. Minden kis tanítványunk Rubintra szertett volna ülni! Már csikó korában jött velünk a szüreti felvonulásokra, nem félt az autóktól, megszokta a karikás-ostor hangját. Az egyik legjobb csikós-hátasunk lett! Természetesen nagyon jól lehetett oktatni vele a kis lovas-palántákat is! Évente rendeztünk egy lovas gyerek ügyességi versenyt, azon is nagyon jól szerepelt Rubint.

Jómagam ritkán ültem rá, ő a gyerekeké volt! Még a 90-es évek elején járhattunk, amikor meghívtak minket egy kis Zalai városba csikós-bemutatót tartani három napon át, napi fél órában. Nagyon jó pénzt (80 000 Ft-ot a három napra) ígértek, ezt az ajánlatot nem lehetett vissza utasítani, a kikötésük csak annyi volt, legalább három lóval menjünk. Így kerültem Rubint hátára. A mi bemutatónk csak egy kis része volt, annak a három napos programnak, amit egy nagyvállalat rendezett a dolgozóinak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden reggel érkeztek a buszok több száz emberrel egy nagy sátor elé, ahol naponta nyárson megsütöttek egy ökröt! Amint megérkezett a nép, mi megtartottuk a csikós-bemutatót, ők fényképeztek, videóztak, utána kaptak egy kupica pálinkát és mentek be a sátorba, ahol várta őket a többi program.

Az első nap el is kezdtük a műsorunkat, férjem és a lányom lovagoltak elől, én voltam a sereghajtó. Vágtattunk egy kört, csattogtak az ostorok, majd megálltunk, köszöntöttük a közönséget és indultunk tovább vágtában. Rubint nehezen akart beugrani vágtába, én egy kicsit erélyesebben nyomtam a sarkaim az oldalába. Na, ő ezt nem vette jó néven és akkorát ugrott és rúgott, hogy én szaltóban estem le elé a földre! Lányom és a párom csak annyit hallott, hogy felmorajlik a tömeg és "hűha" kiálltások hallatszanak mindenfelől! Aztán hátra néztek, de pár pillanatig semmit nem láttak a nagy porfellegtől, aztán megláttak, amint a földön ülök, Rubint meg nyugodtan áll mellettem, mintha semmi különös dolog nem történt volna! Férjem leugrott a lováról, oda futott-én közben próbáltam feltápászkodni, mindenem fájt-a fülembe súgta, vissza kell ülnöm a lóra, muszáj befejeznünk a bemutatót. Vissza ültem a lóra, befejeztük a programot, de az a fél óra, életem leghosszabb fél órája volt! A legrosszabb még csak másnap következett, ugyanis addigra még jobban fájt az oldalam, a lábam, amire még rá is lépett Rubint, gondolva biztos, ami biztos, szerintem ő sem akart másnap fellépni! Nem volt kegyelem, amit vállaltunk, azt teljesíteni kellett! Másnap a rendező odajött, és mondta, mennyire jó volt a bemutató, főleg az a lóról való szaltózás! Az tetszett mindenkinek a legjobban és reméli ma is lesz ilyen! Na, én akkor felvilágosítottam, hogy az nem a program része volt és alig bírok mozogni, s hogy nincs az az isten, vagy pénz, hogy én azt még egyszer megismételjem!!! Így aztán be kellett érniük egy "esés nélküli, sima csikós- programmal", de azért az is nagyon tetszett nekik! Rubint nagyon jól szerepelt díjlovagló-versenyeken is. Az egyik kislány tanítványunk sokat lovagolta, nagyon megszerette őt és addig-addig könyörgött a szüleinek és nekünk is, hogy végül eladtuk nekik Rubintot. Nagyon jó helyre került, sokáig versenyeztek együtt díjlovaglásban...

RÖPKE-az öreg kanca

Röpke, vagy becenevén: Röpcsi. Nem volt még kétéves, amikor hozzánk került a Balaton partjáról érkezett. Arab félvér, gyönyörű sárga, nagy hókával a homlokán. Tavasszal lesz 26 éves, ez már matuzsálemi kornak számít a lovaknál. Ma is eleven, gyors és nagyon értelmes ló. Ő mindenki kedvence, soha nem volt egy rossz mozdulata, imádja a gyerekeket. Lányom is sokat tanult tőle, vele indult első ugró versenyén, amit meg is nyertek! Röpcsi egy univerzális ló : jól ugrik, megy szekérben, és lányom betanította őt csikós-hátasnak, ami annyit jelent, hogy tűri a karikás ostort( a legtöbb ló fél tőle), lefekszik, lányom feláll a hátára és ott csattogtatja a karikás ostort. Minden szüreti felvonuláson, csikós-bemutatón, gyerek-versenyen hűséges társunkként velünk volt. Még egészen fiatal volt, amikor Móni lányommal egy hetet töltöttek a Savaria Történelmi- Fesztiválon Szombathelyen. Ők is tagjai voltak "Mátyás Fekete Seregének". Jó pár éve történt már, hogy meghívtak minket egy lovas versenyre, csikós-bemutatót tartani, amit általában a lányom, férjem, és lovasaink tartanak. Úgy alakult a dolog, hogy azon a napon senki nem ért rá, így nekem kellett felülnöm Röpkére és lányommal együtt átlovagolni a 10km-re lévő versenyre. Nyereg nélkül nem nagyon szoktam lovagolni, épp csak megmaradok a ló hátán. Gondoltam, felnyergelem Röpcsit, oda lovagolunk, lenyergelek, megtartjuk a bemutatót és haza jövünk. Lányom nem így gondolta, azt mondta, szó se lehet róla, rendes csikós szőrén üli meg a lovat! Így történt, hogy életemben először, csikós ruhában, nyereg nélkül lovagoltam húsz kilóméteren át! Hát nem volt "sétagalopp"! A bemutató után, lányom még indult két ugró számban Röpkével, aztán jöttünk vissza. Épphogy elindultunk, megeredt az eső és hazáig meg sem állt! Útközben csúszkáltam jobbra-balra Röpke hátán, éppen csak le nem estem! Amikor haza értünk csurom-vizesen, sárosan, holt fáradtan és le csúztam a ló hátáról, szinte úgy maradtam, pár pillanatig mozdulni sem tudtam! Elindultam "tyúklépésben", görnyedten, totyogva a kapu felé, gondolom szép látvány lehettem, mert lányom kacagását hallottam a hátam mögül! Egy hétig olyan izomlázam volt, hogy alig tudtam menni! Mondtam is Móninak, ez volt az első és egyben utolsó eset, hogy én szőrén üljem meg a lovat!

Röpke mindezen túl, gondos anya is volt, évente megajándékozott minket egy szép kiscsikóval! Sajnos, eddig úgy alakult, hogy minden csikóját eladtuk. Pár éve, már "nyugdíjasként "éli az életét a dús legelőn, s ha a sors kegyes lesz hozzánk és születik még egy csikója, azt mindenképpen megtartjuk, hogy legyen utódja ennek a csodálatos kancának...

SZÉPSÉG-a tombola-csikó.

Szépség 2004 április 17-én látta meg a napvilágot Röpke csikójaként. Eredeti neve: Csinos. Amikor Röpkéről írtam, elfelejtettem, hogy mégis van egy csikó utódja nálunk, igaz csak bértartásban van itt, éppen ma töltötte be a 16. életévét.

2005 május 8-án szerveztünk egy regionális Gidrán- tenyész-szemlét és versenyt a faluban. Nagy volt a készülődés, a falu apraja- nagyja részt vett a szervezésben, kivitelezésben! A verseny előtti napon is sokan segítettek a pálya előkészítésében, köztük volt kedves barátunk, Tibor és kislánya, Bianka. Bianka akkor volt 11 éves, nagyon szerette a lovakat, még nem tudott lovagolni, bár lányom néha felültette az egyik kancánkra. Szekáltuk is Biankát, hogy mi lenne, ha másnap Ő nyerné meg a tombola-csikót! Mondtam neki, vegyenek sok tombolát, így nagyobb esélye lesz megnyerni Csinost! Nagyon szép pályát építettünk a bírálathoz és a délutáni versenyhez. Gyönyörű volt az idő, sok érdeklődőt vonzott az esemény, s főleg a tombola-csikó! Délelőtt lezajlott a kancák, csikók és a fedező-mén bírálat. Ebéd után a közönség láthatott díjlovaglást, kuruc lovasok karüsszel-bemutatóját és volt még természetesen díjugratás és csikós-bemutató! A nap végén pedig jött a várva-várt tombola húzása. Több, értékes tárgy-nyereményt sorsoltunk ki, s végül jött a főnyeremény sorsolása! Meg kértünk egy falubeli két éves kislányt, húzza ki a nyerő számot egy kalapból! Nem akartam hinni a szememnek, amikor az emelvényhez sétált Bianka és az édesapja, s átadta a nyerő szelvényt! Mint később kiderült,7 szelvényt vettek, a hetedikkel nyertek és 77-re végződött a szelvény száma! Nagy volt az öröm, kezükbe adtuk a vezető-szárat, körbe sétáltak a csikóval, aztán vissza hozták és megegyeztünk, hogy nálunk tartják Csinost, mert náluk nincs istálló. Bianka együtt nőtt fel a csikóval, Ő adta neki a Szépség nevet. Lányom megtanította Biankát lovagolni, nagyon ügyes volt, szorgalmasan járt az órákra, s közben ápolta, dédelgette kedvenc csikóját. Szépség is szépen fejlődött, aztán amikor betöltötte a harmadik évét, Móni lányom szép lassan betanította őt nyereg alá. Eleinte csak ő lovagolta, aztán később, amikor már nagyon jól ment lovassal és Bianka is biztosan megülte az idősebb lovainkat, akkor végre ráülhetett a saját lovára, s azontúl már legtöbbször Ő lovagolta. Nagyon jó párost alkottak, sorra nyerték a gyerek-ügyességi versenyeket, majd később a díjugratásban is jól szerepeltek, mindjárt az első ilyen versenyt meg is nyerték! Szépség jó lovaglás volt, bár néha tudott "hisztizni" volt, amikor nagyon nehezen lehetett őt megfogni, szeretett száguldozni! Néha Biankával is elszaladt, de azért mindig épségben hazaértek! Nagyon sok szüreti-mulatságon, csikós-bemutatón, falunapon szerepeltek együtt. A szomszéd faluban minden évben megrendezték kint a hegyen az Orbán-napot. Ezen mindig részt vettünk a lovainkkal, természetesen Bianka is velünk tartott a lovával. Több órán át lovagoltatjuk ilyenkor a gyerekeket, felnőtteket. Ez egy nagy rendezvény, ahol van minden jó dolog, étel-ital helyi termékekből, kiállítás, kulturális programok, lovas-kocsikázás, íjász-bemutató... Lovaink nyugodt, jó természetű hátasok, jól tűrik a sok embert, a zajt, a nyüzsgést. Egyik évben erre a rendezvényre hivatalos volt a Vakok-és Gyengén-látók Egyesülete sok gyerekkel, felnőttel. Lovaink, a szokásosnál is nyugodtabban, türelmesebben viselkedtek, szinte érezték, hogy ezekre az emberekre még jobban kell vigyázniuk! Volt, hogy a gyerekek a lovak lábait ölelték át, ők meg sem mozdultak, miközben nekem a "hajam szála égnek állt"! Olyan is előfordult, hogy öt percen át tuszkoltunk fel a nyeregbe egy testesebb embert, a ló úgy állt, mint egy szobor! S azt a boldogságot, amikor végre a nyeregben ült az illető, szinte lehetetlen leírni! Simogatták, becézgették a lovakat, nevettek, viccelődtek! Ezen a délutánon nagyon sok élményt kaptunk ezektől az emberektől és a lovainktól is, s példát mutattak nekünk,- egészségeseknek-türelemből, megértésből, jó kedélyből!

Szépség mindig nagyon félt, fél az állatorvostól, s főleg az évenkénti kötelező vérvételtől és oltástól. Ilyenkor nagy cirkuszt rendez, sokszor repkedünk jobbra-balra és általában meg kell "pipázni", csak úgy sikerül a művelet. A sors iróniája, hogy Bianka állatorvos lett, ilyenkor Szépség nem "kedveli" annyira a gazdáját! Szépség egészen a múlt évig nálunk volt, de lányom elköltözött itthonról, elvitte a lovakat és így Szépség is új helyre került. Engem ez az időszak eléggé megviselt, mert amióta itt élünk falun, mindig voltak lovaink. Ezek után, amikor hazafelé jöttem és lenéztem az üres legelőkre, itthon meg az üres istálló fogadott, bizony kicsordultak a könnyeim... Szerencsére ez nem tartott sokáig, ugyanis pár hónap múlva lányom visszahozta az egyik kancát a csikójával! Persze én nagyon örültem neki, igaz, a munkám több lett, de a régi jó kedvem is visszatért! Nem sokkal ez után meglátogatott Bianka egy vasárnap délután, már nagyon régen láttam Őt! Kérdeztem tőle, hogy van Szépség? Erre Ő pityeregve mondta el, hogy éppen tőle jön és nincs jól, mert csüdsömört kapott mind a négy lábára és alig bír menni! Azonnal mondtam neki, hogy hozza vissza hozzánk! Ahol már van két ló, elfér a harmadik is! Ő nagyon örült és pár nap múlva Szépség haza került, azt hiszem, mondhatom így, mert nálunk született, itt nevelkedett, és úgy szeretjük mi is, mint Bianka... Szépség, szinte egy hét alatt rendbejött a jó legelőn és a száraz istállóban! Most éppen nagy gonddal, "pótmamaként" vigyáz, lányom Bátor nevű kis csikójára! Remélem még sokáig itt lesz velünk!

TÜCSÖK-a minden bajt átvészelő kis tacskó.

Itt fekszik a lábamnál, éppen nagy gonddal tisztogatja a tappancsait. Úgy emlékszem az első találkozásunkra, mintha csak tegnap lett volna, pedig az már hat éve történt. Karácsony- este volt, egész nap lázasan készülődtünk, aztán este mindenki izgatottan bontogatta az ajándékait. Lányom a fenyő alá rejtett kis papír- dobozra mutatott, el ne felejtsem kibontani, ez az ő ajándéka nekem. Azt az örömöt és meglepetést nehéz leírni, amikor megláttam a dobozban békésen alvó fekete kis szőrgombolyagot! Hosszú évek óta szerettem volna egy kis tacskót. Mindig nagy kutyáink voltak, de gyerekkorom óta vágytam egy ilyen kis kutyára, hát most teljesült az álmom!

Tücsök szépen nőtt (már amennyire egy tacskó meg tud nőni), fejlődött, éjszaka a szobámban aludt a saját párnáján a kályha előtt. Nappal, jó időben az udvaron játszott, kergette a cicákat, madarakat.

A kis kutyám már hét hónapos volt, amikor az egyik nap eltűnt az udvarunkból. Kétségbe esve kereste az egész család, sajnos a nagykapu alatt ki tudott bújni, gondoltuk itt lesz a faluba, majd megtaláljuk. Mindenkit kérdeztem, nem látták-e, végig jártam a falut, a környékbeli falvakat is, hirdetést adtam fel, mindent elkövettem, hogy megtaláljam Tücsit. Teltek a napok, hetek eredmény nélkül, persze teljesen kiborultam, naponta sírtam, de nem tudtam beletörődni a dologba. Aztán három hét után megcsörrent a telefonom, a barátnőm hívott, hogy Zalaegerszegen (tőlünk 20km) találtak egy kis tacskót, ami állítólag pont olyan, mint a Tücsök. Gondoltam rá, hogy esetleg ellopták, eladták és azért nincs a környéken. Persze én teljesen hihetetlennek gondoltam a dolgot, de utolsó szalmaszálként belekapaszkodva elindultam a megadott címre és "láss csodát" tényleg őt találták meg! Az utolsó pillanatig nem akartam elhinni, mondván, szinte minden tacskó egyforma, mennyi az esélye annak, hogy tőlünk 20km-re a városban pont az én kutyusomat találja meg egy fiatal házaspár! Elmesélték, hogy az udvarukon játszottak a kutyájukkal, amikor kinéztek az utcára és azt látták, egy kis kutya, nyakörvvel, maga után húzva a pórázt sétál az út közepén, a póráz másik végén pedig senki nincs! Odahívták, befogadták, elvitték az állatorvoshoz, sajnos csip még nem volt benne. Aztán feltették az internetre, így találtunk rá. Emlékszem, amikor megláttam és szólítottam a nevén és ő száguldott felém az ölembe ugrott, én zokogtam, de még a házigazdák is pityeregtek egy kicsit... Még mindig nem tudtam elhinni, hogy valóban őt találtuk meg, csak akkor hittem el igazán, amikor otthon az udvaron a kutyáink ismerősként üdvözölték, ő beszaladt a konyhába, megkereste a kis edényét és mindent megismert. Ez maga volt a csoda...

Most már nem fér ki a kapu alatt és az idegenekkel is bizalmatlan, tanult a leckéből. Aztán pár évvel később megint izgulhattunk érte: lebénult a hátsó lábaira. Emlékszem, reggel levezettem a lovakat a legelőre, ő a kapu melletti kennelben a kutyaólból figyelt minket. Amikor visszajöttem, kinyitottam a kennel ajtaját, ő kiugrott az ólból, egy hatalmasat nyüszített és többé nem tudott mozdulni! Elvittük az állatorvoshoz, diagnózis: tacskó-bénulás. Még soha nem hallottam erről, igaz tacskóm sem volt eddig. Kapott vénás injekciót három napon át, azt mondták utána javulnia kell, vagy ha nem, akkor nincs sok esély. semmi javulás nem történt, de én (és szerintem ő sem) nem adtam fel! Elvittem egy csodálatos asszonyhoz, aki akkupunktúrával és masszírozással foglalkozik, Őt kértem meg, hogy segítsen! Megígérte, hogy utána néz a dolgoknak, (ugyanis eddig csak emberekkel foglalkozott) és mindent megtesz, hogy Tücsök újra járni tudjon. Hetente háromszor vittem hozzá, Ő minden alkalommal átmasszírozta az egész testét és lézeres kezelést adott az idegvégződésekre. Otthon én is kitaláltam neki egy mozgás-formát: az egyik csikó kötőfékét átalakítottam hámmá, a hasa alatt volt a kötőfék, ezt felemeltem addig a pontig, hogy a két hátsó lába éppen csak súrolta a földet, az első lábaival vígan járt, én tartottam a hátsókat, így minden nap el tudtunk menni, sétálni, az izmok mozgatása így biztosítva volt..

"És láss csodát" az ötödik héten Tücsi megmozdította a farkát és szép lassan a lábait is és talpra állt! Ez megint egy csoda volt, de az is lehet, hogy csak az akaraterő és a hit győzedelmeskedett a betegség felett. Örömömben potyogtak a könnyeim... Azóta hála az égieknek jól van, vígan futkároz körülöttem, igaz, ha gyorsan szalad, a hátsó lábai kicsit csámpásan mozognak jobbra-balra, néha mosolygok rajta... A lényeg, hogy újra jár, és nem fáj semmije, s mi ketten összetartozunk jóban-rosszban...

Sajnos Tücsök megpróbáltatásai itt még nem értek véget, ugyanis idén tavasszal ismét beteg lett. Napok óta furcsán viselkedett, keveset evett, sokat pihent és rengeteget ivott. Azt hittem megint a gerincével van valami, kihívtam az orvost, de nem volt láza láthatólag nem fájt semmije. Azért én elvittem lézeres kezelésre, masszírozásra és naponta kapott egy alga-kapszulát. Az állapota nem javult, de sem az állatorvos, sem én nem tudtuk mi baja lehet... Aztán egyik reggel felemeltem és kivittem az udvarra, akkor vettem észre, hogy a kezemen valami nyúlós, gennyes váladék van! Azonnal telefonáltam az állatkórházba, akkor már tudtam, hogy nem a gerincével van baj. Mondták, vigyem be gyorsan, mert ez valószínűleg méh-gyulladás és azonnal műteni kell! A kórházban beigazolódott a feltevésük, nyomban meg műtötték a kis kutyámat, azt mondták az utolsó pillanatban érkeztem vele. Tücsök ezt is túlélte, igazi küzdő!!! Már jól van, vidáman futkároz a kertben, kergeti a cicákat, madarakat! Nyolc éves volt novemberben, remélem még sokáig velünk lesz és sok boldog napot szerez nekünk...

GÖMBI- a tyúkok "megmentője"

Gömböc, a németjuhász kutyánk nyolc hetesen került a családba. Sajnos már nincs közöttünk, most már biztosan a kutya "menyországban" kergeti a tyúkokat! Amíg velünk volt, nagyon sok szeretetet, vidámságot kaptunk tőle, tizenöt éven át szolgált minket hűen... Minden évben sok-sok apró kis kutyával örvendeztette meg a családot, nagyon jó anyakutya volt. A kis kutyáit mindig el tudtuk adni, volt, hogy sorban álltak értük. Akkoriban annyi pénzért adtunk el egy kis kutyát, mint a szomszédunk egy választó malacot. Mérgelődött is rendesen, amikor meg tudta, hogy tizenegy kutyát adtunk el. Az ő anyakocája öt kis malacot fialt, abból kettőt agyon nyomott. Mérgesen kiabált át, hogy ezentúl ő is kutyákat fog tartani, mert az sokkal jövedelmezőbb, mint a disznótartás! Mi csak mosolyogtunk, de igaza volt...

Gömbi Áldott jó kutya volt, csak beszélgetni és mutogatni kellett neki, mindent megértett, terelte a lovakat, télen húzta a kis szánkót a gyerekeimmel. Talán egy rossz szokása volt, rákapott a tyúktojásra. Sokszor összeszidtuk érte, de mindig megdézsmálta a tojásokat és ráadásul mindig el is árulta magát. Ha kiléptünk az udvarra és azt láttuk, hogy Gömbi lapos kúszásban jön felénk, akkor tudtuk, hogy tojást evett! Az állatok nem tudnak hazudni, ők mindig őszinték!

Van egy kedves történetem vele kapcsolatban, még ma sem tudom elmesélni nevetés nélkül! Egyik reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szomszéd néni tyúk óljában nagy ribillió van, káráltak, rikácsoltak a tyúkok, gondoltuk a róka jár ott, tényleg úgy volt. Mire kiértünk Gömbivel a hátsó telekre, azt láttuk, hogy a róka viszi a tyúkot. Párom rákiálltok a kutyánkra: "Fogd meg Gömbi"! Ő nekiiramodott, a róka hátra nézett, látta, nagy a baj, elengedte a tyúkot és eliszkolt. A baromfinak nem lett semmi baja, éppen feltápászkodott, megborzolta a tollát, Gömböc ebben a pillanatban ért oda, elkapta a tyúkot, jól megropogtatta, megrázta, aztán büszkén letette a lábainkhoz. Ő megfogta, igaz nem a rókát, de nem volt egyértelmű a parancs! Szegény tyúknak befellegzett! Nem tudtuk először sírjunk-e, vagy nevessünk! Végül kacagva jöttünk be, a tyúkot elástuk, de azért elmeséltük a szomszéd néninek mi történt, a végén már ő is nevetett rajta.

Aztán, tizenöt évesen szegény kutyánk nagyon beteg lett, sokat szenvedett és nem volt már segítség... El akartuk altatni, hívni akartuk az állatorvost, amikor betoppant hozzánk az egyik vadász barátunk. Látta a kutya fájdalmait, mondta, ha akarjuk, lelövi. .Férjem csak annyit mondott neki:" Úgy találd el, hogy azonnal vége legyen, ne szenvedjen, mert, ha nem, akkor én lőlek le téged"! Persze ezt nem mondta komolyan, de ebből is látszik mennyire szerette őt és persze az egész család.

Kiballagott Gömbi a gazdája után, Tibi leültette őt az öreg körtefa alá, megsimogatta, elbúcsúzott tőle. Azt mondta neki:" Maradj kis kutyám, többet már nem fogsz szenvedni"! Arrébb sétált, elfordította a fejét, ne lássuk, hogy sír, aztán dörrent a puska... Este az egész család sírva búcsúzott öreg, hű társunktól...

BORZAS- az imádni való kis cica.

Mindig voltak macskáink, a házhoz, a gazdasághoz tartoztak. Egyszer kaptam egy nagyon aranyos, hosszú szőrű, fekete-fehér színű kis cicát. A hosszú bundája végett Borzasnak neveztem el. Az egész család kedvence lett, igaz, különleges macska volt. Órákig el tudott játszani szinte mindennel, sokat nevettünk rajta! Ezen kívül volt egy különleges szokása: amit eldobtunk neki, legyen az kislabda, vagy bot, azt ő azonnal visszahozta. Az is lehet, hogy előző életében kutya volt, vagy csak annak képzelte magát! Szeretett sétálni az utcán, ha levezettem a lovakat a legelőre, elkisért, úgy jött mellettem, akár egy hűséges kutya. Féltettem is őt, nehogy elüsse egy autó. Három éven át sok örömteli órával, nevetéssel ajándékozott meg minket. Aztán egyik napról a másikra beteg lett, de még így is elkísért engem mindenhová. Nem tudom, hogy egy autó, vagy a betegség végett hagyott-e itt minket, de egy reggel az út szélén találtam meg őt élettelenül. Nagyon sajnáltuk, a hátsó telken lett eltemetve, ugyanúgy, mint a többi kedvenc lovunk, kutyánk, akik családtagnak számítottak... Azt tervezzük a lányommal, hogy ő megfesti egy cserépre az állatok portréját és azt odatesszük a sírjukra, így állítva örök emléket nekik...

CSURI-a szelíd szarka.

Még gyerek- koromban (bizony az elég régen volt!), történt, hogy a kertünkben találtunk egy kis szarka-fiókát, kiesett a fészekből. Nagyon szép helyen laktunk, szinte egy vörösfenyő erdő közepében, a kerítésen kívül meg a hatalmas lóverseny-pálya terült el, nem messze tőle a sport repülőtér. Bevittem a kis fiókát, és csak reménykedtem benne, a szüleim nem teszik ki a szűrömet fiókástul együtt! Szerencsére a szüleim is éppen úgy szerették az állatokat, mint én! Így a kis jövevény beköltözött a konyhába, Csurinak neveztem el. Fogtam neki bogarakat, evett magvakat, szépen cseperedett. Nagyon szelíd volt, jött velünk mindenhová, még a közeli boltba is elvittük, legtöbbször a vállamon ült, de néha felszállt a fejemre is! Jókat nevettünk rajta, igazi kis kópé volt! Szeretett fürdeni, nyáron a kis műanyag kádunkban, kint az udvaron velünk együtt pancsolt. Az utcából a gyerekek mind őt akarták látni és játszani vele!

Később készített magának egy kis kuckót, fészket a garázsunk padlásán. Nagyon szerette a fényes dolgokat és rendre el is csórta őket, vitte a rejtek helyére! Egyszer kilestem hová viszi az egyik szerzeményét, így találtunk meg sok apró dolgot, volt a fészekben gyűrű, pénzérme, kiskanál, ezüstpapír, ami csillogott, azt vitte! Nagyon szerettük és féltettük őt, hiszen nem félt az emberektől, de még a macskától, kutyától sem! Két éven át velünk volt, aztán egyik nap nem jött elő, hiába hívtuk. Nem tudjuk mi lett vele, de amíg velünk volt, nagyon sok boldog, örömteli órával ajándékozott meg minket...

PAJTI-a félős német vizsla.

Pajti nálunk született, német vizsla szuka kiskutyaként látta meg a napvilágot. Nyolc hetesen egy öreg falubeli bácsihoz került, akinél nagyon jó dolga volt, szerette, minden jóval ellátta. A bácsi egyedül élt kertes kis házában, rokonai távol laktak, nemigen járt hozzá senki. A kutya rajta kívül nem találkozott más emberrel, őrizte a házat és az öreg- ember hűséges társa volt. Eltelt három év, amikor felhívtak telefonon, hogy meghalt Pajti gazdája, a rokonoknak nem kell a kutya, ha nekünk igen, akkor hozzuk el, mert ha nem, akkor elaltatják. Természetesen ezt nem akartam, gondoltam, haza-hozom és majd keresek neki egy jó gazdát, nálunk már két kutya volt.

Elindultam, hogy haza hozzam Pajtit. Vittem egy nyakörvet, pórázt, gondoltam sima ügy, fél óra és itthon vagyok vele, bár egy kicsit aggódtam, mert Pajtit három éve nem láttam. Amint a ház elé értem és megálltam a kapu előtt, Pajti hevesen ugatni kezdett. Félve nyitottam ki a kaput, de nem csak én féltem, hanem Pajti is. Hátrált és közben morgott, felborzolta a szőrét, aztán elbújt a fészerben. Több, mint három órán át próbálkoztam, semmire sem jutottam. Haza mentem, de nem adtam fel, másnap újra elmentem. Ugyan az a helyzet fogadott, ugatás, morgás, félelem. Végül Pajti bebújt egy pad alá, én hátulról meg tudtam közelíteni úgy, hogy nem tudott velem szembe fordulni. Lassan, nyugodt hangon beszéltem hozzá és nagyon óvatosan az orra elé tettem a kezem, a kutya akkor is morgott, vicsorgott. már éreztem a fogait a kezemen, biztos voltam benne, hogy meg fog harapni! S ekkor- szinte a csodával határos módon- Pajti megszagolta a kezem, abban a pillanatban abba maradt a morgás, megcsóválta a farkát és boldogan előjött a rejtekhelyéről. Körbe ugrándozott, megismert három év után is! Ez a jelenet annyira megható volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Ezután rá csatoltam a nyakörvet és szép komótosan haza sétáltunk. Otthon is megismert mindent, a kutyáinkkal is össze barátkozott. Az emberekkel, a családtagokkal eleinte bizalmatlan volt, de aztán szép lassan megbarátkozott mindenkivel. Végül nem kerestem neki új gazdát, nálunk maradt élete végéig. Kicsit félős, bizalmatlan kutyus volt, de így is nagyon szerettük...

KATI és PIRI- univerzális fogat-lovaink.

A Dunaföldvári országos állatvásárból kerültek hozzánk, még nem voltak két évesek. Két gyönyörű kis pej kanca csikó, elevenek, játékosak! Sokat foglalkoztunk velük, szép lassan betanítottuk őket kocsiba, nagyon ügyesek voltak. Természetesen sokáig csak teher nélkül húzták a kocsit és csak lassan, fokozatosan raktunk egy kis szénát, zöld füvet a szekérre. Két és fél évesen tanítottuk be őket nyereg alá. Egyre jobban mentek a kocsiban és nyereg alatt is. Kati és Piri az egész család és a hozzánk járó gyerekek kedvencei lettek. Lányom és fiam rajtuk tanult meg lovagolni. A későbbiekben velük hordtuk be a teheneinknek a zöld és száraz takarmányt. Jártunk velük szüreti- felvonulásokra a környező falvakba, jól tűrték a karikás ostort. Fogathajtó-versenyeken is nagyon jól szerepeltek, néhányszor éremmel tértünk haza velük! Tényleg univerzális lovak voltak, de legjobban a kocsiban érezték otthon magukat! Volt rá példa, hogy magasítóval felszerelt gumis kocsival, (ami a magasító tetejéig meg volt rakva zabbal teli zsákokkal) kellett egy szűk udvarba betolatniuk, mert nem volt hely megfordulni! Nekik csak beszélgetni kellett, hogy kicsit jobbra, vagy balra lépjenek és szépen betolattak a megfelelő helyre!

Két-két csikó született utánuk, akkor is vemhesek voltak, amikor itt a faluban rendeztünk egy amatőr fogathajtó-versenyt, én hajtottam őket. Nagyon jó pályát építettünk a falubeliek segítségével, még vizesárok is volt, ami elég mélyre sikeredett! Szombathelyről eljött a városi televízió tudósítani. Sok embert vonzott (több, mint ezer embert) a szép paripák és a verseny! Ötödik indulóként vágtunk neki a pályának. Lovaink jó ütemben, hiba nélkül szelték az akadályokat, egészen a vizes-árokig... Erősen hajtottam őket, kicsit előre is hajoltam, ők bele vágtattak a vízbe és ki is vágtában jöttek. Balszerencsémre a hintó rúdját alul elengedte a hegesztés, így amikor kiértünk a vízből a lovak-közöttük a rúddal-lerántottak engem a hintóról, én nem engedtem el a gyeplőt, s így húztak jó pár métert a sárban, végül élesen balra fordultak és megálltak, a hintó ekkor ért utol minket és megállt mögöttem a szoknyám szélén!!! Hála az égieknek, megúsztam egy kis derékfájással a dolgot, de ha elengedtem volna a lovakat, köztük a rúddal, annak nagyon súlyos következményei lehettek volna! Természetesen este a híradóban ezt adták be elsőként, azzal a címszóval, hogy, volt, akinek másként sikerült a verseny, mint, ahogy eltervezte! Mindenesetre a közönség meg tapsolt a bátorságomért és kaptam egy vigasz-díjat a bíróktól. Aztán a gyorsasági pályán harmadik helyezést értem el Pirivel, Katival.

Tíz éven át voltak a társaink, aztán úgy alakult az életünk, hogy el kellett adnunk őket. Ausztriába kerültek, nagyon jó helyre egy családhoz, ahol néha hintóban hajtották őket, amúgy meg a dús legelőn élték minden napjaikat. Soha többet nem voltak olyan jó fogat lovaink, mint ők!

BORI és VILMA-a parádés- lovakból lett takarmányos-lovak.

Ez a történet, még 1983 szeptember 30-án játszódott le. Azért tudom ilyen pontosan, mert ehhez a dátumhoz beírhatjuk akár a második születésnapunkat is, s azért is, mert fiam egy hónapra rá töltötte be második életévét. Boriról és Vilmáról azt kell tudni, hogy ők parádés hintóban jártak sokáig (a Tsz-elnököt vitték ki a földekre), igazából nehéz terhet nem húztak. Úgy ismertük meg őket, hogy az akkori Tsz-elnök behivatott minket az irodába és ígért nekünk 1000 Ft-ot (akkoriban az majdnem fél havi kereset volt), ha újból be tudjuk őket kocsizni. Történt ugyanis, hogy a régi parádés-kocsis "beugrott egy pillanatra" a helyi kocsmába, a lovakat egyedül hagyta, azok megijedtek egy traktortól, elszaladtak, a rúd eltört közöttük s szinte felnyársalta az egyik ló szügyét! Csúnya baleset volt, azóta a lovakat nem tudták még a hintó közelébe sem vinni, nem hogy befogni őket!

Mi először lovagolni kezdtünk rajtuk, naponta felültünk mindkettőre több napon keresztül. S végül az egyik ilyen hosszú tereplovaglás után odavezettük őket a lovas kocsihoz, amin jó volt a fék, és szép lassan, óvatosan befogtuk őket. A bakon én ültem, férjem lentről vezette Borit. Ezt naponta megismételtük, egyre jobban mentek kocsiban. A tsz-ben volt még pár nehéz kocsiló, de ők az erdőre jártak, fát húzattak velük egész nap. Így a takarmány behordását 40 db növendék üszőnek Vilmával és Borival kellett megoldanunk, ami nem volt egyszerű dolog, mert nem voltak biztos húzó lovak! Dombra felfelé- főleg, ha súly is volt a kocsin- ügetve, vagy vágtában mentek fel lendületből. Ezen a bizonyos napon is takarmányért indultunk velük a falu- széli domboldalban összerakott szénakazalhoz. Kisfiamra nem tudott vigyázni senki, így vittük őt is magunkkal, sőt, még a szomszédék nyolcéves kisfia is addig könyörgött (nagyon szerette a lovakat), hogy őt is magunkkal vittük.

Beálltunk a kazal mellé, gyönyörű őszi idő volt, amolyan "vénasszonyok nyara"! A két gyerek egy kis autóval békésen játszott a leterített pokrócon. A kocsin én rendeztem el a szénát, a férjem adogadta fel, közben beszélgettünk, nem figyeltünk és sikerült egy magasan megrakott szénás kocsit produkálni, ráadásul úgy beterítettem az első ülést a fékkel együtt, hogy muszáj volt mindannyiunknak felülni a széna tetejére! Kisfiam az ölemben, mellettem a szomszéd kisfiú kapaszkodott a rúdba, amivel leszorítottuk a szénát, férjem hajtotta a lovakat... Addig nem is volt semmi baj, amíg egyenes volt az út, de következett az emelkedő. A lovak vágtába kapcsoltak, érezték, hogy nehéz a kocsi, nekiiramodtak! A baj csak itt kezdődött igazán, mert jött a lejtő, s ők lefelé is vágtában futottak, egyre gyorsabban! A kocsi tetejéről lehetetlen volt megfogni őket, így a párom gyorsan a kezembe nyomta a szárakat, ő lemászott elől, közben a lovak már teljes sebességgel vágtattak! Tibi elvette tőlem a hajtó-szárakat és csak arra ügyelt, hogy a lovak be ne kanyarodjanak jobbra az istállók felé, mert akkor felborulunk és végünk! Ami imádságot tudtam azt közben elmormogtam magamban. Szerencsére a lovakat egyenesben tudta tartani a párom, de még mindig teljes erőből vágtattak a falu utcáján, már majdnem elértük a boltot és az útkereszteződést, amikor végre meg tudta fékezni őket. Akkor meg akarta fordítani velük a kocsit, hogy vissza sétáljunk a majorba, de a lovak már annyira idegesek voltak, hogy beugrottak egy kapualjba. Vissza kellett tolatni velük a kocsit, először meg sem mozdították, majd olyan hévvel tolták hátra, hogy a szemközti árokba csúszott bele a kocsi hátulja! Na, ez volt a végállomás! Addigra már a fél falu körülöttünk tolongott. Mi le másztunk hátul, Tibi kifogta a lovakat, egy traktor meg behúzta a kocsit a majorba. Minden porcikám remegett az ijedségtől, s magamban hálát adtam a jó Istennek, hogy élve kerültünk ki ebből a helyzetből... Még a későbbiekben takarmányoztunk Borival, Vilmával, de arra nagyon vigyáztunk, hogy az ülés és a fék szabadon maradjon, s természetesen a gyerekek otthon maradtak!

DIONA-a startgép "őrzője".

Lassan visszaérkeztem időben a gyermek, illetve tinédzser koromhoz. Ez a történet 1977-ben játszódott. Mint írtam az elején, mindig lovak közelében voltam, pontosan 6 éves koromtól. Dunakeszin nőttem fel, egy gyönyörű fenyőerdővel övezett házban, amelynek az ablakai a lovas pályára néztek, sokszor integettem szüleimnek, amint elvágtattam a házunk előtt. A lovas sport nagy Öregjétől- a 12-szeres Derby-nyerő, Esch Győző bácsitól tanultam meg a lovaglás alapjait, általa kerültem közel a telivérekhez. Öt éven át lovagoltam versenyszerűen a Budapesti Kincsem Parkban, mint amatőr zsoké.

Dionát csikó kora óta lovagoltam, még a kezdeti időszakban egyszer leestem róla az Alagi pályán és agyrázkódással kórházba kerültem. Elvesztettem az eszméletemet pár percre, de amikor magamhoz tértem, egyből azt kérdeztem a mellettem aggódva ülő Édesanyámtól, hogy lovagolhatok-e majd a későbbiekben. Egy hét múlva már ismét lovon ültem! Diona hatalmas, erős kanca volt, nagy fejjel, nagy fülekkel, nemigen hasonlított egy finom telivérhez, de futni jól tudott! Az első közös versenyen harmadik lettem vele 1600 méteren. Mesterem, Karcsi bácsi, benevezte őt egy hosszabb, 2200 méteres futamra. Dionáról azt kell még tudni-sok lóval egyetemben-hogy nem szerette a startgépet és csak fekete csuklyával a fején volt hajlandó beállni oda. A verseny napján gyönyörű idő fogadott minket, igaz, a talaj nagyon puha volt, mert egész éjjel szakadt az eső. Mesterem erre külön is felhívta a figyelmemet, nagyon vigyázzunk a kanyarban, el ne csússzunk és arra is, hogy a kapucnit csak akkor vegyem le a lovamról, ha már az utolsó ló is beállt a gépbe. A szép idő, a lovak és persze a nyerési lehetőség sok embert vonzott a pályára, a családom is eljött szurkolni nekünk. Lassú vágtában elindultunk a startgép felé, éreztem, Diona kirobbanó formában van, alig bírtam őt visszafogni! Szép lassan álltak be a lovak a gépbe, Diona is nyugodtan besétált, fején a sötét kapucnival. Már az utolsó lovat vezették be, én gyorsan levettem a fejéről a kapucnit, ám ebben a pillanatban a ló kihátrált a startgépből. Diona-mintha csak meg akarná nézni, miért nem indulunk már- oldalra fordította nagy fejét és szép nyugodtan átnézett a másik lóhoz. Megpróbáltam a szárral egyenesbe rángatni a fejét, aztán megfogtam a fülét és húztam visszafelé, de nem reagált semmire! Tulajdonképpen nem csinált semmi rosszat, csak nyugodtan állt és nézte a szomszéd lovat. Időközben (hozzá teszem, ezek az események kb.2-3 perc alatt játszódtak le) sikerült berángatni az utolsó lovat is a gépbe, s megszólalt az indítást jelző gong, az ajtók kivágódtak és a telivérek eszeveszett iramban kivágtattak, kivéve Dionát! Sírni szerettem volna, de nem volt rá időm, mert a lovam meggondolta magát, s a fejét visszahúzva kiugrott a gépből és utána iramodott, a tőlünk 200 méterre vágtató csapatnak! A lovam egyre gyorsabban futott, s rohamosan csökkent a távolság köztünk. Lassan utolértük a mezőnyt, igaz én már szinte semmit nem láttam az arcomba csapódó sárdaraboktól! Néhány lovast megelőztünk és nagy küzdelem árán, negyedikként értünk célba... Elgyötörten, fáradtan, mérgesen és tetőtől-talpig sárosan vánszorogtam a mesterem felé, s már előre hallottam a korholó szavait, de még előtte a közönségtől is megkaptam a magamét! ( Itt jegyezném meg, hogy Diona első tipp volt a Turfban és sokan megjátszották.) Ilyen mondatok hangzottak el: "Reggel kellett volna aludni, nem a startgépben! Vagy: "Maradtál volna inkább a fakanál mellett!" Mindenesetre nem ez volt életem legjobb napja! Mentségünkre legyen mondva, azért egy hónappal később 2400 méteres versenyben elsőként haladtunk át a célvonalon Dionával, aki- a sok vele kapcsolatos megpróbáltatások ellenére is-a kedvenc telivérem maradt...

Végezetül szeretném ezzel a versemmel meghálálni kedves lovaimnak a sok szép élményt, amit nyújtottak nekem, nekünk az évek során.

Lovam

Lovam hátán ülve

repülök a végtelenbe.

Megszűnik tér s idő,

nem marad más csak a derű...

Örömteli boldog percek,

ráülnek most a szívemre.

Szabad vagyok, mint a szél!

Vágtass lovam, sose félj!

Repülj velem messzi tájra,

nézzünk szét a nagyvilágba...

Sörényedbe kapaszkodva

átrepülünk majd a múltba...

Sorstársaid fiákerbe fogva,

vagy csatamezőn ágyút húzva,

napszámosként ekét húzva,

tetted a dolgod, mint egy szolga.

Velünk voltál, értünk éltél,

történelmünk időszakán átkísértél...

S most itt vagy velem újra,

fésülöm sörényed lágyan simítva...

Átölelem nyakad cirógatva,

megsimítom kecses fejed,

s a füledbe suttogom, hogy el ne feledd:

Köszönöm, hogy itt vagy velem!

Jelige: ÁDY

A karanténkifli története

- újra-élesztő -

I.

Mezőcsáton, az első karantén idején kevesebb figyelmet fordítottunk családunkkal a fenntarthatóságra: azt hittük, minden élelmiszer a végtelenségig rendelkezésünkre fog állni, ám nagyon hamar kiderült ennek ellenkezője. Az első hétvégén egy vészhelyzet-elkerülő, családi bevásárlás vette kezdetét Tiszaújvárosban: szépen, sorban pakoltuk a kosárba az alapvető élelmiszereket: lisztet, cukrot, tésztát, olajat, majd a kevésbé alapvetőbbeket: kávét, teát, konzerveket, mindent, amire azt gondoltuk, hogy az előttünk álló hónapokban szükségünk lesz. Még egy ilyen kilátástalan helyzetben is figyeltünk a mértékre, szem előtt tartva, hogy másoknak is maradjon belőle. Bevásárlólistánk végére érve egyetlen tétel maradt kihúzatlanul: az élesztő. Elkezdtük fejvesztve keresni az áruházban, kérdeztük az alkalmazottakat, ám mindenkitől azt a választ kaptuk, hogy elfogyott. Bejártuk a teljes települést, minden élelmiszerboltban rákérdeztünk, sikertelenül. Így utunk tovább folytatódott Miskolcra, jöhettek a nagyobb áruházak, ám sehol nem jártunk sikerrel. Ha nincs élesztő, akkor kénytelenek leszünk a bolti kiflit és zsemlét megvásárolni, amit akkor még nem árultak zacskókba porciózva, így sokan megfogdosták, ebből eredt a pékáruktól való félelmünk. Teljes letargiában indultunk haza, az autóban most nem szólt a rádió, beszélgetés-kezdeményeink pedig kimerültek mély sóhajokban. Végeláthatatlan hazaút vette kezdetét, melynek ideje alatt szinte ötpercenként néztük meg telefonjainkat, mikor érünk már haza. Beálltunk az autóval, kipakoltunk mindent a kamrába, majd a bejárati ajtón belépve búval béleltségünk egy csapásra a múlté lett: az asztalon egy teljes doboz élesztő volt látható, egy üdvözlőkártyával: Maminak szeretettel! Unokádtól.

II.

Az akadályon túljutva elkezdődhetett a kiflik elkészítése. Ennek első állomása az interneten fellelhető receptek megkeresése, szortírozása, a legtöbb pozitív véleménnyel rendelkező finomságok előnyben részesítése. A feladatokat kettéosztottuk: megegyeztünk, hogy Mami fogja a kifliket elkészíteni, mi pedig - vele együtt - elfogyasztjuk azokat. Egyedül az előkészítésben tudtunk segíteni. Előkerültek az alapanyagok: a liszt, a tej, a vaj, a cukor, a só; és a lényeg, amiért ennyit küzdöttünk: az élesztő. Mami összedolgozta az alapanyagokat, elkészítette a "masszát", egyenlő adagokra osztotta, kinyújtotta, végül pedig feltekerte, így érte el a tészta a kifliformát. A nehezén túljutottunk - gondoltuk, ám feltett egy nagyon nehéz kérdést: "Drágáim, mi kerüljön a tetejére? Szezámmag? Sajt? Medvehagyma? Nagyszemű só? Napraforgómag?" Nem volt egyszerű dolgunk, mert mindegyiket szívesen megkóstoltuk volna. Sikerült megállapodnunk, a szezámmag mellett döntöttünk, majd megbeszéltük, hogy minden alkalommal mást fogunk a tetejére szórni. Minden tepsiben lévő kiflit megszórtunk szezámmaggal, és örömmel konstatáltuk, hogy elérkeztünk a célhoz: betehettük a tepsit a sütőbe.

III.

Jelige: Franciska

Üzenet a vírusnak

Végre szabad levegőn! Húsz nap bezártság után finoman magamba szívom, erőt merítek erejéből. Sápadt orcámat, bágyadt ajkamat mosolygósra színesítem vele.

Most gyorsan ölembe kapom megtelt zsákomat, hogy megszabaduljak az erkélyen tárolt, felgyülemlett szeméttől.

Jó, hogy nem vagy már velem, te szemtelen vírus! Váratlanul érkeztél, cseppet sem örültem jelenlétednek. Bosszantott kaján vigyorod, amivel mindenképpen meg akartad nekem mutatni, hogy azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Szemet vetettél rám, majd elvittél egy keringőre. Szédíteni. Forró lázba hozni. Izmaimat gyengíteni. Rabodul ejteni.

Hamarjában tettél magadévá. Mohón vettél le mindkét lábamról, s már vittél is, hogy ágyba dönts. Húzódoztam, mert én nem olyan lány vagyok, akit csak úgy..., de te sokkal erősebb és határozottabb voltál nálam. Féket vetettél gyenge testemre, s meghatároztad, hogy meddig mehetek el. Követtél mindenhová, a nyomomban voltál.

Oly vadul lehelted belém tüzes csókjaidat, hogy alig kaptam levegőt.

Kígyónyelveddel pirosra dörzsölted szomjas torkomat. Köhögésem élményteli szórakozást nyújtott számodra, azt hitted, dalolok. Neked.

Belém szerettél. Tüskés koronáddal ékesítettél, mondván, hogy a királynőd vagyok. Gondosan tüntettél el rólam nyolckilónyi húst, hogy önző módon megcsinosíts magadnak, bár ezzel szemben nem volt nagy ellenvetésem.

Azért volt benned valami jó. Értékelted, hogy mennyire pozitív vagyok, ráadásul országos statisztikákban keltetted híremet.

Az viszont nem volt szép tőled, hogy rendőröket küldtél rám. Vétettem én neked?

Egyikük azt kívánta tőlem, hogy úgy integessek az erkélyről, mintha az ellenkező irányban lennék. A másik meg pont akkor keresett, amikor a zuhany alól léptem ki. Megvárta, míg felöltözöm, s kimegyek, mert az integetés neki is kijár.

Az idő múlásával szerencsére rám untál. Elmentél. Nem marasztaltalak, nem sírtam utánad. Na, nem is fogok! Vedd tudomásul, hogy soha többé nem lehetsz az életem része!

Vissza ne gyere!

Jelige: Betűvető

Ctrl + Alt + Delete

Már akkor elkezdődött, amikor véget ért

és akkor véget ért, amikor elkezdődött

Csak ült bambán maga elé nézve Tiara. Belefáradt abba, ahogyan a környezetében lévők viselkedtek. Márpedig voltak egy páran. T. (ejtsd: Tí) - ahogyan a társai nevezték - különbözött tőlük. Nem tudta felfogni, miért ilyen gonoszak, lelketlenek? Közéjük tartozott, mégsem illett bele a csapatba. Tiara egyáltalán nem volt népszerű, pláne nem a csapat középpontja. Sokkal inkább vonult önszántából a szélre. Ha nem veszik észre, akkor kevésbé piszkálják elvén működött. Már csak azért sem ő volt a középpontban, mert általában teljesen idegeneket pécéztek ki maguknak. Hogy okozhat örömöt az, ha másnak ártanak? Folyton ezen járt az esze. Betelt a pohár. Meg sem próbált a többiekhez hasonlítani, mert egyetlen porcikájában sem érezte úgy, hogy helyes az, amit a társai tesznek. Utálta a fájdalom minden formáját. Úgy is, ha maga éli át, de talán még nagyobb fájdalom volt számára, ha más gyötrődését látta. Az pedig, hogy ő legyen valaki kínjának az okozója, a lehető legtávolabb állt tőle. Gyűlölt a törzs tagja lenni. Legszívesebben megszakított volna minden kapcsolatot a társasággal, de a főnök nem engedte.

A főnök! Cöh. Hiába volt nagy a szája, a hőbörgésen kívül még semmit nem tett le az asztalra. Egyedül nulla volt. Csakis a törzsével együtt tudott bármit elérni. Kétségtelen azonban, hogy úgy igazán hatásosak voltak. Bárkire rátámadtak, annál valamilyen fájdalmat okoztak. Erős kötelék tartotta ebben a törzsben Tiarát, amelyből nem tudott megszabadulni. Az aljassággal egyáltalán nem tudott azonosulni az érzelmi intelligenciával jócskán megáldott Tiara. A magas EQ nagy szívvel és éles ésszel párosult, így aztán még idegenebbnek érezte magát saját törzsében. Különcsége magányra ítélte. A sokkmillió tagot számláló csapaton belül amúgy is sokféle alak előfordult, de T. mind közül kilógott. A nagy számok törvénye alapján joggal feltételezhetnétek, hogy sok jó tulajdonság is megtalálható a törzs tagjaiban. Tévedtek! Ez egy válogatott aljas csapatnak bizonyult. Kegyetlenek, kíméletlenek, akik szeretik kínozni az embert.

A magas, szinte már világítótoronyként kivillanó Tiara nem tudott eltűnni a zömében zömök, törzstagok között. T. magasságánál már csak a jóindulata volt nagyobb. Mondhatni szeretetbomba. Szeretet atombomba. És az a korona?! Felesleges, magamutogató, öntelt és hatalomittas szimbólumként tekintett a fejdíszre, ám a törzs minden tagja kötelezően viselte. A védjegyükké vált.

A törzsfőnök sem értette, hogy egy ilyen torz lény, hogy tartozhat közéjük. Minden tagnap bonyolult, fájdalmas és szomorú előélete volt, nemcsak T-t tépázta meg a sors. A törzs többi tagja azonban annál keményebbé, kegyetlenebbé és erőszakosabbá vált. Ez is volt a cél és ezt szerették volna Tiara esetében is elérni, ám szülei kemény bánásmódja benne valami olyan genetikai mutációt indított be, amely egyre érzékenyebbé, egyre nagyobb szívűvé tette. Csakhogy a sok milliós tömegben egyedül volt ezzel a korcsosodással. Ott nem várhatott szeretetet, ahol a jóindulat csírája sem létezett.

Jó ideig el tudott lavírozni a tömegben úgy, hogy nem tűnt fel: egyszer sem ölt. Míg mások mellkasa attól duzzadt, hogy újabb áldozatot gyűjtött, ő azon fáradozott, hogy észre se vegyék. Akkor figyeltek csak fel rá, amikor egy támadás utáni gyűlés során Tiara váratlanul és véletlenül kifakadt.

- Nem, én ezt nem bírom tovább! Nem lehet ezt máshogy megoldani, csak erőszakkal?

- Mit magyarázol, te colos?! Örülj, hogy köztünk lehetsz. - válaszolt vissza sok társa közül az egyik.

- Vedd tudomásul, hogy nem örülök. Azt sem tudom, mit keresek köztetek?! - fakadt ki a gondolata a száján. - Nekem nem okoz örömöt, hogy másnak rossz legyen. - végre kimondta azt, ami mindig is nyomasztotta. - Sosem öltem és feltett szándékom, hogy ezután se történjen meg.

Erre már a milliós sereg is felfigyelt. A magas Tiara letépte koronáját a fejéről és a földre hajította. A mozdulatot mindenki látta, mint ahogy a kiáramló hang is eljutott mindenkihez. Volt is ebből gondja. Ellene fordult a nagy kompánia. A mostani vezér is csak azért hagyta meg a tagok között, mert megígérte egykori felettesének, hogy akkor is a törzsbe fog tartozni T., ha munkájával nem szolgálja annak érdekeit. Tiara apja volt az egykori törzsfőnök és még a halálos összecsapás előtt megígértette Alfréddal, az új vezérrel, hogy figyelni fog a lányra.

Súgtak-búgtak Tiara társai a háta mögött:

- Nem is értem! Aki ilyen testi adottságokkal bír, hogyhogy nem él vele? - méltatlankodott az egyik.

- Felfoghatatlan. Itt vagyok én, egy a szélességem és a hosszúságom, mozogni is alig tudok, mégis rombolok, ahol csak tudok. Mi több, örömmel teszem. Ez meg?! - intett a fejével a colos T. felé.

Nem volt idegen pillanat az, hogy különváljon a többiektől. Nem volt egyetlen egy barátja sem ebben a nagy tömegben. Senkivel nem találta a közös hangot. Testmérete és gondolkodásmódja miatt is kilógott a sorból. Mégsem gondolta úgy, hogy be kell állnia a többiek közé. Folyton azon töprengett, hogyan tudná jóra fordítani életét és körülményeit. Kitalálta, hogy azt használja fel gonosz társai ellen, amiből neki sok van: a szeretetet. Addig alkalmazza, amíg hatni nem fog. Tiara azt találta ki, hogy megmutatja, milyen jó jónak lenni. Sorra "kezelésbe" vette a közelében lévőket. Megölelte őket. Mindegyiket egyenként. Amelyik megérezte T. ölelését, az egyre szelídebbé vált a szeretettől és többé senkit sem bántott. Az elhivatottabbakkal több gondja volt a colos vírusnak. Ők voltak többen, de Tiara szeretete kiapadhatatlan forrásként módosította a többiek agresszivitását.

A laboratóriumban sürögtek-forogtak a talpig fehérbe öltözött kutatók. Nagy volt a baj, koronavírus-járvány szedte az áldozatait. Akik nem haltak bele a titokzatos betegségbe, azok is halál közeli élményekről számoltak be. Annyit már tudtak, hogy egy új vírus tűnt fel. Elnevezését a külalakja szolgáltatta, ugyanis úgy nézett ki a mikroszkóp alatt, mintha minden egyes vírus koronát viselne. A baj egyre nagyobb volt, a világ majdcsak minden pontján megjelent a fertőzés, de ennek a koronának senki sem örült. Nagy volt a nyomás a kutatókon. A kórokozók elleni harc megkezdőött.

A betegek tünetei sokfélék voltak. A megfékezés egyik módját a védekezésben, a megelőzésben látták, ezért karanténidőszakot rendeltek el világszerte. A kijárási tilalom kezdetben okozhatott némi örömet: többet tartózkodhattak otthon, több szabadidő jutott, élvezhették az együttlétet a családdal. Ugyanakkor később a saját lakásuk vált iskolájukká, munkahelyükké, szórakozóhelyükké, sportolásra alkalmas területté. A számítógépen keresztül zajlott az élet, az ügyintézés, a kommunikáció, a vásárlás java, de még a bezártság ellenére is sok volt a beteg. A félelmet csak fokozta, hogy egyre több halálos áldozatot követeltek a koronás kórokozók.

Kézről-kézre jártak a laboratóriumi edénykék, a mikroszkópok éjt nappallá téve dolgoztak a szakemberekkel együtt. Az agresszív és gyorsan szaporodó vírusok között csak egyet találtak, amelyik merőben eltért a többitől. A törzshöz tartozott, köztük volt, mégis elkülönült. Felépítésében hasonló volt, csak nagyobb. A mikroszkóp alatt még inkább kihangsúlyozódott termete. Ez az egy nem volt agresszív, nem szaporodott és génanyagát egyáltalán nem örökítette tovább, így aztán ez az egy ártalmatlan volt. A hosszúkás óvatosan közeledett a jóval kerekebbek felé, majd, amikor hozzájuk ért, azok mintha lebénultak volna. Méretükben nem történt változás, de a viselkedésükben 180 fokos fordulatot vettek. Szaporodásuk, fertőző hajlamuk is alábbhagyott.

Eközben Klaudia a szobájában lázasan dolgozott. Akkora munkában volt és annyira kattogtak kerekei, hogy másra sem tudott figyelni. Még enni is a gép felett akart, ezért tálcán szervírozta saját számára az ebédet. Igazán rá jellemző helyzetben találta magát, amikor az orvos közölte, hogy elkapta a felnőttként elkapta a himlőt, így néhány hétre karanténba kényszerült. Saját helyzete ihlette meg és kezdett bele az írásba. Miről írhatna hitelesen, ha nem a betegségről, az elszeparálódásról, a magányról? Olyan hévvel indította be fantáziáját unaloműző ötlete, hogy aznap már hajnalban nekifogott az írásának. Rég volt már, hogy egy gondolat ennyire magával ragadja. Belefogott. Már negyedik napja csak írt és írt. Az új regényötlet egyre jobban kezdte kiforrni magát. Elmentette a laptop memóriájába, majd némi alvás után onnan folytatta, ahol abbahagyta. Első két könyvénél érzett hasonló löketet. Csak utána annyi minden összejött és az ihlet sem szállta meg. De most! Most aztán ínhüvelygyulladásig pötyögött a gépen. Érezte, hogy az alkarjában az ínak annyira mozognak, hogy az nap végére már megálljt parancsolt nekik. Kényszerpihenőre ítélte saját kezeit, de eközben gondolatai tovább cikáztak.

Tálcán vitte be hálószobájába a tárkonyos ragulevesét. Érezte ujjai között a műanyag hidegségét, a tálca peremét, de agyát nem tudta arra kényszeríteni, hogy erre a folyamatra figyeljen. Tekervényei azon jártak, hogyan alakítsa a világot sújtó járvány történetét. Kellenek a hősök a világnak. Szükség van a jóra, a jótevőkre és T. történetét futtatta agyában. Már a dolgozósarokhoz fordult. Automatikus mozdulatokkal vette be azt a kanyart, amelyik az íróasztalához vezetett. Már napok óta kuksolt és csak aludni fordult le az ágyra. Az automatikus nem jelenti azt, hogy mindig tökéletes, így egy kibillent mozdulattal, a tálcán megcsúszott a tányér. Még sikerült annyit manővereznie az egyensúlyozással, hogy az átcsúszott a tálca másik sarkába. A korrigáló mozdulat annyira nagy lett, hogy a tányér átsiklott az egész felületen. A lendület és a gravitáció együttes hatásának köszönhetően a tányér forró levesestől a laptop közepére esett.

- Neee! - Klaudia szobájából csak ennyi szűrődött ki, de az aztán nagyon. Még az első emeleten lakó, kissé nagyothalló Zsófia néni is meghallotta a kiáltást. Azt nem tudta, hogy mi történt, ezért járókeretére pattanva kitipegett a lépcsőházba.

- A fészkes francba! Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ilyen béna? - méltatlankodott ügyetlensége felett Klaudia, majd azonnal sírás uralkodott el rajta. Másodpercekig emelkedett és süllyedt a válla, majd amint eljutott úgy igazán a tudatáig, hogy mi történt, azonnal mentésbe kezdett. A forró leves és a tányér súlya, valamint az esés következtében olyan mechanikai sérülést szenvedett a laptop, hogy a zokogás másodpercei alatt szemmel láthatóvá vált a tragédia.

- Jézusom! Minden a gépen volt. Nem mentettem el máshová, csak a gépre. Uram atyám! Hogy lehetek ennyire amatőr?! - artikulálatlan sikításként hagyta el száját ez a néhány szó, újabb kérdőjelet hagyva a földszinti Zsófi néninek.

Áramtalanította, majd fejre fordította a laptopot, hogy kicsurogjon belőle a leves, de a gép villódzott, nem reagált semmire. Ctrl+Alt+Delete. A billentyűkombináció sem hatott a haldokló gépezetre. Még egy villanást megejtett, mintha ezzel köszönt volna el Klaudiától, ezután végleg kihunyt a fénye.

- Hát, ennyi?! Négy nap munkája a semmibe veszett. - ült az ágy szélén maga elé révedve az író. - A. A regénynek vége, a laptopnak vége, ahogy a koronavírusnak is.

VÉGE

Jelige: Anna Stargood

Megtanultuk értékelni?

Anyukám egyszer azt mondta: most majd az emberek a levegő vételt is érdekelni. Igaz lett. Miután az tavaly több mint három hónapra be voltak zárva négy fal közé az emberek megtanulták értékelni a nyaralást, a napsütést, a meleget, a tiszta levegőt. A mai világban már nem értékeljük eléggé az apró dolgokat természetesnek vesszük őket, pedig nem szabadna. Mert van, aki nem engedheti meg magának a nyaralást a tiszta ivóvizet a mindennapi ételt. Ha mondanom kéne egyetlen dolgot amiért jó ez a helyzet, akkor az lenne: végre az emberek megtanulták értékelni mind azt amilyük van. Az aszfaltra lecsöppent fagylaltot, azt, aki készítette. Halásnak kell lennünk azért, hogy szeretnek és hogy van, akiket szerethetünk. Halásnak kell lennünk minden érintésért és megélt napért, mert semmi sem tart örökké. Most, ha megengedik kicsit vidámabb vizekre eveznék. Szóval hölgyeim és uraim! Most elmesélem önöknek egy napom ebben karantén sújtotta vírus helyzetben. Reggel hatkor felkelek - Minek kellek korán? Nem tudom. - nyolc óra húszkor megkezdődnek online órák, amikre mindig elnémított mikrofonnal csatlakozok be. Jót nevetek a tanárokon amikor amiatt panaszkodnak, hogy miért csak percet kaptak tanításra. Tizenegy órakor vége van az online tanításnak. Az órák után megcsinálom az aznapi házi feladatot majd jöhet a nap legjobb része a délután. A napnak ezt szakaszát mindig mással töltöm. Van, amikor filmet nézek, máskor pedig írom a regényem, vagy éppen videót készítek, vagy podcast epizódot rögzítek, de mindez csak menekülő út, pánik és a dühöngés elől. Mert félek mi lesz, ha tudomást veszek körülöttem zajló világról. Szépen lassan engem is hatalmába kerítene a rettegés és a harag. Ennek ellenére valami még is megváltozott bennem itt négy fal között és már sosem leszek ugyanaz az ember, aki a karantén előtt voltam. Ahogy egyre több idő telt el kezdtem úgy érezni, hogy inkább élnék az általam létrehozott világban, ahol nincs karantén, vírus vagy rettegés, de nem tehetem meg, ahogy más sem. Ebbe világba születtünk ezt kell szeretnünk és tisztelnünk vírussal vagy anélkül. Egyszer minden elmúlik, mert ez világ rendje. A velünk történt események határoznak meg bennünket, az emlékeink, a tapasztalataink. Ezek vagyunk mi emberek érző lények, akik félnek a változástól, de ez nem gond. Csak soha ne felejtsd, hogy a változás jó és kell szükség van rá. Mert az idő telik és sosem marad ugyanaz. Ezért kell megbecsülni a minden pillanatot, a fagylalt ízét, a tiszta ivóvizet az ételt a szerelmet, a szeretetet. Összefoglalva lehet, hogy karantén és vírus van, de ettől még az élet megy tovább és ez sosem lesz másképp. Ez a helyzet mindenkit megvisel lelkileg és testileg. Nekem sosem volt olyan életem amit egy átlagos ember normálisnak nevezne, hisz az egész kerekes székben éltem le, és boldog voltam, vagyok, de az emberek félnek mástól nem tudják kezelni ezért sajnálnak, félnek tőlem. Sokáig tartott mire rájöttem miért bámulnak és sajnálnak majd rájöttem és először rosszul esett, hogy valami olyan dolog miatt tekintenek másnak, ami nekem normális, de végül elfogadtam az emberek nem tudják kezelni az ismeretlent. Sosem a győzelem volt célom csupán az, hogy valami olyat alkossak, ami megmutatja az embereknek, hogy a más az ismeretlen nem feltétlenül egyenlő az ijesztővel. A vírus a karantén csupán azért ijesztő mert más és ismeretlen. Igen, lehet úgy nézni, hogy sokan meghaltak, nem utazhatunk, be vagyunk zárva, bármikor elkaphatjuk kórházba kerülhetünk, belehalhatunk, és ez tényleg rettentően ijesztő. Vizsgáljuk meg a helyzetet egy másik szempontból: Ma is süt a nap, kapok levegőt, ez is egy csodálatos nap lesz, finom volt fagylalt, amit ma ettem, azokkal vagyok, akiket szeretek, még élek és boldog vagyok mert élhetek. Mert ez lényeg hogy boldog vagyok élhetek bármi is történjék az életben igazán apró dolgok, és ezeket megtanulnunk értékelni.

Jelige: Yolla

Keresztfiúi szeretet

Nyolcvanegy éves koromra az Erzsébet körút egyik legrégebbi épületének harmadik emeletén lévő körfolyosóról nyíló háromszobás lakásom foglya lettem, melynek következtében többnyire az egyetlen utcára néző szobámban tartózkodok, és időnként kinézve az ablakon, meggyőződöm arról, hogy a Covid vírusjárvány hatására sem áll meg az élet. Az enyém sem állt meg, csak megtorpant, mert az unokaöcsém, Ernőke, megtiltotta, hogy átlépjem a lakásom küszöbét. Gondoskodik rólam, előfizet ebédre és vacsorára, amit házhoz is hoznak, és ezen felül a bevásárlástól a gyógyszer kiváltásig mindent önként, maga végez el körülöttem. Legszívesebben a házimunkát is kivenné a kezemből, amit nem engedek, mert ennyi mozgásra nekem is szükségem van. Igaz, mire végzek a bútorokkal, szőnyegekkel, festményekkel és millió egy aprósággal zsúfolásig megtelt lakásomban a teendőkkel, máris kezdhetem elölről.

Nálam állandóan megy a televízió, vagy szól a rádió, mert kell némi háttérzaj, annélkül képtelen vagyok létezni, az pedig nem igazán érdekel, mi történik a körfolyosón lakó szomszédokkal, mert évtizedek alatt mindent megtudtam róluk, és mondhatom, semmi újat nem képesek produkálni. Hutákéknál rendszerint áll a bál, a férj keze eljár, csak véletlen műve, kit talál el, a feleségét vagy a gyerekeit, bár közel öt éve, hogy kirepültek, s azóta száznyolcvan fokos fordulatot vett a dolog, most Hutákot veri az asszony, azonban a veszekedés hangjain ez mit sem változtat. Özvegy Kovácsné befogadta legkisebb lányát családostól, mert a bank elárverezte fejük felől a házukat, és az addig égig magasztalt okos vejéről kiderült, pusztán egy nagydumás fickó, aki a munkahelyén a kis munkát kis ívben, a nagy feladatokat pedig nagy ívben igyekszik elkerülni. Ezért két-három hónapnyi alkalmazást követően fél évig is munkanélküli segélyen él, miközben feleségétől elvárja, hogy felelősségteljes munkát vállalva annyit keressen, amennyiből megél négytagú családjuk, mi több, neki is telik a mindennapi két doboz sörére. Hiába jó szakácsnő özvegy Kovácsné, ha veje örökké elégedetlen az ételekkel, ez túl sós, a másik meg sótlan, egyébként is miért főz olyan gyakran főzeléket és tésztát, amikor neki húsra vásik a foga. Az anyós és a veje közötti szóváltást hallhatja az egész ház, miután rendszerint a konyha nyitott ablaka előtt vitatkoznak. Vízingeréknél, a korombeli házaspárnál nyugalmasan, csendesen csordogál az élet, kivéve, amikor félévente a férj előveszi régi álmát, miszerint adják el a lakást és vegyenek vidéken, valahol víz közelben egy takaros házat, mire az asszony rikácsolni kezd, ugyan már, ki tartaná rendben a házat és környékét, mert bizony férjura oly lusta, hogy még a sarki közértbe sem megy le fél kiló kenyeret venni.

Így utólag áldom az eszem, hogy egyedül élek, mert bár nincs kihez szólnom, ellenben nem is veszekszik velem senki. Eddigi életem során megtanultam hogyan vigyázzak magamra. A koronavírus miatt kénytelen vagyok lemondani a rendszeres programjaimról, a délutáni sétákról, a heti két bridzspartiról, valamint a szombatonkénti kulturális eseményekről, melyek általában valamely patinás cukrászdában baráti körben süteményfogyasztással végződnek.

Szerencsére itt van nekem Ernőke, az unokaöcsém, azaz a keresztfiam, akit a húgom leányfejjel hoz a világra, miután cserbenhagyja a barátja és én biztatom, hogy ne féljen a jövőtől, mert anyagilag és erkölcsileg egyaránt részt veszek gyermeke felnevelésében. Akkoriban gyűrűs menyasszonyként éppen az esküvőmre készülök, ám az én drága vőlegényem megijed az ígéretemtől, miért kell nekem pátyolgatnom egy zabigyereket, melyen rettenetesen összeveszünk, szétmegy a parti, amit azóta sem bánok. Miután a húgom férjhez megy és további két kislánya születik, jó anyagi körülményei ellenére sem felejt el emlékeztetni keresztanyakénti felelősség vállalásomra. Azt azonban nem engedi, hogy magamhoz vegyem és fiamként neveljem Ernőkét, aki a mai napig ragaszkodik hozzám, és már az ő gyerekei is második nagyanyjuknak tekintenek.

Ma nosztalgiázok, amerre csak nézek a lakásban, mindenről eszembe jut egy történet, de holnaptól lefoglalom magam, mert a mának kell élni, ha a tegnap már elmúlt, a holnap pedig bizonytalan. Érdekes módon, a múltból szinte csak a jó és kellemes események jutnak eszembe, mintha minden mást kitörölt volna az emlékezetem, vagy jó esetben szürke agysejtjeim mélyére száműzött, hogy tudatosan továbbra is előhívható legyen, amennyiben tanmeseként szolgálhat a fiatalabb nemzedék számára. No, ezek az alkalmak a fehér holló gyakoriságára hajaznak, mert a mai fiatalok nem kíváncsiak a tapasztalatainkra, mintha velük hasonló eset nem történhetne meg. Pedig dehogynem! Az emberi természeten szinte semmit sem alakítottak az elmúlt évezredek, erények és hitványságok, vélt remények és vágyak, hatalom és pénzéhség, szeretet és gyűlölet, tenni vágyás és tétlenség, józanész és vakhit, szerénység és gőg - mint megannyi édestestvér - jól megférnek egymás mellett a huszonegyedik században élők lelkében, várva a megfelelő alkalmat, amikor átvehetik felettük az irányítást. Megfékezésükhöz tudás és tapasztalat kell, melyet az előző generáció tagjaitól megtanulhatnak a fiatalok, kivéve, ha kételkednek az öregek tisztánlátásában és inkább bíznak a saját tapasztalatukban, melyekért esetenként kemény árat kell fizetniük.

Nekem szerencsém van Ernőkével, meghallgatja szentenciáimat és látom a szemén, hogy meg is érti. Kamaszkorától arra tanítom, hogy az ember felelősséggel tartozik kimondott szaváért, cselekedeteiért, vállalásaiért, ezért mindig a saját józan esze és lelkiismerete szerint döntsön. Megkérdezheti akár száz ember véleményét adott ügyben, ám a döntés jogát tartsa meg magának, mert annak minden ódiuma visszaszáll reá. A jó is, a rossz is.

Medikus korában gyakran nálam ebédeltek vagy vacsoráztak a barátaival és élveztem a társaságukat, mert körükben fiatalnak éreztem magam. Szerencsére nem okozott gondot az ellátásuk, miután főkönyvelőként az átlagnál magasabb volt a jövedelmem, jutott belőle elég a keresztfiam támogatására, jó öltözködésre, háromévente új autóra, valamint rendszeres külföldi utazásokra, melyekről sok emléktárgyat hoztam haza, ezért lett ily zsúfolt a lakásom.

Tényleg, hová is tettem a Madridból származó tükrömet? Valószínűleg ott lapul a komód legalsó fiókjában, mióta zavar, hogy arcom legkisebb ráncát is híven mutatja, holott neki ez a dolga, visszatükrözni a valóságot. Átballagok a szomszéd szobába, leguggolok a komód elé, égcsak az ízületeim sem csikorognak, mint máskor teszik, kihúzom az alsó fiókját, és valóban ott találom a tükröt. Nem nézek bele, anélkül is ismerem a ráncaimat, redőimet, a szemem körüli finom, vékony pókhálót, ami nevetéskor egy pillanat alatt elmélyül. Ideteszem a tükröt a komód tetejére, majd takarításkor megtisztítom. Nyolcvanegy éves öregasszony létemre nem vágyom arra, hogy nézegessem magam, s számolgassam a ráncaimat, melyek az utóbbi években mértani sorozat szerint növekednek, emiatt két éve leszereltem a fürdőszobában lévő tükröt is.

Esteledik. Ideje elhúzni a sötétítő függönyöket, és felkapcsolni a villanyt. A redőnyöket csak akkor engedem le, ha elmegyek itthonról. Jaj, el ne felejtsem bevenni Ernőke piruláját, ami kísérleti gyógyszer és én is benne vagyok a tesztelési csoportban. Örülök, hogy segíthetem az unokaöcsém munkáját. Kutatóorvosként a sejt öregedés lassítását elősegítő hatóanyag kidolgozásával foglalkozik, ámde a koronavírus járvány miatt felvették programjukba a vírusnak a krónikus betegekre gyakorolt negatív hatásának tompítására szolgáló másik hatóanyag felkutatását is.

Tudom, hogy Ernőke nekem csak jót akar, nyilvánvalóan azért vetetett fel a kísérleti alanyok közé, emiatt nem ágálok ellene. Egyik nap egy fehér, másikon pedig egy piros pirulát kell bevennem, szerdánként pedig bónuszként kapok egy injekciót, amitől úgy érzem magam, mintha éveket fiatalodnék. Közben rájöttem, hogy az étkezésem is ezeket a célokat szolgálja, mert nem a megszokott, hagyományos ételeket kapom, de mindegyik jóízű és fogyasztható. Nagyon gondos Ernőke, még a heti étlapot is összeállítja számomra, reggeli, ebéd, vacsora, és szigorúan a lelkemre kötve, hogy az előírtaktól nem térhetek el.

Csengetnek. Megérkezett a futár a vacsorámmal. Kinyitom az ajtót, s beveszem a kilincsre akasztott szatyrot, benne a három ételtároló dobozzal. A zöldséglevesben borsó, bambuszrügy és apró kukoricacsövek úszkálnak, a második fogás tejszínes algafőzelék, hozzá nagy szelet heck, a harmadik teljes kiőrlésű lisztből készült linzer. Komótosan eszegetek, mert kicsik az adagok és nem szeretnék megéhezni, éjszaka felkelni és tilosban járva padlizsánkrémes kétszersültet enni.

Kéthetente hétfőnként nővérke jön hozzám, beöltözve, mint egy asztronauta és vért vesz tőlem, hol egy, hol meg két kémcsővel. Hiába kérdezgetem, az eredményekről sohasem tájékoztat, csak fizikai és lelkiállapotomról kérdezget, miközben megméri a vérnyomásom, EKG-t is csinál, belevilágít a szemembe. Néha azt is megkérdezi, mit csináltam az előző napon, de nem árulom el neki, hogy egy hete kihagyom a délutáni szundikálást, helyette telefonálgatok a barátnőimnek, néha kettővel is beszélek, mert annyi bennem a vitalitás, és rettenetesen unom már a tv és rádióműsorokat. Az is előfordul, hogy kiülök az erkélyre, beburkolózva a bolyhos, nagy plédembe és akár két órán át is bámulom az utca gyér forgalmát. Jó lenne előkeresni a messzelátómat, azzal beleshetnék a szemben lévő ház ablakán át mások életébe. Mert kíváncsi vagyok, mint egy gyerek.

Újabban esténként a fürdőszobában nem tusolok, hanem teleengedem a kádat meleg vízzel, töltök bele jó nagy adag habfürdőt és elnyújtózom benne, akár fél óráig is áztatom magam. Rettenetesen felpezsdít, nem fájnak az ízületeim és legszívesebben lemennék az utcára, sétálnék egy nagyot a környéken.

Hálóingben és köntösben lófrálok a lakásban, s egyáltalán nincs kedvem lefeküdni és végigzongorázni a tv csatornákat, annak reményében, hogy találok olyan filmet, amit még nem láttam. Cselekedni szeretnék, tenni valamit, tele vagyok energiával. Gyorsan átöltözöm és nekikezdek a portörlésnek. A porszívózáshoz már késő van, nem akarom zavarni a szomszédokat. Jár a kezem, közben száguldoznak a gondolataim.

Mi történhetett? Számomra még soha ilyen könnyű nem volt a takarítás. Nem fáj a köszvényes kezem, nem csikorognak hajladozáskor az ízületeim, élesebben látok, mint valaha és kedvem támad a konyhaszekrény átpakolására is, melyet évek óta tervezgetek. Repül az idő, éjfélre végzek. Összekötöm a kidobandó készségekkel teli kukászsákot, és gondolok egyet, kiteszem a körfolyósra, majd holnap megkérek valakit, hogy vigye le a földszintre, tárolóba. Meglepően könnyű a zsák, pedig két régi használaton kívüli kuktát, húsdarálót és tésztaszűrőt is beletettem, a sok apróság mellett. Ha már kilépek az ajtón, akkor akár le is vihetem a zsákot. Senkivel sem találkozom, a lift is szinte zajtalanul megy. Valószínűleg megjavították, mert korábban, míg vásárolni jártam, állandóan csikorgott, hallani lehetett valamennyi fogaskerekének a működését.

Semmi fáradtságot sem érzek, mint fiatalkoromban, amikor egyik házibuliból a másikba mentünk, hajnalban értünk haza és reggel időben megjelentünk a munkahelyünkön, majd este hatkor ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Képesek voltunk két nap, két éjjel fennmaradni, közben elvégeztük a dolgunkat is. Csodát tett velünk a hideg zuhany, a csöbörnyi kávé, tudtunk koncentrálni. A kávét béléssel ittuk, egy deci feketébe fél deci rumot öntöttünk. Rum nélkül nem ittunk kávét, még Zsuzsáéknál sem, pedig egy egész éjszakán át pókereztünk. Orvos férje bespájzolta a betegektől kapott jóféle whiskyket, azokból iszogattunk, nem keveset. Reggel taxival mentünk haza, s otthon vettem észre, hogy a kabátom zsebe tele pénzzel. Több volt, mint a havi fizetésem. Nem emlékeztem rá, honnan került hozzám. Munkahelyemen azzal fogadtak a buliban részt vett kollégáim, hogy adjak nekik kölcsön, mert minden pénzüket elnyertem a pókeren. Feltételezhetően igazat mondtak, ám én - a rumos kávénak és a torkomon legurított nem kevés whiskynek köszönhetően, mindössze arra emlékeztem, hogy nagy erőfeszítésembe került fél kézzel megtartani a kártyalapokat, mert azok mindenáron szerették volna közelebbről megszemlélni az asztalterítő mintáját.

Tudom, hogy hátra maradt a tükör megtisztítása, ennek ellenére nekilátok a szekrényben lévő ruháim átpakolásához. Nicsak! Még mindig ott lóg a fogason a kedvenc kolléganőm esküvőjére harminc évvel ezelőtt vásárolt nyári kétrészes ruhám, amit sohasem vettem fel, nem csupán az elmaradt lakodalom miatt. Egyszerűen a következő nevezetes alkalommal már nem jött rám. Mi lenne, ha most felpróbálnám? Úgysem látja senki, hogy a vénasszony almazöld kosztümben és habfehér zöld szegélyű selyemblúzban flangál? Hohó, hiszen beleférek! Nem is feszül, nem is szorít, egészen kényelmesen érzem magam benne. De kár, hogy leszereltem a fürdőszobában a nagy tükrömet! Úgy megnézném magam!

Megvan! Majd a kis velencei tükörben szemrevételezem a harmincéves ruhámat, vigyázva arra, hogy csak az öltözetemet lássam. Mit mondjak? Valóban úgy áll rajtam az öltözék, mint egy igazi manökenen. Nevetnem kell! Hahaha! Nyolcvanon túl is lehet hiú egy öregasszony?

Ebből elég! Levetkőzöm, s hagyom a csudába a pakolászást, inkább megfürdök és ágyba bújok. Megéheztem, de muszáj lesz megállnom, hogy egyetlen falatot se egyek. A fürdés legalább eltereli a figyelmemet. Mi történt? A kezemről eltűntek az öregségi májfoltok, az ujjperceimen sem látszanak a köszvény okozta ízületi megvastagodások. Hűha! Ennyit romlott volna a szemem?

Simogatja bőrömet a habos víz, s amikor az arcom mosom, mintha vékony selyemfátyol takarná a számat és orromat. Kétségtelenül agyamra ment ez a vakbuzgó ténykedés! Kipattanok a kádból, sebtében megtörölközöm, felkapom a hálóingem és megyek lefeküdni. Lehunyom a szemem, pedig attól nem alszom el gyorsabban, pedig az kellene, mert egyre jobban mardossa gyomromat az éhség.

Hangos csengetésre ébredek! Hűha! Elaludtam! Biztosan a reggelit hozták. Mezítláb, hálóingben megyek kinyitni az ajtót, hogy kinyúljak az ételes dobozért, csakhogy ott áll a küszöb előtt a nővérke, Ernőke munkatársa, s nyomakszik befelé:

• Jó reggelt, Lidi néni! Már fél órája csengetek! Itt a reggelije, most kidobhatjuk!

Rám néz, és megmerevedik. Vihogok, mint egy gyereklány! Mi van, még nem látott hálóinges, mezítlábas öregasszonyt?

• Kislány, hol van... Lidi néni? - nyögi ki végre.

• Jaj, aranyoskám, hol lenne? Itt áll előtted! - riposztozok, és kitör belőlem a nevetés.

• Ne viccelj velem! - ripakodik rám - abból nagy baj lesz, ha eltűnt a vénasszony!

Á, szóval a hátam mögött vénasszonynak titulál! Hirtelen összeszorul a mellkasom. Baj van, jelzi, és szó nélkül befutok a szobába, hogy belenézzek a tükörbe. Az érettségi tablóképem jelenik meg benne, annyi különbséggel, hogy az orromat és a számat vékony, áttetsző bőrszínű maszkféle fedi. Odakapok és ismét a fürdőkádban érzett selymes hártyát érzem az ujjaim hegyén.

Kihúzom magam, s egyenes tartással visszamegyek a nővérhez.

• Néni, nincs itt Lidi néni! Bizonytalan időre elutazott. Azt üzeni az unokaöccsének, hogy ne keresse, majd ő jelentkezik, ha visszatér. Addig én lakom itt, vigyázok a lakásra. Csókolom!

Dühtől kipirosodva, mérgesen kiszalad a lakásból a nővér és hallom, hogy nem várja meg a liftet, gyalog rohan le a lépcsőházban, hogy mielőbb kijusson az utcára.

Ideje bezárni az ajtómat, megtisztítani a tükrömet és úgy belenézni, mert ez az egész csak optikai csalódás lehet.

De nem az! Ugyanazt a képet mutatja a tükröm, mint amit előzőleg láttam benne. Szóval, újra tizennyolc éves vagyok! Á, dehogy! Csak a testem az, a lelkem és az élettapasztalatom megmaradt nyolcvanegy évesnek! Nyilvánvalóan az Ernőke kísérleti gyógyszereinek hatására visszafiatalodott a testem, és rögvest kialakította arcomon a vírus elleni természetes védekezéshez szükséges maszkot.

Ejnye, Ernőke, elhallgattad előttem a piruláid lehetséges mellékhatásait! Sebaj! Majd kitalálom, hogyan éljek tovább, mert ragaszkodom a megfiatalodott testemhez, mely a bennem lévő nyolc évtizedes élettapasztalattal társulva csodákra lesz képes! Egy biztos, visszavonom a végrendeletemet! Az unokaöcsém semmit sem fog örökölni utánam! Bár, nem is tudna! Harmincöt évvel vagyok fiatalabb nála!

Fogalmam sincs, meddig jár nekem a nyugdíjam. Kénytelen vagyok pénzt keresni. Nem munkával, mint eddig tettem, hanem a fiatalok módszerével! Híres leszek! Celeb! Az első maszkot növesztő leányzóként! Legfeljebb üresfejűnek tetetem magam, bár az kissé nehéz lesz, de nem lehetetlen!

Csörög a mobilom. Ernőke keres.

• Szia, Ernő bácsi! Nem adta át a nővérke az üzenetet? - csicsergek csengő leányhangon. - Lidi néni elutazott! Honnan ismerem? Majd elmesélem, de most mennem kell, mert kezdődik az interneten a távoktatásom! Helóka!

Gondolkodj, Lídia! A megélhetésem egy jó ideig biztosított. Havonta átutalják a bankszámlámra a nyugdíjamat, harminc milliót értékpapírokba fektettem, tizenötmillióért kincstárjegyet vettem, és szerencsére nincsenek nagy igényeim. Illetve nyolcvanegy évesen nem voltak! Jaj! A ruházatom! Nincsenek nyitva a boltok, pedig néhány modern ruhadarabra szükségem lesz!

Keresek egy régi farmert, nem baj, ha kopott és szakadt, felveszek hozzá egy kellően kinyúlt pólót, összeborzolom a frizurámat, és választok hozzá egyet a kopott, kissé foszladozó varrású dzsekik közül. Készítek magamról néhány szelfit, felteszem a Facebookra és várakozom. Néhány óra múlva itt topognak a küszöbön a televízió társaságok forgatócsoportjai, mert mindegyik keresi a szenzációt. Válogathatok, kinek adjak riportot. Természetesen az lesz a nyerő, aki többet fizet. Mondjuk, egy hat számjegyű összeget. Vagy hétszámjegyűt. Elvégre én vagyok a világ nyolcadik csodája!

Lehet, hogy Ernőke miattam kaphatna Nobel-díjat?

Hová is tettem a laptopot? Ernőkétől kaptam harmadéve, rátelepítette a programokat, ám eddig még nem használtam. Megtaláltam! És működőképes!

Dologra fel!

Jelige: Öregesen

A fránya 19-es

2020. március 15. Napok óta hallatunk egy új vírusról, ami Pista bácsi szerint megkoronáztak. Először ő maga is arra gondolt, hogy egy új királyt ültettek fel az Európai Unió élére, persze nem ember alakjában, hanem egy fantomként. Aztán hideg zuhanyként hatott rá, hogy ez a vírus Covid19-es számot kapott. Pista bácsinak, aki megjárta világháborút, nem volt kedve mosolyogni. Tudta, hogy a nagyapjáék mit éltek át, 1919-ben. Ő meg a II. világégés alatt. Hazafelé az ünnepségről csendben megjegyezte.

Kihúzta magát és megsimogatta a kokárdáját. Pár hét múlva kétségbeesve szalad át hozzám.

Benyúlt a kabátja zsebébe és elővette a laposüveget.

Aztán mielőtt átadta volna húzott egyet a pálinkából.

Nem sérthettem meg. Míg megbeszéltük a kevés kis információnkat, amit szerinte az ismeretlen ellenség a nyakukra küldött, mert nem döglöttek meg a fronton, kiürült a laposüveg. Pista bácsi rendesen fertőtlenítette magát. Tényleg igaza van Pista bácsinak, ő már betöltötte a 89. évét. Nincs is neki vesztenivalója. Ahogy a hetek vontatták egymást, egyre zavarosabb lett minden. Pista bácsi siránkozott, hogy nem léphet be a templomba. A feleségéért íratott misét, hát most az sem térdelheti végig. A boltba sem akaródzott a meghatározott időbe bemenni.

Pár nap múlva Pista bácsi nem jött ki a kertbe. Sára néni a szomszédja tanakodott. Mi van az öreggel? Meg kellene nézni, hátha elesett. Végül felhívta a polgármester, az csak bemegy hozzá. Pista bácsi az első csengetésre ajtót nyitott.

Sára néni megnyugodva hagyta el Pista bácsi házát. Minden nap felhívta. Szegény ember egy idő után sokallta és átkiabált.

Sára néni legyintett egyet kezével és jó hangosan odakiabálta.

Pista bácsi újra fütyörészve dolgozott a kertben. Ment a boltba és nagyokat nevetett a komáján, aki még mindig csak három lépés távolságból volt vele hajlandó beszélgetni. Itt - ott megütötte a fülét, hogy kik kapták el a kórságot. Kezdett elmenni a bátorsága. Már nem szólt senkinek, hogy kimegy horgászni. Eszébe jutott, hogy be fogja tölteni a 90. életévét. Ennek az ünneplése állami feladat. A polgármesternek kell hoznia az oklevelet, meg a hozzájáró pénzt. Pista bácsi még az életében nem kapott égből pottyant pénzt. Most kapni fog, mert a Jóisten életben hagyta itt a földön. Vendéget nem várt, minek, hisz az tilos. Vasárnap ünneplőbe öltözött és elment a templomba. Most látta, hogy szenteltvíztartót tényleg befedték, a sorokból meg eltűntek az ő korabeli asszonyok. Igen szellős lett az Isten háza. Egyáltalán nem tetszett Pista bácsinak a dolog. Hazafelé gondolkodóba esett, be kéne ugrani egy kis fröccsre. Az ajtónál megakasztotta a kilincs.

Lassan ballagott hazafelé. A kapuban már ott állt a lánya autója. Felcsillant a szeme. Még is meg merték szegni a szabályt. Az ölelés elmaradt, a maszkon keresztül sem látta, hogy most sír e az unokája, vagy nevet. Igazából már nem is az érdekelte, hanem az, hogy még is csak eljöttek hozzá. Ez a délután egészen más volt, mint a megszokott. A lánya minden óvintézkedést betartva felszolgálta az ebédet. A tortán elfújta a gyertyákat.

Alig mentek el a gyerekei, még nem is esteledett be, amikor megérkezett a polgármester. A kezében lóbálta a díszes zacskót. Pista bácsi magában nevetett. - Ez is csak most tolja ide a képét, csak most! Ha az rákérdez, hogy sikerült nekem ennyi évet megélni, hát kipakolok, de ki ám!

Pista bácsi székkel kínálta polgármestert.

Pista bácsi kezébe vette a kupicáját, megtöltötte és várakozás nélkül felhajtotta. A polgármester elnevette magát, elköszönt. Pista bácsi kiment és konyhába és tette a dolgát. A díszes oklevélben meglapult az ajándékba kapott pénz. Pista bácsi sajnálta, hogy a lányáék nem vehettek részt ezen a rituálén. Fájt értük a szíve, magába szidta megint ezt a nyavalyát. Most kezdett a lelkében valami megváltozni. Ez a vírus még is csak jól gondolta, hogy egy fekete rabló. Ellopta a nevetést, a mosolyt és az ölelést. Neki igaz, hogy már kijutott belőle, de a kicsikre nagyon is ráférne. Csak most jutott eszébe, hogy nem kérdezte meg az unokáitól, hogy mi van az iskolával. Neki kijutott a palatáblából ép úgy, mint a könyvekből. Ezek meg csak nyomkodják a gombokat. Repkednek ide-oda a mondatok, akár 19-es vírus. Mert repked az is és meg sem kérdezi, hogy beléphet- e az ember házába. Ahol akar, ott megtelepszik. Hallotta, hogy Miskát is be kellett vinni kórházba. Lélegeztetik. Tudja, miről beszélnek, mert a felségét is rákapcsolták egy lélegeztetőgépre. Látta a sok vezetéket. Jól tudta, hogy innen már nem vezet máshová az út, mint a temetőbe. Onnan pedig nem lesz visszaút. Aztán meg azt is hallotta rádióból, hogy jön a második hullám. Szóval ez a vírus, olyan, mint a tenger? Hömpölyög, hullámzik és elnyel mindent, ami az útjába kerül? Valami lehet, benne mert ez megette a másik vírusokat, a rákos sejteket is gúzsba kötötte. Övé az elsőbbség, ő tarol, a másikak csak kussoljanak. Vajon miért nem halnak meg most az emberek a másik nyavalyákba? Hiába kérdezi, mindenki csak a vállát rándítja.

Nem szeretne úgy járni, mint Ferkó, a tetvére, aki bénán húzta maga után mindig a lábát, mert nem kapott meg egy oltást.

Másnap reggel átsétált Sára nénihez. Ha beengedi, együtt ünnepeljenek. Pista bácsi ezt most maga sem tudta miért, de nagyon fontosnak tartotta.

Sára néni kihozott kettő poharat. Kint a teraszon egy kicsit kóstolgattak Pista bácsinak a borából. Közben Pista bácsi szomorúan mesélte el, hogy mennyire fájt neki, hogy nem ölelhette meg az unkáit. Sára néni vigasztalta, hogy majd karácsonykor, ha akkor sem, akkor húsvétkor, de még ha akkor sem, a következő születésnapján már biztosan véget ér ez a 19-es nyavalya.

Sára néni igazat hagyott Pista bácsinak. Jobb, ha nem zaklatja fel magát a sok információval, amiből ki tudja, hogy mi az igaz és mi nem.

Mire Pista bácsi lánya újból hazaért, az apja már betakarított mindet a kertből és kicsit szabadabban ment be a faluba is. Még egy kis fröccs is dukált a mise után. Igaz a Károlynál oldották meg a kiskerti padon, de a maszkon keresztül is jól el tudtak beszélgetni. Volt mondanivaló, hiszen több mint féléve nem nyitották ki egymásra az ajtót. Egyen igen csak nevetnie kellett, hogy most Károly sem panaszolta, hogy megcsalja az asszony. Ö tudta, hogy soha sem volt igaza Károlynak, de ha belevesz valamit a konok ember a fejébe, azt onnan nem lehet kiverni. Hát ez a 19-es erre legalább jó volt! Volt féltékenység, nincs féltékenység! Azért tart a második hullámtól. Igazság az benne, hogy a nyakunkon van a tél. A szeme is megöregedett, az olvasás sem megy annyira. Meg az egyedüllét is fárasztó. Kivel beszéljen? A fal nem válaszol. Ha magában beszélget, még azt hiszi, hogy vénségére megbolondult. Pedig ő nem, csak ez a világ! Szóval tényleg feje tetejére állt minden.

Két nap múlva Pista bácsi nem mozgott az udvarban. Sára néni aggódott, hátha mégis beszippantotta a szomszédját is a vírus. Átment, hogy meggyőződjön, mi van a kis öregemberrel. Jajgatva találta a kövön. Pista bácsival hamarosan elrobogott a mentő. Nem a fránya 19-es vitte el, hanem a combnyakcsontja törött el. Ezt már hiába próbálta kivédeni a születésnapjára kapott borral, ami a díszes dobozban volt. Legyőzte a másik nyavalyakórság. A 19 -es miatt a temetésére is csak kevesen kísérhették el. Igaza volt Pista bácsinak. Tényleg fenekestül felfordult a világ.

A libaleves

Péntek délután Mariska néni nyári konyhájának a kéményéből gomolygott az ég felé a füst. Kint +5 C0- ot mutatott a hőmérő. A szomszéd néni télen csak akkor fűtött ide be, ha cudar idővel kellett szembenéznie. Akkor is, csak azért mert itt tárolta zöldségeit, a krumpliját meg mindent, amit nyáron a kertjében megtermelt. No és ide dugta be az évelős muskátliit is. Nyáron gyakran füstölt a kémény, igen, mert minden munkát ott lehet elvégezni, a megszokott főzésen kívül, ami maszatolással járt. Mariska néni szerint ide tartoznak a befőzések a savanyúságok eltevése.

Mi dolga lehet most a kiskonyhában?- kérdeztem magamtól. Tényleg mi a fenét művel? Ez a nagy bezártság csak nem vette el az eszét? Átmentem hozzá. Már az ajtóba hallottam, hogy hangosan beszélget. - Rendes vagy Gizi!- Nem csalódtam benned Gizi!- Milyen boldog lenne a Bandi, ha most látna. Eszem a szép zúzádat!

No, erre a mondatra már felkaptam a fejem. Ha cseverészik, akkor talán nincsen baj. Egy kicsit még most is féltettem, de már megnyugodva nyitottam rá az ajtót. Rendesen a szám elé tettem a maszkot és beköszöntem.

Az asztalon hasára fordítva fekszik egy liba. A hátán gőzölög a ruha. Mari néni meg a régi rozzant vasalójával vasalja.

Marika néni felteszi a sparheltre a régi vasalót, és gyorsan átvasalja a ruhán keresztül a liba hátát, majd lekapja a gőzölgő ruhát és marokszám tépi a libáról a tollat. Közben látom, hogy tényleg nem tetszik neki, hogy szemetes eszi meg.

- A másik libát elvitték a gyerekek, mert Márton napkor sem akartak veszélyeztetni. A Gizit megtartottam. Tömtem egy hónapig. Látja szépen ki is gömbölyödött.

Mutatja, ahogy lekerülnek a pihék is a liba hátáról. Aztán minden kérdezés nélkül beszélgetni kezd. Ha már a féltés áthozott meg kell, hogy hallgassam.

- Tél van, kint sem találkozok senkivel, ha boltba megyek ott is csak néha futok össze az ismerősökkel. A hétvégén hazajönnek a gyerekek. 12 személyes a nagyasztal. Elférünk mellette. Misét mondatok vasárnak az uramért. A Bandi emlékére vágtam le a Gizit. Az én drága uram az szerette ám a libalevest! Tudja miért? Az úgy volt, hogy fiatal lányként a harmadik szomszédba figyelgettem a Bandit. Hej de legény volt! A barna haja, meg barna szeme úgy ragyogott, mint az égen a csillag. De az anyám mérges volt, ha meglátta, hogy egy pillanatra is megáll a mi kapunk előtt. Én meg azt sem tudtam, hogyan illegessem magam előtte. Akkor még nem volt ám a szánk elé téve ez a maszk, csak kendőm sarkát biggyesztettem az arcom elé, hogy ne lássa, meg, ahogy elönt a melegség. Nem volt olyan mulatság ahova ne vele mentem volna el. Roptuk a csárdást. Az anyám? Egyre jobban féltett. Egyszer rá kérdezett, hogy mi dolgom van nekem a Bandival? Hát bevallottam, hogy ellopta az első csókomat. Na, erre kaptam a nyakam köré. Az apám másnap megszólította a Bandit. Az bevallotta, hogy rám vetette a szemét. Beengedték az udvarunkba és az anyám kérdőre vonta, hogy mi a szándéka? A Bandi csak mosolygott, régen megmondta már nekem, csak én eltitkoltam. Vasárnap megjelent. Éppen ebédeltünk. Libaleves volt. Hellyel kínálta az anyám. - Egyen, ne sajnálja tele meríteni tányért stb.... Végén odaadta a Bandinak az anyám a zúzát. A Bandi csak nézte és elővette a bicskáját. Kettévágta és átette az én tányéromba az egyik felét. Irultam- pirultam, de ahogy felnéztem, jól láttam az anyám szemében, hogy oda ad a Bandinak. Pár hónap múlva összeadott bennünket a pap. Az anyám a stafírung mellé ludakat is adott. Akkor azt mondta, hogy azért adja, mert a Bandi szereti a libalevest. Misét mondatok a Bandi lelki üdvéért, hogy nyugodjon békében. Ezért vágtam le ma a Gizit. Igaz a Bandi már csak fentről szagolhatja, de én még megehetem a zúzáját.

Míg Mariska nénivel beszélgettem a szemében néha meg csillant egy könnycsepp. Nem törölte le csak vasalta és tépte le libáról a tollat. Görnyed hátára rá volt írva a nyolcvan év. Kint a kertben soha sem láttam, hogy megroggyant volna. Előttem volt most a férje képe is, csak én már ősz hajjal ismertem meg. Sokszor hallottam, amikor kint tanított az élet rejtelmeire az unokáit. A gyerekeit nem láttam felnőni, mert akkor még én nem laktam a szomszédjukba. A kiskonyha, a meleg olyan érzéssel töltött el, mintha én is ezt a délutánt a nagyapámnak szenteltem volna. Igen, náluk is volt mindenféle jószág. A kemencében sült a kenyér, a pecsenye és a kalács. Milyen más világ is volt és milyen napokat éltünk mi magunk is a faluban. Csak néztem amint Mariska néni kint az udvaron szénával megperzselte a libát, aztán alaposan átmosta. Hibátlan mozdulatokkal bontani kezdte. Micsoda kincseket örököltek ezek az asszonyok. Nem hiszem, hogy át tudják adni az utókornak.

Ezen egy jót nevettünk. Igen azt hiszem már nekem is hiányzott egy igazi beszélgetés és egy kis nevetés. Mariska néniként a libájának egyáltalán nem ártott meg a karantén. Jobb, ha mi is a pozitív oldalát nézzük. Kevesebb pénzt költünk a boltba. Nem hallunk annyi hebehurgya pletykát. Nem kell mindenkinek megfelelnünk. Elég, ha betartjuk a szabályokat, amit a Tv-be hallunk. Aztán meg maszk ide, vagy oda, valahogy mégis csak küldünk egymás felé szeretetet.

Vasárnap reggel fekete ruhában indult Mariska néni a misére. Ez egyik kezében lóbálta a maszkot a másikban szorongatott egy csokor virágot. Kála volt. Talán a karanténban lévő virágai is tudták, hogy Bandi bácsi mennyire szerette ezeket a fehér virágokat. Kinyíltak a tiszteletére. Mariska néni hátranézett jön e valaki utána. Csóválta a fejét és ment egyenesen a templomba. Hazafelé nevetgélt az unokáival. Mindenki száján ott volt egy maszk. Elnevettem magam? Még kint is védik a nagymamát? Beszélgettek és közben jóízűen nevetgéltek. Ilyen az élet. Még nem ütötte el a delet az óra megjelent egy autó. Mariska néni sietett elé. Figyeltem ki lehet a déli látogató ebben, karanténban? A plébános szállt ki, száján a maszkkal. Hát igen akár ki is az ember fia még az Isten szolgájára is vonatkozik a törvény. Rágondoltam milyen is lehet a libaleves, amit az ünnepi asztalnál fogyaszt el a család az atya jelenlétében. Áldás kerül mindenre, amit az Isten adott az embernek. Áldás kerül arra a percre, ami csak Mariska néni szívében él örökön örökké, amíg ő ezen a földön él. Nem merült fel bennem, hogy megfertőzik egymást, hanem az motoszkált a fejembe, hogy mekkora ereje van a szeretetnek, a békének és az egymás iránt érzett tiszteletnek. Igen ezt kellene sugallni a sajtónak is, s akkor messzire repülne a félelem. Tudom, hogy a falak közt egy kis időre mindenkiről lekerült a maszk. Mariska néni talán magához is merte ölelni a gyerekeit és az unokáit, talán titokban megengedték neki. Milyen kegyetlen egy vírus, ami nem hagyj az embereket, hogy kinyilvánítsák egymás iránt az érzéseiket. Mariska néni még az égbe is elküldte, még oda is felküldte a gőzölgő libaleves illatát, s az felszállt és egyáltalában nem érdekelte a Covid 19- es vírus.

2021. január 28.

Egy dátum az ember életében. Tovább léptünk a titkokat sejtető jövőbe. Talányok és találgatások hangzanak el akár csak egy évvel ezelőtt. Siratjuk azokat, akiket elvitt, a mi kis falunkból is a Covid 19-es vírus. Sajnálkozunk, hogy gyerekek szabadsága odalett. Nem hangos reggelente a vonatra induló diákok kacajától az utca és amit erősen tiltottunk tőlük az Internet túlzott használata az most a mindennapjaik kötelező része lett. Egyben reménykedhetünk, hogy hamarosan vége ennek a rémálomnak, mert ez a bezártság, ami mindenkit érint rosszabb, mint a rémálom, amiből fel tudunk ébredni. De mikor ébredhetünk fel ebből ránk zúdított karanténból? Bízunk, mint Mariska néni. Abban biztos vagyok, hogy mi nem fogjuk úgy eltenni az emlékeink közé, mint Mariska néni a leánykérése történetét. Az meglehet, hogy sokáig emlékszünk rá, de közben nem tölt el senkit a boldogság érzése, legyen az egy kis falu vagy egy hatalmas város, ahol Covid 19-es vírus árnyékából majd felébred az ember fia vagy a lánya.

Jelige: Napfény

Megállított jelenet

Már megélt jelenetek újraélése. Saját, elképzeltem valódi életünkhöz, egy fajta köldökzsinór köt- ezek a gondolataink. Ezek segítségével tarthatjuk a kapcsolatot az éltető külvilággal.

Érzelmi tisztasággal teli, könnyed pillanat. Nem szól semmit, de közelében még ebből is bölcsesség árad. A körülötte lévő tárgyak mesélik el élményeit. A kályha tégla kövén üde sárga fény, parázsló hatású, tükröződik. Beljebb, a falához közel felfelé törő láng lobog. A fának az alja már csak parázslik - így figyelte apóka a kandalló életképét. Közben időnként emlékezetébe huppant, efféleképpen is melengette magát. Míg egyszer csak hirtelen élénk hangok zenésítették meg a csöndet. Csengeni kezdett a telefonja. Ismerős, gyermeki alakok jelentek meg a képernyőn. Akik a részét képezték. Bár egy ideje elválasztja őket a külvilág rettenete. Kedvéhez ők kevertek színeket, mikor milyent. Már az effajta találkozás miatt is, csordultig volt szívének festék bödöne. Az unokák megkérdezték tőle mit csinált, míg nem keresték. Elmosolyodott, ahogy vonásait szélesre húzta, abban is ott rejtőzött az élet általi műveltség. Azt felelte, hogy az emlékeit idézte fel magában. Ahogyan a melengető, olykor már perzselő tüzet figyelte, a kandallóban. Tudatlanul játékos hangon kérlelték nagypapájukat mesélje el miket tapasztalt meg régen. Mély tónusú hangján mesélni kezdett. A tág szobában az emlékképek szinte életre keltek. Mondatról, mondatra épült fel a természeti emlék panoráma. Ahogyan mesélte látszódott arcán a remény. "A horizontvonalat figyeltem. A nap lassacskán kezdett alászállni. Amíg eddig fentről sütött le rám, már csak szemből nézet vissza. Hunyorgott, de csak színe, mert nagysága még látható volt. Eddig árnyalata hasonlított csak a narancséhoz, most meg már kezdet máshogyan is afelé formálódni. Lesütött még a hullámzó tó vizére. A napkorong ahogyan kezdet eltűnni, kisebb lett negyed résznyi önmagával. Majd csak felét tette ki, az eredetinek. Ezzel egybehatóan az égbolt színe is sötétedni kezdett, hiszen a nap már nem volt ugyan olyan, amilyen eddig. Kezdet már csak a paradicsom színéhez hasonlítani, de mérete ugyanakkora maradt, legalább is egy kis időre. Majd kezdtek felhők gyűlni az égre. A tó színe egyre csak sötétedet. Azt követően a nap öltött más milyen jelmezt. Mert már a mérete sem volt olyan, mint egykor, hiszen már más jellemvonása is hasonlított az említett lédús bogyóéhoz. A tavat emiatt már nem sütötte, a hegyek mögött talált hajlékot maga számára. Kezdet már a felénél is sokkal kisebb lenni. A felhők nyújtottak felé takarót. Még tiltakozott egy kicsit, majd egészen eltűnt az emberi szemmel látott égboltról. Órámra néztem, majd haza mentem. A beltéri nyugalomban húztam meg magam éjszakára, a nappal ellentétben. Akkor már csak az ablakból követhettem szemmel a természet mozgolódását, folyamatos változását. Az égbolt sötét kék volt, falatnyi felhőkkel. Eltelt egy kis idő, mire eggyé váltak, és a felhők alig látszottak már. Apró fénypontokat pillantottam meg. Rengeteg volt belőle, meg sem tudtam volna számolni. Emiatt inkább kiszúrtam magamnak egyet, és kívántam, titkosat. - Bár nektek megsúghatom: Azért esedeztem, hogy ha eljön az ideje, felkeljen a nap. Hiszen nem magától értetődő a holnap ajándéka. Azt vártam hadd láthassam a világosságban, ami körül vesz, ami ékesíti a természetet. Vágyam teljesült. Üde, világos kékké színeződött az ég. Viszont ezen kívül más színek is keveredtek az égbolt palettájára. A fény új tapasztalatok elé nézet, ahogy az emberek is. Emiatt mindenkit felébresztett. Víg volt, és kalandvágyó. Harmatos volt a levegő, talán este eset? - kérdeztem magamtól. Erre a ti gondolatkitaláló nagymamátok válaszolt. - Igen, Ferikém! Emlékszem még a tekintetére is, milyen érzelem dús volt miközben megmerítkezett gondolataimban. Még ha nem szólalt meg, akkor is megértettem, hiszen a szemei mindent elfecsegtek helyette. Együtt figyelhettem akkor még nagymamátokkal a természet moccanásait, aki ezzel párhuzamosan éltette szerelmünk gyümölcsét. Aki mostani életünkbe repíthetett azzal, hogy életet ajándékozhatott nektek. Az ablakból nézhettem a tájat, miközben simította a hátam. Ma reggel is végig követtem az eseményt, egy kivétellel már csak a lelkem tudja kényeztetni. A természet körforgása ezzel ellentétben nem változik. A napkorong felébred, majd másik felével válik egésszé. Ezáltal minden fényárban úszik, hiszen elnyerte az ég meleg árnyalatát. Világos, és egyben élénk színű. A felhők bolyhosak." Azért pont ezt a történetet keltettem újra életre, mert tudom mit éreztek, hogy nincs velünk kézzel érinthetően. A szobában az érzelmek túl áradása miatt, érzékeny hideg csönd volt. Annak ellenére, hogy éget a kályha. Efféle érzelmek a ház határán is áthatoltak, egészen a hívókhoz. Az ezernyi egy téma központú emlékek körbe táncoltak a kapcsolattartást segítő internet zsinórján. A lelkükbe új színt kevertek, üdét, mert a megosztott élmény emlékeztette őket, hogy nap nap után nem telhet el úgy, hogy ne adjanak hálát, azért, hogy tapasztalhatnak. Ezáltal élhetnek igazán. Megtörve a szívszorító csöndet, elmesélte egy másik emlékét is, ami szívének kedves. "Minden melengető hatásúnak tettette magát. Élénksége egy utolsó táncra hívogató volt. Eleinte csak a fákon voltak sárga, piros, és maradék zöld árnyalatú levelek. A nap megsütötte őket, ettől kapták ragyogó hatásukat. Az út során időnként fel-feltűnő zöld lomb, az éltető szabadságra emlékeztette a nézőt. Majd kezdet egyre kevesebbet sütni a nap, hamarabb sötétedet. Egyszer csak azt vettem észre valamelyik reggel, mikor indultam dolgozni, hogy esik az eső. Az esernyő automatikusan kezembe ugrott, ajánlgatva magát. Az ég fátyolt viselt. A felhők összegyűltek tanácskozni, hogyan foszthatnák meg a földieket a nap szépségétől. A levelek a szél hatására, mert az is volt, mind lehullottak. Alakjuktól, és eddigi szín kreációjuktól függetlenül az összes bebarnult. Elöregedtek. Majd az időjárás folyamatos rossz kedve miatt, elmállottak. Azt a látszatot keltették, mintha meghalt volna a természet. Kezdet még hidegebb lenni. A csupasz ágak is fázni kezdtek szinte. Keveset volt fent a nap, és nem sütött már úgy, mint azelőtt. A felhőknek sikerült megvalósítaniuk szándékaikat. Az esőzések terméke majd kezdett megfagyni. A jégcsapok hosszúságuk miatt, és mert kristálytiszták voltak távcsőként szolgálhattak volna, a jó idő expedíciójában. Későbbiekben ennek sikertelen eredményeként teljes mértékben, fehér jégkirálynő szerepbe kényszerült a természet. Hullott a hó, és a szív melengette ünnepek közeledtek. A kandalló melengetett bennünket idebent, a különleges módon kimutatott szereteten kívül. Kezdet többet sütni a nap, hiszen visszaszerezte koronáját a rablótolvajoktól. Ezáltal már kilátszott a hófehérség alatt egy kis élet ébredezése. Majd teljesen felolvadt a takarója, és a nap még inkább melengetni tudta. Hóvirág nőt. A cseresznyefák sem restelkedtek tovább, virágozni kezdtek. Valós melegséget nyújtott a napsugár. Simogatta az arcokat. A madarak ennek örömében dalt kezdtek költeni. Akik eddig külföldön tartózkodtak, haza repültek. Kiteljesedni látszott a természet, erre való visszaigazolást a melegség, és a virágok üdesége is adott. Közelebb kerültünk a hithez, egy hagyományos rendszerességű ünnepünk által. Még annak is eljött az ideje, hogy fürödni tudjunk a páratlan szépségű, hazai vizeinkben. Sokat voltunk fent a nappal együtt. A talajra már mezítláb is léphettünk. - Ez az élet körforgása. Amikor erről először alkottam összefoglaló képet, szembenéztem a mindenséggel. Azért kell élvezni a változást, mert miközben történik nem értjük hová szeretne elkalauzolni, majd csak, akkor eszmélünk rá, mikor odaérkeztünk ahová vágytunk. Úgy vélem a mostani helyzet is ebből ered, a tudományi okozat mellett. Okkal vágyik rá a világunk, hogy megpihenve megtisztulhasson, ahogyan lelkünk is. "A gyerekek szórakozva hallgatták. Akkor még nem sejtették, hogy ez később a részükké fejlődik, hozzájuk nő a tudás. Csak élvezték ahogy nagypapájuk mesél. Ebből eredően kérlelték, hogy folytassa. Válaszul kedvesen mosolygot, és bele kezdett. A másik legfontosabb, amit megfigyeltem, amikor a természetben tartózkodtam az a tó vízének hullámzása volt. "Színe tiszta kék volt, nem keverék. Átlátható. A felhők lefestették magukat a víztükörbe. Még a hegyek is látszódtak. Az ég kék öltönyt viselt. Két szintes álomszépségű táj pillantott vissza nézőjére. Mozdulatlan kép volt, míg lassacskán a felhők össze nem ütköztek egymással. Amikor kiültem a stégre, még haloványok és soványok voltak, emlékeztettem magamat. Majd táplálkozni kezdtek. Bolyhos vatta korongokra hasonlítottak. Majd kezdtek vattacukorrá formálódni. A víz moccanás nélkül figyelte cselekedetüket. A nap meg hét ágra sütött, hiszen szórakoztatták a többiek. Ahogyan csordába verődve, állatalakot öltöttek. Majd fújni kezdett a szél. A víztükör, amiben eddig még magamat is élesen láttam fodrozódni kezdett. Hamar a köveket kezdte lendületesen ostromolni. A vízi növények hajladozni kezdtek. A kacsák is velük, egy ritmusra mozogtak. Beborult az ég. A tó színe emiatt teljesen megváltozott. Zöld lett. A nap bújócskásat kezdett játszani, hogy felvidítsa társait. De nem csillapodtak. A fák lombkoronái susogni kezdtek. Ahogyan ültem a mólón rám fröccsent pár csepp. A hullámok teljesen felkavarták a vizet. Hidegszínű hab keletkezett a tó tetején. Majd hirtelen csillapodni kezdett. A napot megtalálták a felhők, ebből következtetőleg elő is bújt, hogy mindenki láthassa őt. Kissé hullámzott már csak a víz, lassan a színe is vissza változott. A növények már nem sugdolóztak, csöndben maradtak. Világos kristálytiszta lett a víz. Ott ültem, míg minden vissza nem nyerte nyugodtságát. Amikor felálltam ismét láttam magamat a tükrében." Azért ezt a történetet meséltem el nektek utoljára, hogy megtapasztaljátok, hogy sok kapcsolat, ami majd körbe fog venni titeket lehet ideiglenes lesz csak. Nem feltétlenül maradnak sokáig, lesznek, akik majd csak átsuhannak. Viszont mindig lesznek olyanok, akik miatt végig ki kell majd tartanotok. Nehézségek keletkezni fognak, hogy eljusson hozzátok a lecke. Átjárjon titeket. Ekkor érezitek majd meg, hogy az igaz szeretetnek nincsen lejárati ideje. Emiatt örökké bízhatok majd benne, mindig mellettetek fog maradni. "Az élet olyan, hogy ..." - kezdte volna mesélni. A szobából sikítás hallatszott. Az eddig felépített kép összeomlott. Hiszen az elhaló szívdobogás, megállította a jelenetet. A szoba kihűlt, és összement, ahogyan eltávozott nagyapó. A gyermekek elkezdtek felnőni, és a hallott mesék életre keltek. Megtapasztalhatták nagypapájuk néhány már átélt tanítását. Külön élményeket szereztek, de a szívük festék bödönje mindig tele volt színekkel még, amikor fenti vigyázójukról emlékeztek is meg. Hiszen eszükbe jutott az élet körforgásáról, alkotott egységes összefoglaló kép. Miután végig figyelemmel követték nagypapájuk életéről készített előzetest is.

Jelige: FEKETE TULIPÁN

Fekete Tulipán- 2020, avagy a szörnyű valóság

2020 nem egy mesebeli, s csodálattal teli év volt, sokkal inkább szörnyűségekkel, lemondások tömkelegével járó időszak, mely számtalan változást eredményezett. A koronavírus megjelenése égető, s mindennapi problémává vált, melynek megoldása embert próbáló feladatnak bizonyult a hétköznapi emberek, s az orvosok számára is egyaránt, hisz egy új, eddig nem látott ellenséggel kellett szembenéznünk.

Az idő telt, s napról-napra egyre több áldozatot követelt ez a világot pusztító járvány, mely megcsonkította Földünk népességét. Ördögi körforgásba keveredtünk, ahol az életünkért folytatott harc lebegett szemünk előtt, s egészségünk megóvása fontos szemponttá vált. A monoton hétköznapokból bár kissé kiszakadtunk, de felemésztett minket egy sokkal nagyobb, s emberfelettibb teher; a folyamatos küzdelem, és bizonytalanság, mely őrületbe kergette életünket, s elménk teljes mivoltját belepte a betegségtől való félelem. Az életünk előrehaladtával számtalanszor bezártságban szenvedünk, s ez sokkal jobban felerősödött, hisz önkéntesen vagy kényszerrel, de karanténba vonultunk annak érdekében, hogy egészségesen vészeljük át ezeket a kiszámíthatatlan hónapokat.

Ha az elmúlt esztendőre gondolok, a szívembe is belesajdul a fájdalom, hisz nélkülöznünk kellett, odaveszett az a csodás élet, melyet eddig éltünk, s amelyben a kiutat leltük. Már a felkelő Nap sugarai sem olyanok, mint előtte, azok is veszítettek ragyogásukból, ahogy a Földünk önarcképe is nap, mint nap megcsonkult. Meggyötörve és szomorúan látom a világot, a rohanó társadalmat, és benne elvegyülve a kétségbeesett arcokat, melyeket mai napig is a maszk takar el. Arctalanná, s kifejezéstelenné tett minket a maszk, amelyet kénytelenek vagyunk minden nyilvános helyen hordani, bármennyire nehéz is mögötte az élet, de talán jobb is elrejteni fájdalmas tekintetünket. El kellett minden olyan megszokott cselekedetet engednünk, amik meghatározóak voltak gyönyörű létezésünkben.

Remélni tudom csak, s kívánni, hogy vége lesz a pusztításnak, a bizonytalanságnak, és az emberiség szenvedésének. Ám a remény igen csekély, ha semmitlenül várjuk a csodát, tennünk kell azért, hogy a bolygónk szennyezettsége, romlottsága mérséklődjön, ezáltal felelősségteljesen kell cselekednünk, s egészséges életmódot folytatnunk, hogy életünk mihamarabb visszatérjen bámulatos formájába. Higgyünk abban, hogy megváltozik az emberek világról alkotott képe, s vele együtt a társadalom zaja is lehalkul, a rohanó világ lelassul.

Jelige: NIOBÉ

Hős

Nem engedték harcolni, most mégis kardot ránt. Vészterhes idők legendákat szülnek, olyan hősöket, akik nem félnek semmitől és senkitől. Istenek, akik emberből valók. Ilyen szép szavakkal csakis a középkori krónikások illeték az akkori héroszokat. Ők leírták, amit láttak, mi meg szembesülünk vele, hogy lényegében egy, s ugyanaz a probléma állt akkor is álnok módon minden ilyen dalia szeme előtt, mikor szembe szállt. A legenda egy olyan dolog, mely pont annyira valósághű, mint elrugaszkodott. Képzeld magad egy madár szemében, aki épp a szárnyait bontogatja a repüléshez, pontosan olyan. Volt egy csodaszép régi mérműves könyve az én dédnagyapámnak, valahányszor elmentünk hozzá, mindig a kedvemért lehozta nekem a padlásról és az ölében mesélt nekem. Ahogy a szavakat formálta, úgy váltak előttem láthatóvá a különböző történetek. Néha megakartam érinteni a kis kezeimmel őket, de akkor szétfolytak, ekkor mindig a dédpapa megsimogatta a kis, kócos fejemet. Felnőtt fejjel kellett rendbe raknom a hagyatékát, egy olyan korban, melyhez hasonlóban nem igen volt része az emberiség ezen nemzedékének. Azt hiszem ekkor tudatosult bennem, hogy lényegében idegenek voltunk a saját otthonunkban. Jött egy apró láthatatlan ellenfél és mindent felülírt. Ugrált egyik emberről a másikra, néha kegyelmes volt, néha nem...A vészharang mindenhol ott kongott a fejünk felett. Folyamatosan záródtak be az ajtók, oltottak le a villanyok. Lassan az antik szobrok mozdulatlanságát vettük fel. Szellemek lettünk csak épp testben. Ha a tükörbe pillantottam, akkor nem egy mosoly villant fel az arcomról, hanem egy meghasonlott árnyék a sötétből. Nem volt nap, hogy ne a mentőautók szirénája lett volna a rémísztő szimfónia az élet adta zenekar számára. Nem volt nap, hogy ne egy szerettem kezeit fogtam aznap meg utoljára, és sírtam csöndben, mikor az utolsó várt szívhang is megszűnt. A remény kezdett hamis lenni, de nem eléggé ahhoz, hogy végleg egy megnyomorodott roncsot örök letargiába taszítson. Nem attól, félek, hogy ahhoz korábban kellett volna ébredeznie a posványság pöcegödrében. Én még én voltam, s ez olyan löketet volt képes adni, hogy ehhez képest egy kísérleti atombomba egyszerű ördögpatron. Mindig van megoldás, s néha az idő is képes ezt ellátni, de ehhez segítség is kell. Dédpapa szavaival élve: A kulcs mindig is ott lesz nálad. Az eszem diktált egy bizonyos ütemet, amit a szívem és a lelkem is kezdett átvenni. Egyszerű volt, olyan, mint egy csettintés a Tündérkeresztanya részéről. Volt egy sejtésem, hogy még egyszer szeretnék bepillantani a múltam egy részébe. Látni egy könyv elfeledett, kissé ugyan megsárgult lapjait. Megérinteni a lapokat. Mikor ezt óvatosan meg teszem először, hamarjában elkapom a kezem, majd a számhoz emelem és sírni kezdek. Hihetetlen eufórikus érzés kerít hatalmába. Van valami megmagyarázhatatlan ebben az egész szituációban. Valami nem hétköznapi, valami varázsszerű. Hirtelen arany szavak csillannak fel, mintha kis csillagok milliói lennének a kora esti égbolt szoknyájáról. Eddig nem is tudatosult bennem, hogy a könyvben a szavak nem egy nyelvet követnek, hanem mindegyiken megszólalnak, mint ahogyan most is. Felébredtek, akár egy alvó kisgyermek a jóleső álomból. Az egész testem körül keringtek és üdvözöltek. A lelkem, mint ha egy titkos kis birodalom kertjébe nyílott volna. A szavak előbb utóbb mondatokká álltak össze, majd egy üzenetté, s legvégül egy apró kis kék fiolává, ami a kezembe pottyant. Kicsi volt, de fényes és izzót, akár a Nap, de ezüstös fényben játszadozott, akár a Hold. Megijedtem, mivel semmiféle utasítás nem volt hozzá mellékelve. De ekkor valahol megszólalt egy hang: A kulcs mindig is ott lesz nálad. Nem minden az, ami elsőre látszik, a világ bonyolult, s egyre bonyolultabbá tesszük. De ez nem azt jelenti, hogy egyúttal rossz is lesz. Az ember változik és változtat. Szóval lényegében rajtunk áll. Tetteink határoznak meg bennünket. A szavak formálnak, a tettek határoznak. A lovag a páncél és a kard nélkül is lehet, hős, de ha kezeiben van e kettő bajvívó társa, akkor képes igazán odaütni. Ma úgy alakult, hogy lovag lettem 24 órára, a Nap vészesen nyugodott le. Nekem meg fogytán volt az időm, pedig szükségem lett volna rá mindenképpen. Rajtam nem volt csuklya, mint Robin Hoodon, nem volt a kezemben kard, mint Szent Johannának. Nem állt mellettem harmincezres sereg, nem most csak én voltam és ő. Egy sötét sikátorban leltem rá, dohányzott miközben egy ártatlan ember életerejét szívta ki. A lélek mikor kiszállt a testből olyan volt, mint egy megszeppent kisgyermek. Ő ezt pontosan tudta, és még rá is ijesztett, mire amaz elfutott, szegény el is esett, de hamarjában felállt. Szerencsés volt még. Sokan egyszerűen ott mászkálnak az élők között szinte öntudatlanul, vagy próbálnak velük kommunikálni, s mikor látják, hogy azok nem is figyelnek rájuk, még jobban elkezdik idegesen ráncigálni a ruhájukat. Mit akarsz, neked még nincs itt az időd, aranyom - pöffékelt felém egy sűrű füstoszlopot, amiben villásfarkú alakok ugrándoztak vígan.Köhögve próbáltam meg eltussolni az arcom elől ezt a borzalmat. Mióta kötöttél a halállal alkut? - kérdeztem. Mióta nem? - tette fel költőien a kérdést, majd folytatta - az emberiség hajnala óta, sok névvel illettek engem is, voltak jó korszakok és voltak rosszabbak. Emlékeztetsz engem erősen valakire. Á, igen meg van, azokra az elszánt szellemekre, akik hitték vagy hittek abban, hogy egyszer, majd képesek lesznek legyőzni. De naivák is voltak. Gyermek lelkek felnőtt húsba kötve. Lényegében mészárszékre mentek és tették fel az esküt - fújt ki még egy füstgomolyagot, majd a szeme sarkából észrevette a kis üvegcsét. Arról ne is álmodj, hogy az a vacak ellenem hatásos - felelte két kifújás között unottan. Nem is neked szándékoztam, de ha úgy alakult. Tudod egy dologban mindig is hibázni fogsz, drágám. Alábecsülöd az emberiséget, nem mi, hanem te vagy a naiv! - kiáltottam és ráöntöttem a kicsiny ampulla tartalmát, mire amaz füstölögve, őrjöngve égett el és lett végül egy elszenesedett fekete kátrányos jellegű massza, amit a szél felkapott és elvitt. A kezeimet a szemem elé raktam, hogy ne érje a mérgező por. Éjjel valami megindult, egyre több bejelentkezés volt a világban arról, hogy sorra térnek magukhoz a delíriumból az emberek, nincs több beteg. Idős emberek ujjongva kelnek ki az ágyukból és dobják el a járókeretet vagy épp a járóbotot. Volt olyan is amikor egy kilencvenkilenc éves néni és egy százéves bácsi egymást meglátva a kórházban ekkor felálltak a kerekesszékeikből és óvatos léptekkel siettek egymáshoz, majd sírva ölelték át egymást. Megrendítő volt ez, ugyanakkor még sok dolog volt hátra. Nem csak az élőknek kellett most a segítség, az elhunytaknak is szükséges volt a megemlékezés. Ha már erről szó esik, akkor itt érdemes megjegyeznem, hogy a tettem után másnap rögtön meglátogattam valakit. Egyedül voltam előtte, csuklyásan, mert a vannak olyan hősök, akik jelképek mindannyiunknak. Lehet, hogy ő már nem él, de a szavai voltak számomra a kulcs. Mint már mondottam, a lovag a páncélja és a kardja nélkül is lehet hős, de csak velük képes odaütni. A szavai voltak a kard és a belőlük formálódott üvegcse pedig a pajzs. Fölnéztem az égre, arcomon egy könnycsepp jelent meg ekkor. Majd egy nagyot sóhajtottam. Egy kis fehér galamb telepedett a sírkőre és vizslatott engem. Sikerült, dédpapa... megcsináltuk A galamb, mintha csak értené a szavaimat bólintott, majd felszállt. Utána néztem el a messzi kék égre, és egy utolsót a sírra. Ezek után reményekkel telve indultam el, hogy hová azt még én magam sem tudom, ahová a lábam vitt. Mellesleg egy hős miért árulná el az útja célvonalát...

Jelige: Szösszenet

Megérkeztél a karantén idején

Egyszer régen, volt két lélek, akik alkottak egy kerek egészet. 1987-ben úgy döntöttek, hogy lejönnek a Földre, de sajnos ehhez az kellett, hogy elengedjék kezeiket. Két különböző napon érkeztek hat hónap különbségével, azóta egymást keresték, amíg szívük össze nem ért.

9 km-re nőttek fel egymástól, tiniként és fiatal felnőttként sokszor ugyanazon a szórakozóhelyen táncoltak és számtalan közös ismerőssel áldotta meg őket a sors, mégsem találkoztak soha. A lány kiskorában sokat nyaralt a fiú falujában, míg a fiú gyermekkora óta a lány településére járt a rokonaihoz és a barátaihoz. Azt gondolhatnánk, hogy mint a mágnes taszították egymást, de pont fordítva szólt a krónika, hiszen vonzották szüntelen, születésüktől kezdve.

Néhány évvel később a lány és a fiú elkezdtek hallani egymás felől, csak a másik nevét és egy-két sztorit, de ez épp elég volt ahhoz, hogy tudjanak a másikról, melynek abszolút semmilyen jelentőséget nem szenteltek.

2013. december 14. Sajnos a napra pontosan nem emlékeztem, de sikerült kiderítenem az ott készült fotóknak köszönhetően. Céges karácsonyi party volt. Azt az éjszakát sosem feledem, hiszen a teraszon voltam veled édes kettesben. Mire észbe kaptunk, mézédesen kettesben maradtunk. Csodáltuk a teliholdas éjszakát, miközben ittuk egymás szavát. Minden emlékem annyi, hogy a szívemet melegség tölti. Azt mondtad, hogy szeretsz, melyen annyira meglepődtem, hogy úgy véltem az alkoholmanó szól belőled. Nem tudtam, hogy mit gondoljak vagy higgyek, de a reményt eszeveszettül táplálni nem mertem. Előtte és utána is rám pillantottál, de konkrét üzenetet nem továbbítottál. Az akkori helyzetünk reménytelennek tűnt, pedig, ha megcsókoltál volna romantikus sétára hívva, akkor nem vész el hét év keményen. Írtál nekem levelet, melynek nagyon örültem, de végül, amit elkezdtél nem fejezted be. Három éven át, a névnapomra jó kívánságaidat leírtad, melyet szegény én, a legnagyobb sajnálatomra, észre sem vettem. Aztán jött egy történés, melyről nem tehetek, hiszen fogalmam sem volt a te "édes hátsó szándékodról". Amikor a szüleim elmentek hozzátok üzletelni, szándékosan nem mentem, hogy ne fájjon látni téged. Hidd el, hogy igazán nehezemre esett, és a második alkalomnál majdnem elkísértem őket elérzékenyülve! Főleg, amikor meghallottam az édes hangod a kagyló másik végéről, mely oly annyira váratlanul ért, hogy még egy buta kérdés is elhagyta a számszélét. Éreztem a hangodon, hogy örülsz nekem, de nem ringathattam magam reménytelen álmokba. Mintha ma történt volna. De a nő makacs és büszke, vagy inkább a szívét félti, hogy nehogy szétszabdalják szörnyek karmai. Éveken át nem mertem írni, nehogy elutasíts és mindvégig színlelve a barátságunk álarca mögé kúsztam be. Akkor ez jelentéktelennek tűnt egészen máig, amíg meg nem ismertem hét éves szándékaid.

2021. március 26. Elérkezett a tavasz, miközben minden görcsös erőfeszítésemet elengedtem és szálltam a széllel. Azt mondták, váratlan lesz és leírhatatlan, hogy azt érzed, még így sosem szerettél és értelmet nyer minden, amellett, hogy az összes korábbi szenvedésed szertefoszlik, s teljesen egésznek érzed magad, és mellette igazi önmagad leszel. Nem tudtam, hogy ez mennyire igaz, egészen addig, amíg a szinte semmiből fel nem tűntél, mint a csodaszép reggeli napfény a karantén idején. Éjjel volt már és én egy szívességet kértem tőled, melynek következtében elkezdték váltani egymást az üzenetek egészen addig, amíg a hangodat meghallva vissza nem repültem az időben arra az éjszakára. Teljesen megrészegültem és villámsebesen elindultak az események. Ha egykor más nem sebzi meg szívemet, nem írom meg azt a novellarészletet, melyet elküldtem neked. S, ha nem jövök haza mindent otthagyva, akkor nem lett volna az íráshoz és a pályázatokhoz elég idő és gondolat.

Karanténrandi J: Közös filmezés, miközben végig tartjátok a kapcsolatot telefonon egymással eddig hat estén és remélem, hogy több ilyen is lesz, főleg élőben. Imádom, hogy van ilyen édes, közös dolgunk, ami csak a miénk.

2021. 03. 27. A diktátor. Az első közös progink volt, így a vírus idején és alapjáraton is. Nagyon sokat nevettünk és rájöttünk, hogy imádunk filmet nézni együtt, valamint ahogy a poénokon mindketten felhőtlenül nevetgéltünk. Olyan jól sikerült ez az első karanténrandi, hogy folytatta a többi.

2021. 03. 28. Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak. Ezzel igazán megleptél, hogy egy igazi férfi meséken él. Imádtam minden pillanatát, akár felnőttes, akár gyerekes teljesen mindegy, hiszen mi ketten egy olyan párost alkotunk, mely megismételhetetlen.

2021. 03. 31. Karanténjárás. Körülbelül, mint az oviban úgy tértünk ki a tárgyra, de ami a legfontosabb, hogy egy pár vagyunk azóta. Az első, szép közös estét, melyet számos kísérte még.

2021. 04. 02. Feketék fehéren, melyet végig nyerítve élveztük az eseményeket.

2021. 04. 04. Hotel Transylvania - Ahol még mindig szörnyen jó. A második részt is ugyanolyan lelkesedéssel és örömmel néztük végig, mint a többit.

2021. 04. 10. Förtelmes főnökök. Pont úgy indult az este, ahogyan szokott, de egy ponton elkezdtünk veszekedni a "rajongóim" miatt, akiket figyelembe sem veszek, főként amióta te beléptél az életembe. Végig sem néztük a filmet, s én mérgemben elaludtam, ahelyett hogy megnéztem volna. Egy életre kiperlekedtük magunkat telefonon egy ostobaság miatt, de másnap kibékültünk, mert nem tudunk és nem is akarunk létezni egymás nélkül.

2021. 04. 11. Wall-e. Ismét sikerült meglepned engem e kedves rajzfilmmel, melyet szüntelen élveztem az első perctől kezdve.

Van egy másik közös hobbink: egymásnak zenét küldözgetni, ami annyira bájos és cuki, mint egy rózsaszín, finom vattacuki. A számok címét inkább nem írnám ide le én, de egy CD-re mindenképpen egy szerelmes emléket őrizve.

Készítettem neked egy ajándékcsomagot, melyet anya kézbesített. Készültem egy meglepetéssel, melyet szerettem volna postán adni fel, hogy ne szegjem meg az ígéretem, melyet ismerünk mindketten. De sajnos nem számítva a Húsvétra, hirtelen jött ötletek segítségül kiáltottak, így egy önjelölt futárt alkalmaztam az édes tervem végrehajtására, melynek megvolt a "haszna" felhőtlen boldogsággal párosulva. Imádok örömet okozni másoknak, épp ezért miért pont téged hagynálak ki belőle?!

Előkerestem a céges bulin készült képeket, azonban te a legnagyobb sajnálatomra egyiken sem szerepelsz, míg én tettem egy felfedezést, miszerint azóta nem változtam szinte semmit.

A szerelem csodákra képes, hiszen arra ösztönzött, hogy írjak egy egymondatos dalt, amit énekelek magamnak egész álló nap: "A karantén idején, idején, unatkoztunk otthon te meg én, te meg én."

A meglepőbb az egész történésben, hogy végig itt voltál a közelemben. A sors fintora. Fiatal felnőttként valahogy elkerültük egymást minden szórakozóhelyen és buliban. Majd, amikor átléptük ezt a kort találkoztunk, ami csodálatos volt, ezután te arra vártál, hogy viszontláthass, míg én kerültelek, hogy jelenléted ne okozzon fájdalmat.

Őszintén szólva egy bizonyos ponton elakadt a "gombom", így nem tudtam merre haladjak, melyet megosztva veled, te siettél a segítségemre és adtál egy játékos ötletet, miszerint csempésszem bele a novellámba az általad mondott néhány szót. Teljesen felvillanyozva éreztem magam és arra gondoltam, hogyan is használhatnám fel az alábbi szavakat, melyeket inkább szókapcsolatként említenék:

• Diffúzió-dezintegrációs alfaritmus hullámgenerátor doboz (balos - ez nagyon fontos!!!)
• Távolságibusz hátsóféklámpabúrarögzítő fényvisszahúzó csavaralátét
• Geiger-Müller-számláló

Tulajdonképpen a feladat teljesítve, mivel e förtelmes "egyedek" a novellánkban szerepelnek. Köszönöm szépen a segítséget, mellyel ösztönöztél engem.

SZERETLEK!!! Alig várom már, hogy gyengéden a karjaidban tartsál és ringathassuk egymást álomba! De ami a legjobb lenne, ha együtt élvezhetnénk a korábbi életünket közösen és vírusmentesen.

Jelige: GiMe

ABLAKBAN

Nyílik a kapu, szomszéd gyerekekből álló biciklis csapat érkezik, megszólítják innen a két nagyobbat, így szokták. A legkisebb vágyakozva néz utánuk a hintáról, ő is szeretne már kisiskolás lenni. Egy év, s ő is fog tudni biciklizni, a szomszéd kisfiú is odanő addig.Olga abbahagyja az ablakpucolást, csodálattal, mosolyogva nézi az utcán végigbicikliző gyereksereget újabb trükköket bemutatva egymásnak. Mennyire élettel és reménnyel teli ez a nyári utca!Tavasszal csendes volt. Kezdetben nyugalmat, tartalmas családi együttléteket ígért az itthon maradás kényszere. Ehelyett a külső elvárások, az iskolarendszernek való megfelelés káoszt hozott. Olga pedagógus. A home office gyakorlatilag kétszer annyit időt vett el, mint az offline tanítás. Emellett kisiskolás gyerekeinek tanítása, az iskolai feladatok megoldása naponta több órába telt, le kellett ülni a nagyobbal is, a középsővel is (aki még nem tud olvasni), a kicsire alig maradt minőségi idő. Mindenki itthon volt, de közös családi tevékenységekre alig került sor a mindenhol megfelelés fojtogató szorítása miatt. A naponta átküldött tananyag élvezhető, változatos volt, de idővel csökkent a tanulási motiváció, a gyerekeknek hiányzott a tanító nénikkel/óvó nénikkel való személyes találkozás, mosolyuk, személyes példaadásuk. Hiányoztak az osztálytársak, az iskolában/napköziben megszokott rendszer. Az utca csendes volt, de kapun belül nem volt megállás, nem volt hétvége, elmosódtak a határok. A feszültség nőtt, de feladni nem lehetett. Hogy néz ki az, ha egy pedagógus szülő feladja?! Mennyiszer feltevődtek Olgában a frusztráló kérdések: Vajon az ő tanítványai családjaiban is ilyen vegyes érzésekkel csapódik-e le az iskolai számonkérés? Hogy lehetne úgy újratervezni, hogy hatékonyan működjön az online tanítás, de ne legyen annak túlságosan iskolaíze, a vizsgákra készítés is napirenden legyen, és a szülő-gyerek kapcsolat se sérüljön? Nézőpont kérdése volt a szülői kötelességtudat és a pedagógusi felelősségtudat ezekben a hónapokban. Lehetetlen volt mindent jól csinálni. Valahogy eltelt a tavasz, kemény próbatétel volt, de remélhetőleg a hasznosítható elemek beépíthetőek a következő tanévbe. Végre nyár van, s gyerekzsivajtól hangos ez az utca, újra van önfeledt közös játék! Jó nézni őket a nyitott ablakból. A gyerekek tanítják meg, mit érdemes elvárni s adni ebben a kialakult helyzetben. Sütsz nekünk egy nagy adag palacsintát, anyu? Jövünk az egészen trambulinozni, csúszdázni, mászkálni! Palkóék behozzák kisöccsüket is. Az új szomszéd kislányt is meghívtuk.A kerti asztalt kilenc kisgyerek üli körbe. Egyutcabeliek. Egyik nutellával, másik málnalekvárral tölti meg palacsintáját.Vajon mit hoz az ősz? Csak betegség ne jöjjön... az iskolával lesz valahogy.٭Végre sűrűn havazik! Ennek örülni fognak a gyerekek, ma talán könnyebb lesz felkölteni őket az első tanórákra.Olga az ablakban könyökölve gondol a kora reggeli változásokra. A választások véget értek. A média hozta az online tanítás meghosszabbításának hírét, mely várható volt (csak az emberben mindig ott van a remény). Korábban az ősz sem hozott nagy változást, de bár két hónapig volt offline tanítás. A késő őszi színkavalkádból végül a piros győzött, s koronáját ez a téli fehérség sem tudja elrejteni.Már egy hónapja ismét a család négy tagja vesz részt az online oktatásban, az ovis testvér az iskolások javára ki-kimarad az online tevékenységekből. Ennyit lehet elengedni. A mamák segítsége nagy ajándék. Tavaszhoz képest nagyobb a család rutinja, vagy kisebb a megfelelési kényszer, de valamitől kicsit könnyebb. A szorongás, bizonytalanság, átláthatatlanság érzése most is időnként előjön, de a "nem ér semmit az ilyen tanulás/tanítás" hangoztatása sehova nem vezet. A legnagyobb feladat kihozni a lehetőségekből a legjobbat. Erről sokat beszélnek a családban. Tudják, hogy mindenkinek nehéz, szülőnek, gyereknek, pedagógusnak is, de a felelősség közös. Az időt jól be kell osztani, a feladatokat nem szabad halasztgatni, hétvégeken legalább egy napra ki kell kapcsolni az iskolát, hogy hétfőn új erővel lehessen folytatni. Hosszúra nyúlhat a tél... Fontos a kitartás, türelem, empátia, bizalom, humorérzék. Az ablak valamelyik sarkából szebb a látvány, jobb az érzés, innen kell szemlélni a dolgokat! Az otthon melegsége, biztonsága ajándék, együtt kell kibírni, kell egymást motiválni!Csak ez a hosszan tartó piros váltson már át sárgára, jelzésként, hogy működik a jelzőlámpa!

Jelige: Dubarbara

A 2020-as járvány

Leo hanyagul a dohányzóasztalra vetette az autós magazinját, és kiment az erkélyre cigarettázni. Azon gondolkodott, milyen jó volna ha neki is lehetne olyan kék hydrohajtású autója, mint amilyen a színes kiadványban van. Elege volt abból, hogy élére kellett állítani a pénzt, mióta családja van. Felesége fejét csóválva igazította meg a magazint, és vitte ki a férfi által otthagyott poharat a konyhába. Lilla, az ötéves kislányuk a szomszéd szobában babázott egyedül. Anyja míg elment mellette, megsimogatta a barna fürtös kis fejet.A lányka ránézett és közölte, hogy inna. Az anya vitt neki színes üdítőt egy műanyag pohárba, és kérte, ne öntse magára.- Már megint kornyikál az erkélyen a Polyák bácsi- szólt háta mögé az apa.Timea nem válaszolt, de a kanapén ülő anyja elmosolyodott, majd azt mondta:Volt idő, amikor ez elég gyakori dolog volt. Ti nem emlékezhettek rá, már eltelt vagy 25 év, te voltál vagy 6 éves akkor...Én emlékszem, Anyuka - vágott közbe Leo. Tíz voltam és apával mi is kiáltunk az erkélyre mindenféle dalt énekelni. Nagy buli volt. De csak eleinte. Nem lehetett elmenni otthonról, megőrült az ember már a négy fal közt.Timea kérte őket, hogy meséljenek még, mert ő alig emlékszik valamire. Csak az rémlett, hogy nagyon nehezen éltek, mert semmire nem volt pénz. De jó is volt valamiben, a szülei mindig ott voltak vele. Ugyanennek Leo nem örült, mert az ő szülei folyton veszekedtek. Akkoriban derült ki, hogy apjának van egy fiatal barátnője a cégnél. Idestova fél éve csalta feleségét.Egy messenger üzenet leplezte le, mikor tusolni ment és az asszony megnézte ki üzent neki."Hello, Drága! Annyira rossz, hogy már egy hete nem láttalak. Mi lesz így velünk, ha még hónapokig itthon kell maradni!? Megőrülök érted!" Valami Éva volt. Leo apja nevetséges magyarázkodásba kezdett, mikor számon kérték. Biztos egy félrement üzenet, nem tudja ki a nő. Neje persze nem hitt neki. Így éltek két hónapon keresztül társasházi kétszobás lakásukban. Rendszeresen zengett a ház tőlük. Meg se próbálták helyrehozni a kapcsolatukat. Őszintének kellett volna lenni hozzá. Leo eleinte befogta a fülét, később megtanulta kizárni a külvilágot. Tökéletesen tudott közben így is karambolosat játszani az autóival. A szomszéd fiúval a folyósón játszottak, és vizipisztollyal lövöldöztek egymásra: - Kinyírlak, ba..meg! - ordította a gyerek Tomi felé, mire apja kiüvöltött, hogy ne hangoskodjon, mert a g.ci szomszéd megint neki fog ugatni.Apja esténként is veszekedett anyjával. Hallotta a dulakodás hangjait, és anyja elfojtott sikolyát. Apja a fogai közt eresztve ki a hangot mondta, hogy: - Gondolj, amit akarsz, egyelőre még a feleségem vagy!De nem sokáig volt a felsége. Május végén államilag lazítottak a korlátozásokon és a szülők júniusban már beadták a válókeresetet. Akkoriban már nem szívesen hordtak maszkot az emberek, de a boltokban és a tömegközlekedésen kötelező volt. Már senki nem áriázott az erkélyeken és lassan elfogytak a karanténos mémek a közösségi oldalakról. Apja elköltözött nyár közepén, anyja pedig új munkát kellett keressen.- Mindenki azt hitte, hónapokig vagy évekig fog tartani a járvány, de igazából két- három hónap volt Magyarországon az első hulláma. Attól függ honnantól számítjuk. - emlékezett a férfi.Elmondta azt is, hogy az emberek eleinte nem vették komolyan a fenyegetést, hiszen Kínából indult, és Kína nagyon messze van. Márciusban azonban megszaporodtak a megbetegedések világszerte és a döntéshozók bevezették a szigorításokat. Leo otthonról kellett tanuljon.Nem vetette fel őket a pénz, ezért a támogatóktól kértek laptopot tanulásra. Akkoriban komoly dolog volt, ők nem tudtak volna venni a családban. Ma már, a holo-deskek világában elavultnak tűnhet. Az iskola nem hiányzott a fiúnak. Ami kötelező volt, megcsinálta, de a többi időt a barátaival való chateléssel töltötte. Leo itt egy kicsit eltünődött, percekig nem szólt. Eszébe jutott, hogy akkoriban egy felnőtt férfi is sűrűn írt neki. Vele egyidős fiúnak adta ki magát, és számítógépes játékhoz invitálta. Aztán kiderült, hogy felnőtt és felajánlotta barátságát. Azt mondta, szívesen elmond mindent, amit egy fiúnak tudnia kell magáról, vagy a lányokról. Később meztelen képeket is kért. Leo akkor semmi rosszra nem gondolt, hiszen az csak jó, ha tanácsot kérhet egy tapasztaltabb férfitől. Nem volt benne biztos, hogy minden rendben van a testével, ezért küldött magáról meztelen képet. Az idegen még kért fotókat, de ez már zavarta a 10 éves gyereket. Egyszer el akarta mondani apjának, de nem tudta jól megfogalmazni, hogy mi is a baj. Apja legyintve küldte házifeladatot írni, hogy ne nyafogjon mint egy óvodás. Örüljön, hogy vannak barátai.A következő tanév első része is hasonló bizonytalanságban telt, mivel eleinte be kellett járni ugyan az iskolába, de októbertől megint szigorítások voltak. Sokkal több megbetegedés és haláleset történt, mintha csak kipihente volna magát a nyári szünetben az emberekkel együtt, majd újult erővel tarolt. Mindazonáltal a COVID csak egy új szörny volt, akitől egyesek féltek, mások azt mondták : fikció.Tímeának felsejlett, hogy abban az évben kezdődött neki az első osztály, amit annyira várt. Épp csak megismerte az osztálytársait, megkapták a szép új könyveket, aztán egyszer azt mondta a tanító néni, hogy ezután mindenkit az anyukája fogja tanítani otthon, amíg mást nem mondanak. Csalódottak lehettek a gyerekek.Az édesanyák kiestek a munkából, - mesélte Bori néni.- Akinek volt munkája, az nem tudta volna azt is csinálni és otthon is maradni a gyerekével. Házimunkát végeztem én is, és számokat, betűket tanítottam Timikének. Játszani is kellett vele. Eközben a bizonytalanság depresszióssá tett, mert pár hónapig dolgozhattam otthonról négy órában, de utána megszűnt ez is. Nagyon dühös voltam az egész helyzetre, de legfőképp arra, hogy nem vettük komolyan az intő jeleket. Be kellett volna zárni a határokat már március elején, és akkor annyi megbetegedés se lett volna, mint amennyi volt.De nálunk elenyésző volt a többi országban történt megbetegedéshez képest- egészítette ki anyósa szavait Leo, és Bori néni helyeslően bólogatott. Tímea ámulva hallgatta a beszámolókat.No igen. Aztán elkezdték az emberek élvezni a kényszerű otthonlétet. Vicces videókat csináltak, egész nap a Facebookon pörgették a hírfolyamot és lájkoltak. Már akinek volt ideje. És a nagy jókedv is csak addig tartott, amíg rá nem döbbentek, hogy nem végtelen a tartalékuk és elkezdtek gondolkodni, hogy vajon mikor lesz már vége a pandémiának? Ha vége lesz, valószínűleg semmi nem lesz olyan, mint előtte volt.... mondták. De sok minden pont ugyanolyan lett. Hiába tisztult az ég, a vizek és az egész környezet. Az ember, amint rászabadult a világra újból, és élni kezdett, visszafertőzte azt.Leo lelki szemei előtt megjelentek a statisztikák és a hírek. A legveszélyeztetettebbek az idősek és a krónikus betegségben szenvedők voltak. Anyja a szomszéd néninek is intézte a bevásárlást, és az ajtaja elé tette le gumikesztyűben az árut. Később elszámoltak- kesztyűs kézzel...Naponta ezerszer is kezet mostunk. - folytatta Tímea anyja.- A kézfertőtlenítőkre hirtelen nagy kereslet lett, aztán kiderült, hogy jó a szappan is, és a sok kézfertőtlenítő gyártó végül mégis elesett a nagy haszontól, amit reméltek. Sőt a túlzott kézmosást is hanyagoltuk idővel, mert kezdtük azt hinni, hogy csak pánikkeltés volt az egész járvány. Az én ismeretségi körömben nem volt megbetegedés, csak a hírekből lehetett hallani adatokat és követni a statisztikát. Magyarországon alig volt Covidos és elenyésző a haláleset. Azt gondoltuk, jól átvertek minket, de azért ez sem igaz, mert míg Magyarországon lazíthattak a korlátozásokon, addig Amerikában rekordokat döntött a megbetegedettek száma. Kínában pedig újabb hullámban, mutálódva terjedt ismét.Akármi is volt, durvább nátha, amin többen észrevétlen átestek vagy valódi veszély, a bajt már elindította az egész világban. Tömegesen veszítették el a munkájukat, estek el komoly bevételektől. Anyagi gondokkal küszködő emberek életébe már sokkal korábban, a jómódban élőknél kicsit késve jelent meg a válság. Az árak emelkedtek, bizonyos áruk háttérbe szorultak, mások felértékelődtek. A hús, a gyümölcs szinte megfizethetetlen volt. Márkás holmikért már nem álltak sorba az emberek.- Anya, azt mondtad egyszer, hogy azt a maszkot te varrtad, amit a sálak és sapkák közt találtam- emlékeztette Tímea. Anyja elmosolyodott. Az már csak egy rongy volt, de igen, sok olyan textilmaszkot varrt. Egyediek voltak, különböző méretben készültek és moshatók voltak. De a fület mind vágta a gumijával és kényelmetlen viselet volt egy idő után. Teltek a hónapok és az ország megoszlott annak tekintetében, hogy kellenek-e a maszkok egyáltalán. Ha a vírus ellen nem véd az egyszerhasználatos maszk, miért védene a textil maszk? Ha nem véd, akkor minek ez a cirkusz? Az emberek már eljártak vásárolni, megfogták a korlátokat, pénzt cserélgettek egymás közt, gyakorta tapogatták a mobiltelefonjaikat és nyúltak a szájukhoz... Így tökéletesen feleslegesnek tűnt. Az egyszerhasználatos maszkok csomagolására rá is volt írva, hogy nem véd a COVID-19 ellen, mégis viselték. Van aki többször is. Sokan csak eldobható maszknak nevezték, és ennek megfelelően szó szerint eldobálták. Júniusban már a természetes vizekben, a parkokban, üzletláncok mellett ott hevertek százszámra a kék-fehér maszkok. A környezetvédő hangok egy ideje elhallgattak, pedig a pandémia előtt másról sem szóltak a hírek. ÉS újra feltűnő lett a probléma. Az emberek azonban el voltak foglalva a járvány okozta veszteségeikkel és az új gazdasági válság rémével.Sokan kerültek 2020-ban utcára, mások csak eladósodtak. Én csak néhány hónapig voltam állás nélkül, de mivel sok mindenhez értek, próbálkoztam varrással, alkalmi munkával, és ismét eladogattam a felesleges dolgainkat, hogy pénzhez jussunk. Nem volt tele a hűtő és háromszor is meggondoltam, mit veszek meg. De Timi nyarát abban az évben is széppé akartam tenni. Volt egy közös nyarunk a Balatonnál, egy hét apjával, egy hét a nagyszüleivel is.No igen, Anyuka. Te ráadásul egyedül nevelted. Én ezt akkor tudtam meg milyen is, mikor anyám ott maradt velem és nem volt mit enni sokszor - reagált Leo. Most kislányára nézett, aki nagyon emlékeztette korán elhunyt anyjára. Tímeával ott voltak nyolc éve a temetésén. Mellrákban halt meg. Bori néni szívósabb volt, ámbár őt is érték megpróbáltatások és egyedül küzdött a viharos években. A 2020-as járvány után jött még két járványhullám, amelyek kevéssé rázták meg Magyarországot, de annál inkább a világot. Bori néni két éve élt velük, hogy a pár el tudjon járni dolgozni és a kislányról is gondoskodjon valaki. Ezen kívül nem akart többé egyedül lenni. Idős korát pont így képzelte el, hogy a kisunokájával tölti egész napját és a lánya is a közelében van.Mikor befejezték az emlékezést, a nagymama odament a ruhásszekrényhez, hogy megkeresse a szájmaszkot. Egy ilyen házi készítésű szájmaszk lehetett volna a COVID-19 jelképe. Színes mintás volt kívül, fehér belül és kalapgumival lehetett a fülre akasztani. Mosolyogva nézegette. Arra is jó volt, hogy elhallgattassa az embert jelképesen, hiszen emberek milliói mászkáltak eltakart arccal, szájjal az utcákon.

Csendes falka

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

Mi a franc ez odakint? - veszi a kabátját, felkapja a doboz cigarettát az íróasztalról és rányit az erkélyre. Metsző hideg csapja meg lakásmelegben puhára főtt arcát, a december határozottan betoppant.

UUUOOOOHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁÁÁ

Harmadszor is felhangzik a társasház számtalan erkélyének egyikéről a hangos, sátáni kacaj. Vagyis a sátáninak tűnni akaró kacaj, merthogy a kiáltás forrása valójában egészen gyermekded. A hang nagy koncentrációval igyekszik öblös és gonosz lenni.

A férfi idegesen sóhajt, majd kipattintja öngyújtóját és felparázslik a dohány vége. Szétnéz a korlát felett, beszív, a szembe lakásokat pásztázza, kifúj, aztán a következő álnoknak szánt nevetés (ÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁ!) lerántja tekintetét balfelé. A szemközti oldalon, fél emelettel lejjebb, ötéves forma fiúcska áll a szűk balkonon, és zavartalanul folytatja az üvöltést. Minden egyes kiáltásnál egyre inkább beleéli magát egy képzeletbeli gonosz bőrébe. A kisfiú elvetemültnek szánt kacagása betölti a társasház belső udvarát.

Még egyet üvölt, odaszólok neki...! - gondolja magában a férfi, és energikusat szív a cigarettából. A gyerek mind kiválóbb öblös úkkal, fáradhatatlanul folytatja a főgonosz kaján hahotázását.

UUUUHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁ! Alig fér el az apró erkélyen, amelynek nagyobb részét egy szárító foglalja el, a nyirkos ruhák már ráfagytak a merev drótokra, a gyerek műanyag virágcserepek és egy repedt lavór közt veti meg lábait, a korlát felé fordul, benne boszorkányok, varázslók, maffiózók, politikusok, sárkányok, alvilágiak és mindenféle hitvány lények hangjai egyesülnek, és húsz másodpercenként álnok kacajban törnek fel torkából. - HÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁ!

Ez hihetetlen! - a férfi kezében eltörik a cigaretta. Újat vesz elő a dobozból, sértődötten rágyújt. - Egész nap a nyomorék gép előtt görnyedek, este sem mehetek sehová, öt percre jönnék ki, hogy kicsit szellőzzek és kikapcsoljak, erre ez a kis vakarcs itt vonyít! Hihetetlen! Hol vannak ennek a szülei? Hallgassák csak azok! Ha még egyszer...

UUUUHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁ!

A férfi ingerülten markol a vaskorlátra, meghajlítaná még a mínuszfokos hidegben is, parázs szemmel nézi a kölköt odalent, majd' szétrobban, de végül haragja elalszik félúton, nem robban, lemondóan sóhajt egyet és lerogy az alatta árválkodó, összecsukható műanyag székre. A következő füstfelhővel elpárolog belőle még némi méreg, és tehetetlenül hallgatja tovább a gyermek játékát. Hova is mehetne az ütődött szomszédok, ütődött gyereke elől? Programok nincsenek, tíz perc múlva amúgy sem szabad kilépni az utcákra, képernyőn fáradt szemét nem pihentetheti máshol csak a belső udvarra néző erkélyeken és a szomszéd lakókon.

Hogy lehet, hogy mást nem idegesít ez a kölyök? Olyan vékonyak itt a falak, biztos mindenhova behallatszódik, amilyen hangerővel üvölt... A következőnél már csak feltép valaki egy ajtót a szomszédból és elhallgattatja.

HÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! AAAAAÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

A gyerek végighúzza mutatóujját orra alatt, megrázza apró vállait, és farkassá lényegül, koncentrál, majd vad vonyításokkal folytatja a műsort. Az eget kémleli, teliholdat képzel a sűrű felhőkre, maga köré farkasfalkát, leteperte az őzet, s most győzedelmesen vonyít a kecses tetemen. ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚ!

A fenti balkonon, a férfi lemondóan szívja a füstöt. Már a hírolvasás sem kapcsol ki. Elolvasok egy címet, és összerándul a gyomrom, egy másikat, akkor a szívem, a következőnél a hajam tépném ki, aztán már csak fél szemmel merek odasandítani, de miután pár szót felfogtam, azt a felet is kiszúrnám. Egy merő görcs a testem, egész nap ki sem mozdultam... Ez a gyerek sosem un rá...

ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! OOOOOÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Ez már a jóllakott farkas hangja, sőt többé is egyszerre, a kis teraszon repedt lavór és műanyag cserepek közt gondolatban elfér a farkas legjobb barátja is, az őzet együtt ejtették, s most együtt örömködnek a jó falatokon. Milyen jó a farkasnak, nem kell megmossa mancsait, nem kell megvárja, hogy apja is leüljön, nem kell rendesen ülnie azon a széken egyszerazéletbenazistenszerelmére, még csak meg sem kell sütnie a húst, eheti nyomban.

ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! Nyam-nyam... OOOOOÚÚÚÚÚÚÚÚ!

A cigaretta ismét felizzik, a filter felé szalad a parázs, lassú és megállíthatatlan. Ki tudja, mikor kerülök én sorra? Vagy anyám. Vagy az öcsém. Sehogy sem jó. Lehetek a martalék, de lehetek a maró is. El se dönthetem, melyikké váljak. A következő hangra a férfi összerezzen.

ÁHHHHHÉÉÉÉÉÉHHÉÉÉÉÉÉÉ!!! ÚÚÚÚÚÚÖÖÖÖOOOOOÁÁÁÁÁÁÁ!!

A farkasok odébb álltak, s a fiúcska, mintha hirtelen a keserűség földjére tévedt volna. Mímelt hangjából megfásult reményvesztettség szól. A vígasztalan kiáltásra a társasház lakásai megremegnek az idegtől, lassan egymásra vicsorognak, majd akadozó nagylevegőt vesznek, végül mély sóhajjal osztoznak a közérzeten.

ÁÁÁÁÁÁÁAAAAAAAAHHHHAAAAHHAAAAA!

Egy őzbak kétségbeesése, aki a farkas elől fut esélytelen, egy őzsuta aggodalma, míg a párját várja, egy őzgida elkeseredettsége, ha szülőjét farkas kapja meg, ilyen hangot adna, ha lenne hangja. A férfi elmélyülten szuszog a teraszon, csak hallgatja a fiúcskát, cigarettája már por lett, nem vett elő újat. A lakók hallják a gyermeket, de senki nem nyit rá ajtót, sehonnan egy "kusslegyenodalent!". Az érzékletes műsorszám ellen senkinek nincs kifogása, a társasházi közfeszültség szószólója zavartalanul kiáltozhat.

ÓÓÓÓÓÓHHÓÓÓÓHHAAAAAAAAAAHAAAAAA!

A fenti erkélyen ülő férfi, most megragadja a korlátot, felhúzza felnőtt testét ültéből, és lenéz a kisfiúra. Lélegzete, akár cigarettafüst is lehetne, hideg, elmosódott formát ölt a fagyban. Kitátja száját, de mégsem meri. Kitátja megint, csak halkan szól: aahh. Aztán harmadszor is, és feltör bennsőjéből, amit a gyermek már tökéletesen megfogalmazott.

ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

OOOOOÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Egyre jobban esik neki az üvöltés, míg a gyerek csak bámulja, folytatja a farkasvonyítást a meglett férfi:

ÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

OOOOOÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Aztán a lenti erkély üvegajtaja hirtelen felcsapódik, egy ingerült anya kiált ki rajta:

Zsiga, most már elég legyen! Gyere be, kész a vacsora!

A kisfiú megrántja vállát, egy utolsó ártatlan pillantást küld a felnőtt irányába, és mint aki jól végezte dolgát bemegy a lakásba. A férfi farkas-üvöltése magányosan bolyong az erkélyek között, aztán lassan elhal. A csendes feszültség pedig kényelmesen visszatelepszik helyére, a belső udvarra.

Jelige: CSIRIF

KLÓNOZOTT KARANTÉNNAPOK

Reggel fél kilenckor ébredek. Nincs már miről elkésni. Egyik nap szükségállapot, másik nap készenléti állapot, harmadnap veszélyhelyzet van. Bevallom, én mindig erre vártam és vágytam. Arra az időre, amikor az otthonmaradás nem lustaságnak számít, hanem erénynek, amikor a semmittevés állampolgári kötelesség, mikor lelassul a mozgás, amikor nincs rohanás, hanem csak szemlélődés és téblábolás van, egyik szobából a másikba.

A kávéfőzés szertartását sem kell elkapkodni. Türelmesen kivárom, míg kicsöpög az illatos, zamatos olasz kávé. Az erkélyen szürcsölöm a fekete nedűt, miközben csodálom az üres utcákat, és a gyér forgalmat. Mintha mindennap, ünnepnap lenne! Átfutom a híreket, szörnyülködők egy keveset a világ helyzetén. Megállapítom, hogy a vírus teljesen demokratikus: nem kivételez senkivel és alanyi jogon mindenkinek kijár.

Közben a tengerimalacok is felébrednek a vackukban és izgatottan ugrándozva, sipítozva követelik a reggelit. Maréknyi táppal kedveskedem nekik, amit rögtön elmélyülten rágni kezdenek. A karosszékben a tegnap elővett könyv hever: Marcus Aurelius, Elmélkedések című kötete. A bölcs császár e műve, végigkísérte az életemet. Mindig kéznél volt a bajban, gondban és szükségben. Megnyugtatott, ha aggódtam, új erőt adott, ha csüggedtem. A katonaság hosszú hónapjai alatt is ez tartotta bennem a lelket. Olvasni ugyan ritkán volt időm, de jó volt néha elővenni a könyvecskét, belelapozni és áhítattal belélegezni a nyomdafesték szagát. Fenséges érzés volt egy római szerző bölcsességeit hordozni a zsebemben. Sokszor reményt tudtam meríteni a bölcs sorokból. Volt, amikor úgy éreztem, hogy egy-egy gondolatot kimondottan az én számomra fogalmazott meg a császár annak idején, hogy áthidalva az évezredeken, ott és akkor, a segítségemre legyen a túlélésben. Most is kézbe veszem, találomra felütöm, és íme, ez az igéje a mai napra: "Ne izgasd magad! Légy egyszerű! Történt veled valami? Nem baj! Minden, ami ér, a mindenség törvénye szerint kezdettől fogva elvégeztetett, elhatároztatott számodra. Minek a sok szó? Rövid az élet. Használd ki a jelent, okosan, igazsággal."

E bölcsességekkel felvértezve elindulunk a mindennapossá vált reggeli sétánkra a feleségemmel. Persze, előbb megírjuk a saját felelősségre kiállított nyilatkozatot, melynek értelmében, vagyunk, akik vagyunk, születtünk és lakunk és aláírásunkkal bizonyítjuk, hogy egyéni sporttevékenységet fogunk űzni a lakásunk közvetlen közelében. Személyi a zsebben, szájmaszk az arcra, mintha nem sétálni mennénk, hanem harcba. Gyalog baktatunk le a nyolcadikról, mert amióta járvány van, nem használjuk a liftet. Persze a korláthoz nem érünk. A kaput könyökkel nyitjuk és már kint is vagyunk a verőfényes, vírusos világban. Nem merünk messzire elkalandozni a tömbháztól, csak látótávolságra, mert félünk a rendőrtől és a büntetéstől. No, meg a vírustól. Így is bűnösnek érezzük egy kicsit magunkat, hogy felelőtlenül sétálgatunk a néptelen sétányokon. De azért kell egy ennyi adrenalin a mai ingerszegény világban. Minden nap bejárjuk a már napok, hetek alatt kialakított útvonalat. Figyelemmel kísértük a tulipánok, a nárciszok, a jácintok és a születését és halálát. Az utca végén húzódik a határvonal, a világ vége számunkra. A rómaiak limesnek nevezték azt a képzeletbeli határt, amely a civilizált világot elválasztotta a barbároktól. Innen túl már a vírus leselkedik ránk. Meg a rendőr, a büntetés és újabban már állítólag katonai drónok is, bár azokkal mi még nem találkoztunk Visszafordulunk, a változatosság kedvéért az utca másik felén. De ha szembe jön valaki, akkor átsietünk a túloldalra. Kapu könyökkel, emeletek gyalog, cipőlehúzás az ajtó előtt. Hazatérés után klórral fertőtlenítjük a kilincset kívül és belül, majd kezet mosunk. Kétszer. Előbb pipere-, majd folyékony szappannal.

Olvasás, írás, filmnézés, online sakk. A Dél Amerikaiak a legkeményebb ellenfelek. Közben tornázok. Előkotortam a kamrából az évtizedek óta ott porosodó súlyzókat is. Emellett lépcsőzők: naponta 60-70 emeletet mászok meg, le és fel, leginkább este, mert akkor már senki sem koslat a lépcsőházban. Egyre egészségesebbnek érzem magam. Ha belepusztulok majd a járványba, legalább tudom, hogy egészségesen haltam meg.

Az étkezéseink is egészségesek. Egyszerűek és spártaiak, de mindent tartalmaznak, amire a szervezetnek szüksége van. Mondhatni, a tengerimalacainkkal közös koszton élünk: sok gyümölcs, zöldség, gabona, magok. Nincs szükségünk sok kalóriára.

Majdnem minden este színházba megyünk. A nappaliból a hálószobába. Laptopról, hangszórókon át szívjuk magunkba a kultúrát, a színházak on-line előadásait. A malacok ilyenkor mellettünk fekszenek. Hamar belealusznak az előadásba, sok nekik a két-három felvonás. Álmukban mozog a fülük, a hátrafelé kinyújtott cubákjaik olykor rángatóznak. Teljesen feladják az ösztönös gyanakvásukat. Rám bízzák, kezembe adják az életük. Nem is fogják fel, milyen jó dolguk van. Egész nap csak alusznak és esznek. Ha adok nekik. Persze, adok, bőkezűen. De ha nem adnék? Honnan tudják, hogy nem vagyok egy állatkínzó pszichopata? Vagy ha kitenném őket a parkba, hogy legyenek szabadok? Egy óra alatt elkapná őket a macska. Vagy a rendőr. Vagy a drón. Vagy a vírus. A malacka egy buta állat. Náluk csak az ember butább néha.

Minden nap egy kata, egy formagyakorlat, másolata az előzőnek és ez által válik egyre tökéletesebbé. Megadatott számunkra, viszonylag fiatalon, hogy kipróbáljuk, milyen is lehet nyugdíjasnak lenni. Üres zsebű időmilliomosnak. Amikor már nincsenek távlati tervek, csak tegnap, ma és holnap van. A holnapután már kérdéses, távoli és bizonytalan. Vagy mégis, inkább talán úgy érzem, mintha ismét gyermek lennék. Gyámoltalan, kiszolgáltatott, tájékozatlan kölyök, akire a Nagy Testvérnek kell vigyáznia. Mert amennyi eszem van, még kimennék az erdőbe sétálni és megnézni a most virágzó szellőrózsákat. Vagy a temetőbe, a szüleim sírjához. Vagy képes lennék csak úgy felelőtlenül, kiülni a folyópartra, nézni a hullámokon úszó hullott virágszirmokat. De szerencsére, van aki vigyázzon rám. Régebb a kommunista párt vigyázott ránk így, ő volt a Nagy Testvér, akinek hálatelt szívvel énekben, versben köszöntük meg a gondoskodást. De most már nem is tudom, hogy kinek kell hálát mondanom, ezért a sok gondoskodásért és aggodalomért az egészségem miatt. Nem tudom, kinek kell imát rebegnem, megköszönve, hogy mindennap megóv engem, ha kell erőszakkal is, felelőtlen önmagamtól.

Az ágyban, elalvás előtt még néhány sor Marcus Aurelius: "Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélére vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen, ha olyan a lelki világa, hogy beletekintve azonnal teljes békeség tölti el.

Visszavonulok hát, e belső, békés világba, a vírusmentes, limesen túli szabadságról álmodni.

Jelige: FK

A "majdnem gyilkos"

Tizenhat napja nem fürödtem. Mondták, hogy így lesz. Nem hittem el. Gyerekkoromban is voltak sötét zónáim és pánikrohamaim, de ez most más. Akkoriban anyám megnyugtató meséi, apám cirógató altatása elfeledtették velem az indokolatlan félelemrohamok levegő után kapkodó, izzasztó, agóniaszerű gyötrelmeit. Anyám az új családjával messze lakik. Apám pár éve meghalt. A koporsóméretű belvárosi lakásom egyetlen élőlényeként várom a "valami" végét. A karantén végét. (?) A roham végét.(?) Órákig állok az ablak előtt. Utána órákig állok a fürdőkád előtt is. Amikor megtelik vízzel, kihúzom a dugót és megvárom míg kiürül. Szárazra törlöm. Úgy vélem, megőrültem. Így telnek napjaim. Az ételt futárral rendelem, nem főzök, így semmi hulladékot nem termelek, csak a műanyag dobozokat, amiket szépen elmosogatva, mindig egymásba teszek. Üres hűtőm mellett, már egy egész torony áll belőlük. Hétköznapjaim üres emlékei. Csapdába ejtett a saját életem.

Ebéd után, az időtlen ácsingózásba elmélyedve, kaparászást hallok a fejem felett. A redőny alatt egy óriási zöld sáska csüng. Ahogy ránézek összerezzen és cirregni kezd behemót szárnyaival. Sokáig nézzük egymást. Meg sem mozdul. Időalagútba rekedtünk. Amikor teljesen besötétedik már nem látom pontosan. A konyhaajtóhoz csoszogok, és felkapcsolom a villanyt. Eltűnt. Düh és félelem felváltva járnak táncot idegeimen. Új, ismeretlen érzés jár át: vadászni fogok.

A porszívómat por lepi. Elmosolyodom az irónián. Magamat látom benne. A porszívó amit por fed, és a lány, akit saját élete zabál fel. Megtisztogatom, és a legnagyobb fokozaton végigpásztázom lakásom sarkait, szegleteit. Bele- bele nézek néha a rég ürített tartályba. Összetépett fotókat, anyám elveszettnek hitt olvasóját, és egy könyvjelzőt is látok benne, amit még apám adott évekkel ezelőtt. Emlékeim kukája. Legnagyobb meglepetésemre az ágy alatt kattogva, valami nagyobb dolog is beszívódik a csőbe, majd kavarogva becsapódik az átlátszó porszívótestbe. Megvagy! Kiáltom. Hetek óta először szólaltam meg. Öreges a hangszínemen. Mintha anyám hangja volna.

Látom, ahogy a meglepően nagy sáska kétségbeesetten kaparássza a tárolóedény falát. Úgy bámul ki, és kaparászik kérlelőn, ahogy én szoktam az ablaknál. Pont úgy, gondolom, és elmosolyodok. Megfürdök és jó ideje először sötétedéskor ágyba bújok. Nem tudok elaludni. A csapdába esett állat a folyamatosan kapar. A porszívónak hol az egyik, hol a másik oldalát kaparja. A katatón zajra mégis elalszom végül, de a rovar álmomban is kaparászik és szökni akar. Álmodom, hogy a szobámban áll, és velem együtt az ablakkal küzd. Majd kiürítjük a porszívótartályt és a sok szemét között turkálva babrálunk a régi életem darabkáival. Zihálva ébredek. Még mindig hallom őt.

A porszívót a spájzba zárom. Visszafekszem, de úgy is hallom a neszt. Párnákat teszek rá, és egy órási takarót is gyűrök szobám ajtaja elé. Nem fogja fel a túlélés vágyának zaját. Így is hallom. Összeroskadok a konyhaasztal felett. Még kilenc darab gyógyszerem van. Az elég lesz egy jó nagy alváshoz. Hetek óta először csinálok magamnak teát. Feloldom benne a pirulákat. Apám bögréjét használom, jól esik újra az asztalon látni. Majdnem elfelejtem, hogy előtte még dolgom van. Kiszedem rejtekéből a porszívómat és a benne rekedt, haldokló áldozatát. Kinyitom az ablakot. Kissé megszédülök a friss levegőtől. Kiöntöm a tartályt. A zöld valami zuhan, zuhan, majd bontogatja szárnyait és elrepül. Óráikig állok az ablak előtt, mint mindig, de most nem befelé, hanem kifelé húz a szívem. Jól esik a napsütés illata. Félelem helyett, élni akarás zakatol agyamban. Kiöntöm a rég kihűlt teát, és belebújok a cipőmbe. Felveszem a maszkomat és megfésülködöm. Azt hiszem ideje sétálni egyet...